„A sors bizarr magyarellenes iróniájának tartom, hogy az elmúlt félévszázad alatt, többször is, ahányszor valahány túlbuzgó és szadista magyar újságíró a helyi lapokban gúnyos jegyzetsorozatban pécézte ki az üzletek és hirdetések magyar feliratainak szarvashibáit, a magyar nyelvű feliratokat röviddel ezután be is tiltották; hibásan és helyesen egyaránt” – írta Szőcs István a kolozsvári Helikonban (Miből és hogyan él a nyelv, 1998/1). Nos, azóta mutatkozik némi „fejlődés” e tekintetben is. Manapság nyugodtan lehet mindenféle nyelvi torzszülöttet fölbuzerálni az intézmények, középületek, áruházak falára –, semminek nincs, semmiféle következménye. Ami biznisz, ami hivatalosan le van védve, abba nem köthet bele a kortársi államsovinizmus sem. Ezért történhet meg például, hogy egész mondatok jelennek meg hatalmas reklámfelületeken, hajmeresztő „mondanivalóval”. Ó, yees, mert a fordítóprogram pazar nyelvi gyöngyöket izzad ki magából. Annak a közélelmezési nagyboltnak a falán például, amely echte székely termékeivel büszkélkedik (jogosan), olyasmit olvasok naponta, hogy például a Nuncimókus (ez a cég neve, átírva, nehogy ingyenreklámot csapjak neki) „jó árát tesz a táplálkozásra.” Értem én persze, mert ott a forrása: a román szöveg, amelyről azonnal kiderül igazi jelentése: a Nuncimókus ad a táplálkozásra, feltehetően a mienkre is, vagyis fontosak vagyunk neki, következésképp nem akármit, hanem igenis egészséges, minőségi mogyorót kínál. Ezt jelenti az „a pune preţ pe ceva”! Namármost az ilyen finomságokat, vagyis a képes beszéd (locuţiuni verbale) efféle fordulatait nem nagyon ösmerik a netszótárak, és a fordítóprogramok sem.
Ezért jön ki a reklámból anyanyelvünkön az a torzmagyar tolvajnyelvi fordulat, amely nem válna egyetlen tisztességes cégnek sem a becsületére. Hogy tudniillik „tesz a táplálkozásra”.
Kőrösi Csomával mondatja Magyari Lajos: „Szívünknek is jusson bor, kenyér”. Nos, ezt minden okos cégnek tudnia kell(enne), ha azt szeretné, hogy rendszeres vevőivé váljunk.
Visszatérve Szőcs István epés szavaira: régóta ott virít a kérdéses reklámmondat városunk egyik forgalmas helyén. Senkinek sem szúrt szemet. Illetve mégis. Csaknem esztendeje írta Hajnal Csilla (Székelyhon, 2011. szept. 13.): „Ami viszont meglepett, az a Marosvásárhelyen nemrég nyílt, magát székely üzletláncnak valló Merkúr Áruház ablakaira kitett hatalmas reklámszöveg: Nutriday jó árát tesz a táplálkozásra! Na tessék! A Nutriday tesz a táplálkozásra, és ezt nyíltan vállalja! Azért kíváncsi vagyok, hogy elérte-e célját – bármi is legyen az – ez a szöveg? Merthogy gondolom, a célközönség, azaz a marosvásárhelyi magyarok nagy része sem érti a lényeget. Azazhogy igen, de nem azt, ami szerintük a lényeg. Ha lágyabb szívűek lennénk, mondhatnánk, hogy legalább próbálkoznak, de szerencsére nem vagyunk azok, így nyíltan bírálhatjuk zagyvaságaikat, és bátran nevethetünk rajtuk, bár kevés az esélye annak, hogy az illetékesek felfigyelnének erre, és ezentúl magyarul írnák a magyar reklámszövegeket. Mert az igénytelenség nagy úr ám, az egyik legnagyobb.”
Igaza van, sajnos. Csakhogy: mindkét részről. És nincsen remény.
Csöndes beletörődéssel legyintek nagyokat, mint aki régi vicceket mond magának.
Aztán hirtelen megvilágosítja szürkébbik féltekémet az Úr.
Ojjé. Hiszen nyilvánvaló, hogy az effajta szövegek „célközönsége” nem mi – funkcionális analfabéta barlanglakók – vagyunk ám: hanem a fránya marslakók.
Menjenek hát ők soppingolni!