A hunyó

 

A diktatúra éveiben, Ceausescuék alatt az egész országban nagyon sok L. bácsi féle eset történt, csordultig felgyűlt a fájdalom, bánat és harag. Az emberek lelkében nem fért el, robbant a keserűség. Már nem tudták elfojtani, eloltani a temesvári szikrát, és pár nap alatt az egész ország lángra lobbant. Hittem abban, hogy Románia minden nemzetének, minden lakójának a hajlott gerince egyszerre kiegyenesedett. Úgy éreztem, hogy végre erősek lettünk és büszkék.

Egy nappal azután, hogy a sörözőben a főnök megfenyegetett és elküldött, a televízió már a Ceausescu házaspár meneküléséről számolt be. Abban különböztek a patkányoktól, hogy azok a saját, földbe vájt járataikon szoknak elmenekülni, ezek pedig a palotájuk tetejéről egy általuk megrendelt helikopterrel.

Tudtuk, hogy győzni fogunk. Csak azt nem tudtuk pontosan, hogy milyen mértékben győz az igazság, de azt igen, hogy jó irányba haladunk, annyira jó irányba, hogy én ezeket a sorokat már szabadon leírhatom.

Még a Securitate besúgóitól sem kell féljek, mert már meg is szűntek, nincsen már Securitate. Egy énekért vagy egy versnek egyetlen szakaszáért súlyos bakancsaikkal már nem rúgják szét a más nyelven beszélő és másképpen gondolkozó emberek veséjét, máját. Már nincs, aki ezért az írásomért értem jöjjön, elvigyen, bezárjon és rugdosson engemet.

Érzem, de főleg tudom, hogy én ezért valakiknek tartozok, és hogy ezt a nekem benyújtott számlát ki kell egyenlítsem. Mert ha nem egyenlítem ki, halasztgatom, húzom az időt, akkor annak hatalmas kamatja lesz, és még a kamatjának is lesz kamatja. Nem lehet ezzel sokáig várni! El kell jöjjön az idő, amikor majd saját magamat is fogom tudni tisztelni, nemcsak azokat a bátor, becsületes és szabad temesváriakat!

Sepsiszentgyörgy utcáin este és éjszaka egy hangszórós autó hívta a férfiakat a rögtönzött vármegyei vezető tanács védelmére. Mindenkit a saját, házi fegyverével felfegyverkezve hívtak a város főterére. Eszembe jutott, hogy van egy nagyméretű fészim a balkonon, amivel a levesnek való marhacsontokat szoktam eltörni. Arra gondoltam, hogy a terrorista, azaz a kommunista ellenes harcban jól fel tudnám használni.

Úgy, a decemberi, késő esti órákban mégsem mertem elindulni a városba a nagy fészivel. Már a liftben pánikot kelthet egy átlagosnál nagyobb termetű férfi éjjel, egy élesre fent, favágó fészivel a vállán. Ezért az előszobában a drága nyelet lefűrészeltem a fejéről. Ezt azért sajnáltam, mert ezt a fészinyelet az én édesapám csinálta -és még a tetejében- a saját, havasi erdőnkből való, száraz és kemény bikkfából.

A levágott nyelet a megoldott nadrágon keresztül leeresztettem a csizma szárába, és, mint egy törött és begipszelt lábú ember vagy akár egy mozgáskorlátozott, úgy mentem le az éjszakában a megyeháza elé, hogy védelmére lehessek a város és a megye ideiglenes vezetőinek. Ott aztán kivehettem a nadrág szárából a jó erős, bikkfából készült fészinyelet, a hordozható, kézbe való, antikommunista, terrorelhárító eszközt. Csak fából készült kéziszerszám jöhetett számításba, mert azon a hőmérsékleten a vasra ráfagyhat a kéz, és egy meggondolatlan mozdulattal akár a bőrt is lehasíthatja.

Azért mentem le a főtérre, hogy csatlakozhassak az összesereglett, székely férfiakhoz, akik ugyancsak efféle házi fegyverrel felfegyverkezve gyűltek össze, hogy megvédjék a terroristáktól az ideiglenes forradalmi tanácsot. Nagy tömegre számítottam, olyan nagyra, amilyent már a főtér parkja előtt is lehet hallani, látni. De én ilyent nem láttam a székelyek fővárosában. Még embert sem láttam, akit megkérdezhetnék, hogy hol lehetnek, hol gyűltek össze a székelyek. Vagy talán elrejtőzködtek? A főtéren, a megyeháza, a volt prefektúra előtt én senkit nem láttam, sem forradalmast, sem székelyt, sem mást.

Arra gondoltam, hogy rossz helyen keresem őket. Lehet, hogy a fészinyelekkel és egyebekkel felszerelt székely férfiak máshol, talán a prefektúra mögött gyűltek össze. Oda is benéztem, de ott sem találtam egy árva embert sem.

Nem adtam fel. Úgy döntöttem, hogy tovább keresem őket. Elmegyek egy panelnegyedbe, a város túlsó felébe, ahol nagyon sokan laknak, és ezért ott gyűlhettek össze. Nagyon elhatároztam, hogy addig járok az éjszakában, amíg rá nem találok az összesereglett, székely, honvédő, harcos férfiakra.

Eszembe jutott a kedvenc, gyermekkori játékunk, a bújócskázás. Ehhez semmi infrastruktúra nem kellett, csak egy kerítés, ház, istálló vagy csűr oldala, ami felé fordulva a hunyó meghunyt. A saját szemét eltakarva hatvanig kellett elszámoljon. Ezalatt a többiek elbújtak. Az alsó tagozatos, ha nem tudott hatvanig számolni, akkor elszámolt csak ötvenig. Az utolsó három számot szaggatottabban és sokkal hangosabban mondta ki:

-  58, 59, 60! Aki elbújt, elbújt, aki nem bújt, nem bújt, három lépés a távolság, megyek!

És meg kellett keresse azokat, akik elbújtak. Ha az eperfa tövében a hunyó meglátott egy bújót, akkor gyorsan odaszaladt a falhoz, kezét a falra tette, és ezt kiáltotta:

• Pá, ipi-csapa, le vagy csapva! Gyere elé, Béla! Megláttalak, ott vagy az eperfa mögött.

És ettől Béla lett a következő hunyó.

Hogyha ez a forradalmas, decemberi éjszaka egy ilyen bújócska, akkor is megkeresem az összesereglett, székely, honvédő, harcos férfiakat.

De eddig úgy néz ki, hogy az összesereglett, székely, honvédő, harcos férfiak sokkal jobban elbújtak, mint Béla a vastag eperfa törzse mögé. Sehol sem találtam rájuk.

A város főterén a forradalom már az igazi, klasszikus, de egyáltalán nem bájos arcát mutatta. Ropogtak az igazi, emberölésre tervezett és gyártott fegyverek. Eleinte azt hittem, hogy valami tűzijáték lehet, de a valóság ennél veszélyesebbnek mutatkozott. A Súgás áruház mellett haladtam el, amikor egy fekete színű, Dacia személygépkocsiból valakik golyózáport zúdítottak rám. Hála Istennek, megúsztam! A golyók a járdaburkolatról felpattanva, az áruház vastag üvegfalát lyukasztották be.

Azóta sem tudtam megfejteni, hogy valaki hogy tudott olyan rosszul célozni olyan közelről. Azt feltételezem, hogy abban az autóban egy bármilyen fokozatú, román parancsnok adott parancsot egy magyar közkatonának, hogy ölje meg azt az embert, ő pedig nem akart magyar embert ölni. Ha így lenne, ahogy gondolom, akkor erősen sajnálom, hogy nincs esélyem arra, hogy megtaláljam azt az embert, ki megóvta az életemet, és ezt legalább egy pár szóban megköszönjem neki.

Folytattam utamat a város egy távolabbi gyülekező helye felé. Ott, a kaszárnya előtt még embereket is öltek. Semmit sem érnék el azzal, ha visszatérnék. Hazafelé éppen úgy meg tudnának lőni, mintha az ellenkező irányba mennék.

És a temesváriakkal hogy volt? Velük mi történt? Sok száz embert lőttek agyon vagy másképpen, és végül elértük azt, hogy mi most valamivel szabadabban, valamivel jobban élünk.

De ez a bújócska jobban sikerült, és hogyha a bújócska szabályait be akarom tartani, akkor úgy néz ki, hogy ismét én leszek a hunyó. Béla nem került meg, és ilyenkor a hunyó addig hunyó, amíg valaki mást, mondjuk Bélát nem találja meg, hogy a hunyó helyett ő legyen az új hunyó.

Én azt sem bánom, hogyha nemcsak egy éjszakára, hanem egy egész életre én leszek a hunyó!

A hunyónak sohasem kell elbújni, őt azok is láthatják, akik elbújnak az eperfa mögé, vagy éppen az istálló mögötti szemétdombnak lapulnak neki, hogy őket a hunyó meg nem lássa. Hunyó csak egy van, de elbújt, bújó, megbújó, félő az akár millió is.

A libákat mindig csak ősszel számolják, tavasszal vagy nyáron soha, csak ősszel liba a liba.

Az összesereglett, székely, honvédő, harcos férfiakra a panelnegyedben sem találtam rá.

Pedig úgy, éjfél körül a hangszóró a városban a tíz százaléknyi románság kedvéért még románul is hívott, szinte könyörgött, hogy védjük meg az ideiglenes forradalmi tanácsot, menjünk le a főtérre.

Még nem virradt meg, amikor abbahagytam a keresést. A fészinyelet a csizmám szárába visszahelyeztem, és hazaindultam. Elhatároztam, hogy ezt senkinek el nem mondom, mert nagy az én szégyenem. Egy ekkorra városban nem találtam rá az összesereglett, székely, honvédő, harcos férfiakra.

De most mégis meggondoltam magamat, és elmondtam úgy, ahogy megtörtént. Nem is találkoztam a fagyos éjszakában én egyetlen, honvédő atyafival sem. Nem köszöntem senkinek, és nekem sem köszönt senki.

Április elsején szoktak bolondot járatni az emberek. Ennek úgy mondják, hogy bolondjáratás. Elküldnek valakit valahova, ahova nem kellett volna menjen, ahova nem hívták. Miután a bolond rájött, hogy potyára járt, bolondot járattak vele, visszatért a bolondot járatókhoz. Ők ott őt hangosan kikacagták, és a következő verssel fogadták:

 

„Áprilisnak bolondja

Felmászott a toronyba.

Megkérdezte, hány óra,

Fél tizenkettő,

Bolond mind a kettő. „

 

Ezt akkor mondták, ha kettőt járattak meg.

Ha csak egyből csináltak bolondot, akkor egy kicsit változott a vers:

 

„Áprilisnak bolondja

Felmászott a toronyba.

Megkérdezte, hány óra,

Fél tizenegy,

Bolond mind az egy.„

 

Ezt a verset senki nem mondta nekem, pedig tudom, hogy ez talált volna rám, mert csak egymagamban jártam a várost, a hangszórók hívására csak én indultam el.

Tehát:

„...

Fél tizenegy,

Bolond mind az egy.”

Másnap nem vártam meg, hogy dél felé elhozza a postás a megyei napilapot. Nagyon érdekelt, hogy az ideiglenes forradalmi tanácsot érte-e támadás a megyeházában az éjszaka, mert én ezért jártam a város utcáit fészinyéllel a kezemben a mínusz húsz-harminc fokos hidegben, hogy megvédjem őket.

Az újság semmilyen negatív eseményről nem számolt be. De az első oldalon mégis megláttam egy fotót, ami engemet nagyon-nagyon érdekelt, mert érintett. A város, de nemcsak az, hanem a megye legnagyobb áruházát, a Súgás áruházat láttam a címlapon, és a rendkívül vastag üvegfalon, úgy embermagasságban találtam rajta három lyukat.

A szövegben az állt, hogy a terroristák valószínűleg egy helybeli polgárt akartak lelőni. Az újság szerkesztősége utánanézett, hogy a megyei kórház vagy a rendőrség tud-e egy friss halottról, akit az éjjel és golyóval lőttek le a nagy áruház mellett.

Hála Istennek, ilyent nem találtak! Az csak én lehettem volna, de nem lettem. Épen, de nem egészen egészségesen hazaérkeztem még a virradat előtt.

Addig vacogtam a mínusz húsz-harminc fokos, decemberi éjszakában, hogy a végén a golyót megúsztam, de a betegséget, azt nem. Azt nem tudom, hogy hogyan nevezték az én bajomat, de lázas lettem, rázott a hideg, és mindenféle baj utolért.

Másnap már csak annyi erőm maradt, hogy az orvoshoz el tudjak menni a város túlsó felébe. A városi autóbuszban találkoztam néhány környékbéli legénnyel. Megismertem őket.

Emlékszem rájuk, hogy egy nyári estén, már zárás után, a vendéglő teraszán, egy kerek vasasztal mellett csak úgy csendesen, óvatosan és bizonytalanul énekelték a saját himnuszukat, tehát a magyarok himnuszát. Hirtelen mintha a földből bújt volna elő K. és F. milicista. A három, daloló székely legényt behurcolták a konyha melletti folyosóra, a főnöki iroda elé, és hívták a főnököt.

A főnök, a szekus alezredes románul valami anyásat, istenest káromkodott, és közben püfölni kezdte őket, ahogy csak tudta. Először hasba ütötte őket, amitől ők előrehajoltak, utána pedig a szemük közé bokszolt. Ettől ők úgy, kétrét hajolva a földre estek, és akkor már rugódta őket ott, ahol érte. Attól sem félt, hogy esetleg rosszul sikerülhet, és valamelyik székely legény egy rossz rúgásba bele is halhat.

És az mégis csak gyilkosság, mégis csak halál, még akkor is, ha a meggyilkolt ember nem román, hanem magyar, nem első, hanem másodrendű állampolgár.

Történt már sok ilyen Székelyföldön, de mindenik elsimult. A Securitate parancsára találtak mindig egy olyan törvényszéki orvost, aki kiadta a szívrohamot bizonyító, orvosi papírt. Ha önszántából, jó kedvéből nem akarta volna megadni, akkor megadta volna másképpen. A Securitate verőlegényei éppen úgy, éppen olyan buzgalommal szétrúgják egy törvényszéki orvos veséjét, máját is, mint akármelyik kőműves legényét. Hogyha a vese, a máj magyar, akkor teljesen mindegy, hogy kié.

Ott álltam a folyosó végén, a konyhaajtóban. Úgy éreztem, mintha minden ütés engem érne, minden rúgás nekem fájna. Csak néztem bábán, bambán, gyáván, mint, aki elhatárolódik, mint, aki megtagadja saját fajtáját, mint, aki letagadja, megtagadja saját, szebbik önmagát.

Az egyenruhás milicisták nekem éppen háttal álltak, és ezért láthattam a bőr pisztolytartókban tartott revolvereik fogantyúját. Fémesen villogott a végük, és a két oldalukat barna műanyag borította, rajtuk rombuszos díszítések. Azt nem tudtam, hány golyó van egyik-egyikben.

Semmi esélyt nem láttam arra, hogy megvédjem a székely legényeket. Három ember állt velem szemben, amiből kettőnek a milicista pisztolya a csípőjén billegett, és rajta a borítóbőrön kapocs, hogy gyorsabban lehessen kivenni a tokjából. Mégis egészen biztosan tudtam, hogy nem szép az, amit én most csinálok, pontosabban, hogy az nem szép, hogy nem csinálom azt, amit kellene, ami becsületes.

Megnyugtatott az, hogy ilyen velem már nagyon sokszor történt. Azt sem tudom, hányszor történt már meg velem, hogy nem csináltam azt, amit a becsületem diktált, és azt sem tudom, hogy hányszor csináltam azt, amit nem szabadott volna, ami miatt előbb-utóbb szégyenkeznem kell.

Magamban azon tűnődtem, hogy én magam mikor kerülök sorra. Mert azt az éneket, a magyarok himnuszát én is nagyon kedvelem, olyan nagyon, hogy érte kockázatot is vállalnék. Mikor fognak engemet is orrba vágni, majd földre esve belém rugódni? Az mindegy, hogy éppen ezen a folyosón és ez a főnök, vagy egy másik helyen, egy másik folyosón egy másik szekus.

Az egyoldalú harc után a főnök egy pincérlányt a takarítónő után küldött. Azt is mondta, hogy hozzon vödröt, abba vizet és feltörlő rongyot.

A folyosó oldalának alsó része, úgy körülbelül egy méter húszcenti részen zöld olajfestékkel volt lefestve, majd utána jött egy piros csík, és attól felfelé hófehér. Színtiszta magyar színek között töltötte le a munkaidejét a főnök, és ugyanott fogadta a többi, román szekusokat is.

A három, székely legény piros vérét a zöld olajfestékről mosta le a takarítónő. A főnök a véres kezét a személyzet öltözőjében tisztította le a székely legények alvadt vérétől.

És tényleg ott, a folyosón, amikor az öltözőből jött előre, tényleg lemosott és megtörölt kézzel jött. A kezét csapvízzel megmoshatta, törölközővel megtörölhette, akár tisztának is tűnhet.

De a lélek az nem ilyen, azzal nem ilyen egyszerű. Sokkal könnyebben bemocskolódik, de nagyon nehezen tisztul, nagyon drága áron, legtöbbször soha. Lehet, hogy ő, a főnök sem hitte el egészen, hogy így most már minden rendben van, csapvízzel és törölközővel mindent elintézhet.

Bizony egy láthatatlan kéz ezt az egész, fájdalmas történetet nagyon mélyen a lelkembe véste. És parancsot is adott melléje, amit nekem kötelességem teljesíteni. Ez alól nekem nincsen kibúvó. De az efféle kibúvókat én soha nem is kerestem.

Jöjjön, aminek jönnie kell!

Megörvendtem, hogy találkoztam a három, véresre megvert, székely legénnyel az autóbuszon. Elmondták nekem, hogy a szekus, a főnök, M. még nem menekült el. Együtt dorbézol a fogadóban a többi szekusokkal. Arra készültek a legények, hogy majd bemennek a fogadóba, és el fognak számolni a főnökkel.

Megkértem őket, hogy ne tegyék, mert a főnök az én ügyem, és ha egy-két nap alatt meggyógyulok, akkor én fogok elszámolni vele mindenért, amit ellenünk tett.

A történelmi változások is kedveztek annak, hogy a három, székely legénynek tett ígéretemet beváltsam.

A zsarnok házaspárt sortűzzel kivégezték, és már akár másfél liter olajat is vehettünk, de arra is lett lehetőségünk, hogy vajat is kenjünk a kenyérre. Cukrot is bárki vehetett, emlékszem, éppen magyar cukrot hoztak akkor. Fellángolt a kávékultusz, a húsz százalékos, román, nyekezol kávé helyett már igazi, magyar Karaván kávét ihattunk.

Csak az érezheti, milyen nagy öröm és élvezet száz százalékos kávét inni, aki egy ilyen sötét és kegyetlen zsarnokságtól szabadult meg. A kenyeret sem dekázták már, sőt, egy-egy pék még arra is vetemedett, hogy ha vittünk minden hozzávalót, akkor még kovászos, levert héjú, székely házikenyeret is sütött. Amikor legelőször egy ilyen kovászos, frissensült, levert héjú házikenyérrel a kezemben mentem hazafelé, már nem is bántam, hogy lefűrészeltem a drága fészim bikkfa nyelét.

Természetesen, semmit sem bántam meg, és ha úgy hozná a sors, újból megismételném azt, amit tettem, nem sajnálnám a favágó fészim gyönyörű, havasi bikkfából készült nyelét.

A fölszabadult ország és polgár legszebb ünnepének a székelyek fővárosában, Sepsiszentgyörgyön azt a napot nevezhetjük, amikor a román katonák teherautókon bevonultak a városba, és átvonultak rajta. Éppen a város nagy és széles útján tartottam az állomástól a központ felé, amikor szembejött velem a román katonákkal megrakott teherautók hosszú sora.

A román ország minden polgára tudta, hogy a véreskezű Securitatetól éppen a román katonák óvták meg az embereket, nekik köszönhető, hogy nem folyt még több vér, nem halt meg még több ember. Még a Ceausescu házaspár rögtönzött és ideiglenes bírósága is katonatisztekből állt, ők fogták el őket, ők ítélték el, és ők is végezték ki.

Sokat mesélt édesanyám a magyar bejövetelről. Amikor a magyarok kormányzója, Vitéz Nagybányai Horthy Miklós 1941 nyarán bevonult Háromszékre, akkor a környékbeli székely emberek akár több tíz kilométer távolságról is bezarándokoltak az ő fogadására. Mindenki valamilyen friss virágot vitt a kezében, mindenki látni próbálta a kormányzót, és mindenki sírt örömében. Többek között azért is, mert amikor a magyar katonák jöttek be, éppen akkor és miattuk mentek ki a román katonák, és Erdély egyik része így lett újra magyar, szabad.

Sokszor elmesélte ezt nekem édesanyám, de egyszer sem úgy, hogy utána az arca szárazon maradhatott volna. Még énekelt is ilyenkor sok, szép, magyar katonadalt, amit ők akkor a kormányzó tiszteletére énekeltek.

 

„Elhangzott a szó,

Zeng az induló,

Győztesek megint:

Régi zászlaink.

Nézd, a gúnyhatár

Széttiporva már,

Várnak újra mind,

Ősi bérceink!

 

Édes Erdély itt vagyunk,

Érted élünk és halunk,

Győz a szittya fergeteg:

A rohanó sereg.

 

Lépteink nyomán,

Fönn a Hargitán,

Völgyeinkben lent

Tornyok hangja zeng.

Már semerre sincs:

Az átkozott bilincs,

Énekeljetek,

Völgyek és hegyek!

 

Édes Erdély itt vagyunk,

Érted élünk és halunk,

Győz a szittya fergeteg:

A rohanó sereg.”

         Akkor még, gyermek fejjel már át tudtam érezni valamit a pillanat szépségéből, habár azt egészen mégsem értettem, hogy az Afrana varrógép előtt ülő édesanyám miért igyekszik olyan gyorsan letörölni a könnycseppjeit arról a szövetről, amelyikkel éppen akkor dolgozott. Óvott attól, hogy megkívánjam ezt a történelmi pillanatot, amiről ő úgy gondolta, hogy soha többé nem fog megismétlődni.

A román teherautókon bevonuló román katonák eddig a szent napig -igen, szent napig- nekünk rosszak voltak, ők űzték ki a magyar katonákat, azt hittük, ők tartották fönn a zsarnok hatalmát.

De most, amikor a városba bevonultak a román katonák, olyan helyzetbe kerültem, amilyenbe még soha. Szüleim láttak hasonlót, de ilyent még ők sem. Ők a bécsi döntés után a magyar bejövetelt ünnepelték talán könnyes szemekkel. Erdélyországban a magyar bejövetel olyan, hogy akkor és éppen tőlük megy ki a román. És éppen ettől szép a magyar bejövetel a magyaroknak a szép Erdélyországban.

Itt most, a székelyek fővárosában, Sepsiszentgyörgy főutcáján éppen az ellenkezője történik. És ez az ellenkezője a szekust elűző, a fölszabadító, román katonák bejövetele. És ez a bejövetel bevallva vagy bevallatlanul nagyon, de nagyon tetszett nekem.

Talán azért éreztem ezt, mert az igazság, a szabadság bevonulása az nagyon-nagyon szép és bármikor ünnep az egész földkerekségen, minden időben a világ összes nemzetének.

Az ösztönöm párbajra hívta ki az értelmemet, és az értelmem, amit a kisebbségi sors szenvedései programoztak be, alulmaradt a párbajban, vesztett. Győzött az ösztönöm az értelmem fölött.

És én most a szabadságot, a győztest ünnepeltem.

Amikor a járdán egy vonalba kerültem az első román teherautóval, hirtelen, talán tudtom nélkül, jobb kezem a magasba emelkedett és kezdett integetni a teherautó kabinjában ülő román tisztnek, sofőrnek, közlegénynek. Láss csodát, ők is visszaintegettek, ők, a tiszt, a sofőr és a közlegény, de nemcsak jobb kézzel, hanem a sofőr kivételével mind a két kezükkel! És nemcsak ők integettek nekem, hanem talán minden román katona a nyitott teherautó rakteréből is. Erre nemcsak a jobb, hanem a bal karom is felemelkedett, és úgy integettünk egymásnak, ahogy csak tudtunk: az ég felé emelt, kiegyenesített karral.

Ők is, a Székelyföldre bevonuló román katonák is ugyanazt ünnepelték, amit én, a czimeres lófő székely: a kivívott szabadságot.

Milyen jó lenne még egy ilyen! Milyen jó lenne, hogyha ez az állapot a világ végezetéig tartana, mert akkor a szeretet és a boldogság is végtelen lenne!

Még a határőr székely is tud örvendeni, mindkét karját az ég felé emelve integetni a bevonuló román katonáknak, hogyha ők ugyanazt hozzák, mint a bevonuló magyar katonák: a szabadságot.

Ettől minden, akár több évszázados görcsök is odavesznek, megsemmisülnek, és őszintén, szívünkből szeretjük azokat, akik ellen talán évszázadokon át hadakoztunk.

Olyan egyszerű a képlet, amelyikkel el tudjuk érni az emberek szeretetét. Csak tenni kell valamit azért, hogy valaki körülötted, melletted szabadabb legyen. A szabadság olyan, mint egy vég nélküli, hosszú-hosszú vonat, aminek megszámlálhatatlanul sok kereke van, és azokon jön, közeledik.

Próbáld meg, legyél te is egy kereke ennek a rózsaszín vonatnak, amelyiknek szabadság a neve, és akkor meglátod, hogy mindenütt, amerre jársz, integetni fognak neked a szembejövők, örvendeni fognak neked!

Hogyha éppen erdőkön, erdei tisztásokon jársz, és ott nem jön senki szembe, akkor majd látni fogod, hogy -más híján- az a gyönyörű harangvirág fog integetni neked. Mert ő is szabadságra vágyik, mert ő is tudja, hogy te a végtelen hosszú szabadságvonatnak a megszámlálhatatlanul sok kereke közül vagy az egyik. Mindegy, hogy melyik és hol, elöl, hátul vagy középen, csakhogy odatartozzál a szabadság vonatához.

Az is lehet, hogy azt az ártatlan, kedves, kék színű harangvirágot csak a szél fújja, és attól bólogat, integet olyan kedvesen. De ő, a harangvirág még akkor is neked integet, mert az a szellő, amelyik őt fújdogálja, nem akármilyen szél, hanem a szabadság üdítő és langyos szele, amely arra is képes, hogy márciusban jeget és havat olvasszon, elhozza a tavaszt.

Aki akár csak egy mákszemnyit is tesz az emberek szabadságáért, kereke lesz a szabadság végtelen, hosszú vonatának, az mindig megkapja a méltó fizetséget addig, amíg azok a harangvirágok képesek lehozni a földre az ég kékjét és azzal integessenek, tehát a világ végezetéig.

 

                                       A kertléc

 

Egy pár nappal azután, hogy az autóbuszon találkoztam a székely, megvert legényekkel, kiutaztam a Tavirózsa Fogadóhoz, hogy intézkedjek a szekus alezredessel, a főnökkel, M.-el.

Leszállva az autóbuszról a rétyi erdőben rögtön kézbeli után néztem, mert ilyenkor nagy szükség van egy megbízható, jó barátra, egy szekus fészekbe csak a bolond megy be üres kézzel.

Mivel ez a hely turisztikai zóna, az út melletti kerítések stílusos, natúr, gombolyag fanövésekből álltak, ki arra jár, még most is talál ilyent. Közülük egy vastagabbat, olyan másfél méteres lécet lehúztam, és jó erősen a fagyos földhöz vágtam, lám, elég kemény-e. Rögtön három darabra törött, lehet azért, mert igen odavágtam, de az is lehet, hogy megette az idő.

Éppen a hetedik kertléc állta ki a próbát, pedig azt a legtöbbször vágtam oda igen erősen a csonttá fagyott anyaföldhöz, amiről akkor is és most is meg vagyok győződve, hogy magyar. És ebben akkor sem voltam különc. Azt sem bánom, hogyha az, az alsó-háromszéki, rétyi, fagyott föld bocsánatkérésnek veszi, de én akkor sem azért ütöttem, mert haragudtam rá, hanem, mert akartam tudni, hogy alkalomadtán eltörne-e a kézbe valóm.

Az Isten egyetlen teremtményének sem kell igazoljuk magunkat, mert azok úgy is mindent tudnak, tudják az igazat. Hazudni nem lehet a földnek sem, a fának sem, a víznek sem, csak néha az emberek szoknak hazudni egymásnak, pedig jól tudják, hogy hazudni nem érdemes, az igazság mindig kiderül.

Ha még egyszer arra a kertléc- és embert kipróbáló földre tehetném a lábamat, nem szégyellném, megcsókolnám.

Nem rohantam boldogan befelé a kemény kertléccel a kezemben a havas, jeges úton az égig érő fenyőfák alatt. Sohasem kívántam harcolni, emberhez ütni, még akkor sem, ha tudtam, hogy igazam van. Még esélyesnek sem éreztem magamat, mert nem tudtam, hogy a milicisták (K. és F.) a revolvereikkel bent vannak-e a fogadóban, de azt sem, hogy egy szekus alezredesnek mi van a ruhásszekrénye alsó fiókjában.

Én már megígértem a fogadó személyzetének is, megígértem a borosnyói, székely legényeknek is, ezért most már nincsen választásom, nincsen visszaút. Ha kell, hát odaütök, mégpedig jó erősen, és hogyha úgy hozza a sors, az Isten irgalmas lesz hozzám, akkor gyorsan és hirtelen agyonlőnek. Annak a sok száz, temesvári embernek sem tartott sokáig, akiket a szekusok agyonlőttek.

Sem vitéz nem vagyok, sem hős, még csak elől sem járok, csak kullogok a bátor temesváriak után. Hátul vagyok ugyanúgy, mint a bivaly orrához képest az ő farka.

Az nem történhet meg, hogy az adott szavamat ne tartsam be, vesszen a becsületem, mert annál a halál elfogadhatóbb, tisztességesebb! Becsület nélkül csak szorongás, szégyen, vergődés az élet. Aki nem a meggyőződése szerint él, nem szabad, az hosszú éveken, egy egész életen át birkózik saját magával, és csak szenved. A puskagolyó nem lehet ilyen irgalmatlan, nem kínozhat olyan sokáig.

Semmin sem kellett gondolkozzak, ez már nem a sopánkodás ideje. Ott, akkor nagyon meg tudtam érteni a vonatokat, mert nekik a sínek adottak, semmin sem kell tűnődjenek. Nekem az életemben a váltókezelő az én irgalmas Jóistenem, a vonatoké pedig egy vasúti alkalmazott, aki munka után hazamegy. Az én váltókezelőm, az én Jóistenem sohasem megy haza, és vigyáz mindig arra, hogy ne térjek rossz útra.

Amiért én most megyek, ahova én most megyek, ott jól nem járhatok. És mégis megyek, sőt, rohanok. Úgy teszek, mint az ostoba ember evés közben, kinek a forró falat égeti a torkát, de inkább lenyeli, hogy tovább ne égesse.

Nagyon kellett sietnem, mert a fogadó innenső oldala is üveges, és tudtam, hogy ha M. a barátom társaságában megpillant engemet, akkor azon az átkozott, túlsó, sörözői ajtón biztosan kiszalad. De tévedtem, másképpen intézkedett.

Már a forradalom bukaresti kitörésekor, mikor Ceausescuék felkapaszkodtak a helikopterre, hogy elmeneküljenek, már akkor gondoskodott a személyes védelméről. Első világháborús, orosz karabélyokat hozatott, és rajtam kívül a komplexum összes férfi személyzetét behívatta, hogy őrizzék őt, M. nénit a szomszéd faluból pedig azért, hogy főzzön nekik. A Tavirózsa Fogadó személyzete férfitagjainak egy igazi, ingyenes mulatság ígérkezett. Majdnem azt ehettek és ihattak, amit akartak, ingyen (ők akkor azt hitték) egészen addig, amíg én be nem érkezek.

Azt én nem tudom megmondani, hogy honnan tudta a főnök, M. azt, hogy felelősségre fogom vonni őt, de a sörözőben történtek után egyfolytában csak tőlem védette magát, az én érkezésemre készült.

Amikor az alaposan kiválasztott, hű barátommal beléptem a fogadó nagytermébe, M. és -ha jól mondom- a bajtársaim mind egyformán durva, szürke posztóból készült, báránybundás kabátot viseltek. A főnök, a szekus alezredes, akitől a felettesei csak annyit vártak el, hogy jó román legyen és képviselje a román terjeszkedési törekvéseket, hátradőlve ült a fotelben. Amikor az ajtó utánam becsukódott, már nem éppen úgy ült, már egy cseppet sem érezte magát olyan jól, olyan biztonságosan.

Az ajtóval szemben a személyzet férfitagjából verbuvált testőrei, kiknek a nevét most elhallgatom, egyszerre felemelték a karabélyokat, és a homlokom közepét célozták. Ezt éppen ők tették, kik nekem panaszkodtak, nekem szidták a főnököt, tőlem várták a segítséget, bennem bíztak. Az árdugattyúk kattanásából megéreztem, hogy csőre töltöttek, és hogy ezek tényleg nem viccelnek.

A helyzetem teljesen reménytelennek tűnt és egyedinek, mert az effélét általában nem szokták túlélni. Akit golyó általi halálra ítélnek, az igen ritkán néz szembe a puskacsővel, azért, mert egy kendővel elkötik a szemét. Másodsorban azért sajátságos ez a pillanat, mert az elítélteket a fal felé szokják fordítani, és úgy lövik agyon.

Bevallom, én féltem akkor, és nagyon fontosnak tartottam, hogy életben maradhassak. Majdnem ennyire fontosnak tartottam azt is, hogy úgy összességében magam maradhassak. Nem tudtam elképzelni, hogy ők, akik annyira meg voltak ijedve a megélhetésük, a kenyérkereseti lehetőségük elvesztésétől, egyből mitől lettek olyan boldogok, mitől lett ő, az importált besúgó, M. annyira jó nekik és én akkora nagy ellenség. Ezt azóta sem tudtam megfejteni, ez nekem örökre titok marad.

De én ezt a feladatot elvállaltam, ezért el kellett végezzem, és az igazi barátomat szorítottam is szorosan a jobb kezemben. Letegeztem a főnököt, természetesen az ő anyanyelvén, mert az enyémét még ez idáig nem használta.

– Azért jöttem M., hogy most rögtön tűnjél el! Adok neked egy órát, hogy felmenj a szobádba, összepakolj és eltűnj!

– Miért akarsz elkergetni engemet, miért haragszol rám?

– Azért, mert te a temesváriak forradalmáért rajtunk akartál bosszút állni, azokat is beleértve, kik most a homlokom közepét veszik célba, és elküldtél a munkahelyünkről. De az is elég nagy baj, hogy te egy rohadt szekus vagy, és akkor is rosszat akarsz nekünk, ha mi ellened nem vétünk. Nem lett volna szabad megverjed azokat a székely legényeket, kik a vendéglő teraszán egy nyári estén a magyarok himnuszát kezdték énekelni. Érdekelt téged te, gazember, hogy szegény L. bácsi ilyenkor hol jár, hol hajtja le fejét, hol húzza meg magát, hogy ne fagyjon meg, mit eszik, ha marja gyomrát az éhség?

– Én már nem vagyok „rohadt szekus”, de már semmilyen sem. Szekus iskolába is csak azért mentem, mert édesapám már kicsi koromban meghalt, és édesanyám egyedül nevelt fel. Abban az iskolában ingyen kaptam az ételt, ruhát és egy sor más kedvezmény is járt.

– Hallgass, te disznó, mert a te anyád mondta, hogy mennyire büszke vagy a szekusságodra! A vállán két csillaggal díszített egyenruhádat még most is fóliával letakarva, vállfán őrized a ruhásszekrényben. Nyaranta szellőzteted, és télire naftalint teszel a zsebeibe, hogy a molylepkék nehogy megegyék. Pedig nem volna olyan nagy kár érte, mert az biztos, hogy te többet már úgy sem fogsz benne feszíteni.

Kerek hat éve tervezgetem, hogy egyszer majd megmondom neki azt, hogy …, azt, hogy …, azt, hogy … . Annyiszor megfogalmaztam magamban bizonyos mondatokat, és azokban a mondatokban belegondoltam már Szent Istvánt is, Mátyás királyt is, Kossuth Lajost is. Mindent beletömtem abba a képzeletbeli mondatba: magyar történelmet, román történelmet, világ történelmet, még a csíksomlyói Szűz Máriát is belegondoltam és magát a Jóistent is az ő országával.

De itt, most, ebben a pillanatban már semmire nem maradt erőm. Egy nagy zúgást hallottam, pedig távol az úttól, a nagy fenyőerdő közepén semmi nem zúghatott. A posztókabátos, karabélyos munka-nemzet-baj és sorstársaim, csőre töltött karabéllyal a kezükben, mintha fölemelkedve lebegtek volna előttem a levegőben. És még egy csomó mindent láttam, amit nem kellett volna lássak. Tudtam, hogy ez nem lehet igaz, bennem valami nem jól működik, tovább nem bírom.

Hirtelen édesanyámra gondoltam, és ezért igen fontosnak találtam élve megmaradni. Barátomat, a kertlécet a közeli oszlop faburkolatának támasztottam. A lég- és vízszomjam olyan nagy lett, hogy nem éreztem képesnek magamat a folytatásra.

Felelőtlenség lenne holmi vacak, világháborús karabélyokkal átlyuggattassam a koponyámat. Ezt nem érdemli meg, lehet, hogy ki sem bírná, talán bele is halna az én édesanyám! A veszélyt még az is fokozta, hogy a munkatársaim, azaz a szekus főnök testőrei előtt az asztalon nagyon sok üres és félig üres pohár tátongott. De az üres poharak nélkül is látszott rajtuk, hogy részegek. Olyan furcsán mosolyogtak.

Az a jelenet játszódott le a szemem előtt, amikor a harmincnégy éves iparépítészt, Lackó bátyámat egy diófakoporsóban eresztettük le a kurtapataki temető sárga agyagába ásott sírgödrébe. Még a koporsó fejénél álló édesanyámat sem tudtam megtartani, mert engemet is a nagy, zöld, mohás talpú, kőből faragott sírkereszt tartott. Már akkor csodálkoztam, hogy ez az idős és törékeny asszony kibírta ezt, egyáltalán túlélte.

Nincs az nekem megengedve, hogy én most a nyugtalan lelkem parancsai miatt másodszor is abba a helyzetbe hozzam. Akkor őt, az én édesanyámat azzal vigasztalták, hogy ne búsuljon annyira, vigasztalódjon azzal, hogy maradt még egy fia. Ha én itt most lesújtanék a kertléccel, és a csőre töltött karabélyok közül akár csak egy is elsülne, már nem volna, mivel vigasztalják szegényt, mert csak ketten voltunk fiútestvérek. Fel kellett fedezzem, hogy amíg él édesanyám, megmaradni nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is, ezt parancsolja a lelkiismeretem.

Kimentem hát a teremből a pincérek pohármosó kagylójához, az iszonyúan felhevült fejemet a kagylóba hajtottam, és a december végi, jéghideg kútvizet jó erősen ráeresztettem a nyakcsigolyám tájékára. Már annyi eszem is gyűlt az agyamban, hogy ittam is egy jó nagyot.

Nem feltett szándékom szerint jártam el, de mégis örvendtem annak, hogy ezek után vagyok, megmaradtam. Csak a felét értem el abból, amit akartam, mert a besúgó tisztet nem bírtam rávenni a távozásra. Ez nem az én hibám, egy szál magában ember erre nem lehet képes.

Azokkal a karabélyokkal kellett volna valamit csináljanak a fogadó székely legényei, de semmi esetre sem azt, hogy az én homlokom közepét célozzák. Hogyha azokat a karabélyokat csupán csak a szekus felé fordítják, akkor ő megijed, gyorsan fölmegy a szobába, összepakol, kimegy valamelyik városi buszra, és örökre eltűnik.

És akkor a fogadó fölszabadul, szép lesz az élet.

A kereskedelmi iskolát végzett, konyhai dolgozó továbbra is fogja tudni fizetni az albérletet Sepsiszentgyörgyön és a tartozását is, a várandós barátnője is tudja fizetni a bútorrészletet, a kazánfűtő is a traktorrészletet, és a családját is el tudja tartani.

De ők nem így akarták, és a dolgok úgy történtek, ahogy ők akarták. Nem arra készültem én, hogy a kertléccel őket legyőzzem, hanem arra, hogy megvédjem őket. Egy ember egy kertléccel ennél többet nem érhetett el.

A forradalom az olyan, hogy a megbántott és elkeseredett embertömeg összefog és ráront a zsarnokra. Milliók egyre. A fogadóban nem lehettek milliók, de ahányan összegyűltek, mind rám haragudtak, ők egyedül engemet találtak ellenségnek. Akkor úgy nézett ki, hogy az összes posztókabátos a szekussal együtt a föllázadt tömeg, én, a kertléces pedig a zsarnok, aki ellen össze kell fogni, akit együttes erővel le kell győzni.

Az a tény, hogy a nehéz, első világháborús karabélyokat éppen azok fogták rám, akik kétségbeesve a segítségemet kérték, nem mentesít engemet. Amit ők tettek velem, azzal ők kell elszámoljanak a saját lelkiismeretüknek, és majd a legvégén a Mindenható előtt, az utolsó órán.

A forradalmas, szekusűző próbálkozásom után már nem lepett meg, hogy a komplexum egész személyzete messziről kikerült. Ha a konyhára mentem be valamiért, a leányok hirtelen elhallgattak, és libasorban, lesütött fejjel somfordáltak ki az ajtón. Ha a fogadó előtti szivarozóba mentem, akkor azon nyomban elnyomták a szivarcsikkeket, és a szélrózsa irányába szétszéledtek. Már nem is háborogtam magamban, már nem is fájt, mert tudtam, hogy nyakig sáros személyemmel felvett bárminemű kapcsolat bárkinek ártana, és látványosan rontaná a megélhetési esélyeit a szekus alezredes, M. birodalmában.

Egyáltalán nem tudtam haragudni É.-ra, Á.-ra, O.-ra azért, hogy ennyire félnek, irtóznak, elhatárolódnak tőlem. Tudtam, hogy O., a báros, ha ezek után szóba állna velem, akkor holnap már nem lenne báros, mert erről neki nincs is diplomája. Valójában semmilyen diplomája nincsen, még pincér sem, így csak pincérkisegítő lehetne, ha rajtakapnák, hogy beszélget velem. Máskor még beszoktam menni a bárba egy üveg ásványvízért, de most féltettem az állását, és ezért nem ittam ásványvizet.

Inkább elmentem a csaphoz, és onnan ittam kútvizet, pedig mindenki tudta, hogy a kút vízében döglött patkányok is vannak, többször találtunk patkányszőrt a csapvízben. De nemcsak megcsomósodott patkányszőrt láttunk a vízben, hanem tíz-húsz centis, lábatlan, hajlékony, fekete állatkákat is.

Ezt a közegészségügyi ellenőr, G. is tudta, de a szekus alezredessel ő nem akart ujjat húzni, ezért minden ellenőrzés után hagyott egy olyan lepecsételt és aláírt papírt, miszerint a fogadóban minden egészségügyi norma be van tartva, a higiénia és a tisztaság tökéletes.

Egyszer éppen mellettem beszélgettek, és G. természetesen törte a románt, nem tudott jól románul beszélgetni. Velünk, a személyzettel tudott volna, de nem akart, románul pedig nem talált volna. Nagyon szépen hangzott G. szép magyar neve, amit most sajnos nem írhatok le, és a nevét csak ő a megjelenésével tudta fölülmúlni. Szálában magas, egyenes tartású ember, és megjelenése egy esztétikai élménynek számított. A legszigorúbb esztétikai elveket követte, és a zakója annyira talált a frissen vasalt nadrágjához, a drága cipőjéhez, ingéhez, nyakkendőjéhez, férfias, tömött bajuszához, hogy egy párizsi divattervező sem talált volna hibát benne.

Minden közegészségügyi ellenőrzés után szólott a konyhai csengő, és én kellett menjek a raktárkulcsokkal, hogy G.-nek, a közegészségügyi ellenőrnek csomagot készítsek. Ezt már nem reklámzacskóba raktam, hanem az irodából elvettem G. elvtárs öblös, sárga bőrtáskáját, és abba pakoltam bele. Mind csak olyasmiket írt fel a főnök, amit az üzletben nem lehetett kapni: disznókarajt, száraz szalámit, igazi, szemes kávét, kínai csokoládét, BT és Kent cigarettát. Néha még olyan kockaüveges whiskyt is írt fel a cédulára a főnök.

Amikor a bőrtáska már megtelt, és én ezt be kellett vigyem az irodába, már nem kellett hívjam H.-t, a pincérleánykát, hogy számlát írjon. A közegészségügyi ellenőr nálunk nem vásárolt, ajándékot kapott.

Azon nyomban nem ment el G., a közegészségügyi ellenőr. A báros lány is megfordulta magát a főnök irodájában, két üveg vörösbort hozott és öt üveg Pepsit G. elvtárs, a közegészségügyi ellenőr mindig Pepsivel itta a vörösbort, és a báros lány már régről tudta ezt.

Nekem ez a koszos csapvíz most és ki tudja meddig jó kell legyen! Nagy dolgot tettem én, és ezért a patkányszőrös, vízisikló fiókás víz jó kell legyen, mert ilyen vizet is csak az iszik, aki él. És én a Jóisten irgalmából élek. Kurtapatakon Zonda Irénkének, az én édesanyámnak van egy fia, megmaradt. Ennek én most nagyon tudtam örvendeni.

Nem lehettem annyira kegyetlen, irgalmatlan, hogy én most bárkihez is hozzászóljak, még csak azt sem mertem megkérdezni senkitől, hogy hány óra. Úgy gondoltam, hogy az a megélhetésébe került volna. Márpedig éppen a megélhetésünk elvételével fenyegetett meg minket ott hátul, a sörözőben a főnök, a szekus alezredes.

Most éppen én legyek az, aki egy szavával, egy érintésével elvegye az állását, a kenyerét valamelyik munkatársának? Éppen én vegyem el azt tőlük, aminek a védelmében leszedtem a kertlécet, és az első világháborús karabélyok elé álltam?

A falumban egyszer valaki azt mondta nekem, hogy aki a bogár után megy, ganyéba lép. Igen, én itt most ganyétúró bogár vagyok, koszos, büdös, fertőző, akinek az útját sem érdemes követni.

De nekem most mindegy, ember vagyok-e vagy bogár, mert én most ünnepelek. Örvendezek annak, hogy bármi is vagyok, de létezek, vagyok. Az meglehet, hogy kirúgnak, börtönbe zárnak, de az édesanyámnak még úgy is jobb, hogy a fia börtönben van, és ott néha még láthassa, minthogy Lackó mellé kerüljek, az agyagos földbe.

Visszamentem a terembe, de úgy, tényleg úgy, mintha leprás volnék, és akit már azért is megbüntetnek, hogy a füstölőjéből kialudt a szén. Ilyenkor az is osztozik sorsomban, amihez hozzáérek.

Senkire se számíthattam, de azért reám még most is számíthatott valaki.

Ez a valaki az a fagyos, kemény kertléc, amit a vendéglőben a lambériának támasztottam. Ő társam, hozzám tartozott, ezért most én is hozzátartozok. Én vittem őt a bajba azzal, hogy éppen őt választottam ki. És éppen azért választottam társamnak ki őt, mert akkor nekem éppen ő, a legkeményebb, a legjobb, a legszebb kellett. A sok közül éppen ő tetszett meg nekem, társamnak éppen őt választottam.

Ez így szokott lenni, így szoknak járni általában a legkeményebbek, a legjobbak, a legszebbek, a kiválasztottak, kertlécek és nem kertlécek.

Milyen jó, hogy a kertlécek nem veszítik el az állásukat, a megélhetésüket, a kenyerüket, még akkor sem, ha most velem tartanak!

Nem akartam otthagyni a vendéglőben, nem szerettem volna, hogyha az én egyetlen társamból bárki is csúfot űzne. Valahova, egy hozzá illő, titkos, biztonságos, de tiszta helyre akartam őt elrejteni, olyan helyre, amit csak én ismerek, ahol senki nem találhat rá, nem gyalázhassa meg őt.

Sokat gondolkoztam, tűnődtem, hogy hova is rejthetném el, de aztán a Jóisten segített rajtam, és megsúgta nekem, hogy hol lesz a méltó helye annak a legjobb, legszebb és legkeményebb, friss fenyőnövésből készült kertlécnek.

Oda rejtem el, oda teszem őt, ahol Lackó is van, az én testvérem, és ahol élő ember nem jár, ahol örök a nyugalom, a béke, a méltóság: jó mélyen az anyaföldbe.

Ahogy a kapun kiléptem a kertléccel, már kezdődött is az erdő. Hatalmas fenyőfák nőttek az ég felé. Így mutatták ők meg nekünk, hogy mi emberek is hogyan kellene éljünk: a földbe gyökerezve, a föld felett élve, de minden órában, minden percen Isten felé igyekezve.

Sok, megszámlálatlanul sok fa, kő és márvány fejfa és síremlék van a kurtapataki temetőben. Nyugodjék csendesen alatta mindenki! De én itt, az én egyetlen társamnak olyan fejfát állítok, amilyen még a világon sincsen semmilyen halandónak.

Kiválasztottam a legvastagabb, legegyenesebb, legsugárabb és legmagasabb fenyőfát, és alatta egy száraz, de kemény ággal elkezdtem kaparni, ásni az ő méltó nyughelyét, az ő sírját. Nem tudott ez olyan mély lenni, kétméteres, mint a Lackóé, mert a fagyos földben nem tudtam mélyre ásni, és kellett siessek, nehogy meglásson valaki, mert ilyen gyászos pillanatban nagyon rosszul esett volna, ha megzavarnak.

Egy olyan két-három arasznyi gödröt mégis sikerült ássak, és úgy döntöttem, hogy most be kell érjem ennyivel. Megnéztem utoljára az én egyetlen társamat, társamat a bajban, bajtársamat, és szorosan magamhoz öleltem. Szépen elhelyeztem az ő nyugágyába, majd gondosan betakartam jó sok földdel. Még friss havat is hordtam rá a markommal, hogy senki észre ne vegye.

Azért lett neki a világ legnagyobb és legmagasabb fejfája, mert a fenyőfa, ami alá tettem, nagyon vastag törzsű és nagyon magasra nőtt, szépen, egyenesen és simán. Még keresztet is láttam rajta, mert fenn, nagyon magasan két ág nőtt ellentétes irányba, az egyik keletre, a másik nyugatra. És én azt is tudtam, hogy az én társam fejfája örökkön-örökké, folyton-folyvást nő, már holnap még ennél is nagyobb lesz valamivel. Azt is tudtam, hogy soha el nem korhad, moha be nem lepi, mert a fenyőfák élnek, sokáig élnek, és amíg élnek, erdőben élnek, társak között élnek, szeretik egymást, védik magukat, védik egymást.

Nem én csináltam, nem én állítottam a világ legszebb fejfáját az én egyetlen és hűséges társamnak, a kertlécnek. A mi Atyánk, a Jóisten teremtette őt meg és tette oda. Én csak rátaláltam, kiválasztottam. Éppen úgy választottam ki őt, mint a gyökerei közé tett kertlécet.

A barátomat, a kertlécet ott lent a földben a gombák, baktériumok és más, földben lakó lények föloldják, átalakítják. És mivel körülveszi őt a fenyőfa gyökere, belőle is fenyőfa lesz, földben gyökerező, Isten felé igyekvő. Én tudom, hogy ő nem is bánja ezt.

Hogyha valaki kíváncsi lenne vagy esetleg kételkedne, hogy így történt-e, ahogy én ezt leírtam, akkor annak ott, a fenyőerdő egyik legszebb fájának tövében még most is megmutathatom az én egyetlen bajtársam nyughelyét, maradványait.

Már ezentúl velem lesz, ami lesz, a sorsom a Jóisten kezében van, de azt tudtam, hogy akinek a sorsa az én kezemben van, annak megtettem, amit tehettem, cserben nem hagytam.

Ez most engemet megnyugtatott. Jöjjön, aminek jönnie kell!

Miután visszatértem a vendéglő folyosójára, hirtelen összerezzentem, amikor megszólított valaki. Ö. szólott hozzám, kit én tanítottam be a szakácsszakmába, és ahol úgy adódott, a konyhaművészetbe. Ő egy hétfalusi csángó legény, ki hite szerint evangélikus, tehát nem ortodox. Ezt szinte naponta elmondta nekem, mert érezte, hogy őt lenézik a csángóságáért, pedig hát ő nem ortodox.

Meglepett, hogy amikor szembefordultunk egymással, akkor kettőnk közül mégis ő sütötte le a fejét, pedig akkor az egész fogadóban mindenki tőlem irtózott, tőlem félt, engemet került ki. Az alatt a néhány pillanat alatt, amíg reám fogta azt az első világháborús karabélyt, úgy szoktam meg őt, mint hogyha másképpen soha nem is láttam volna. Furcsa volt őt így látni, karabély nélkül.

Soha az életben nem láttam még egy ilyen mosolygós típusú embert. Most is, amikor itt előttem lesütötte a fejét, még akkor is mosolygott. Mesélt, de egyáltalán nem folyékonyan, csak mondattöredékekben. Egyetlen mondatát sem fejezte be, ezt a dolgot helyette én kellett elvégezzem.

Semmilyenféle, fajta vagy fokozatú bocsánatkérés nem hangzott el, mert ez ehhez a helyzethez nem is találna. Miután karabéllyal a koponyám vagy a mellkasom közepét célba vette, és csőre is töltött, már nem talál az elnézést, bocsánat, pardon, ne haragudj.

Én tudtam, hogy nem az ő döntésének köszönhetően nem ölt meg. Ha én a kertlécet akkor felemelem a szekus tisztre, akkor ő biztosan meghúzza a ravaszt, hogy ekképpen fejezze ki lojalitását, nagyrabecsülését és hűségét a román szekustiszttel és rajta keresztül az egész román karhatalommal szemben.

Azt vettem ki a szavaiból, hogy ők onnan az ablakból mindent láttak, mindent végignéztek. A fogadó út felőli oldala csupa üveg, és akkor ők nemcsak a sötétítőt, de még a függönyöket is elhúzták, hogy engemet jobban láthassanak. Már azt is látták, ahogy a buszról leszálltam, és válogattam ki a legkeményebb kertlécet. Ők úgy látták, hogy a fenyőerdő között befelé olyan másfél métereseket léptem, nem húztam az időt.

Nyökögte, hebegte, hogy ő „csak” reám fogta a karabélyt, de semmi esetre sem lőtt volna. Csőre is csak azért töltött, mert a mások is így tettek.

Micsoda jó hír, micsoda luxus, micsoda kegy, micsoda pazar szerencse, ha koponyámon csak három lyuk keletkezik, és nem négy?!

Néha az emberek úgy érzik, hogy azt kell tegyenek, amit mások is tesznek. Az illem néha parancs. Ö. is betartotta volna az illemet, hogyha az ő szürkekabátos társai meghúzták volna a ravaszt.

De még így is jól jött nekem akkor, hogy engemet, akit -elgondolásom szerint- mindenki megvet, kiközösít és messze kikerül, ő, a hétfalusi csángó, ki hite szerint evangélikus, megszólított, tehát felvállalt. Nagyot kockáztat most itt, aki velem nyilvánosan szóba áll. Mi lesz, ha akkor meglátja őt valaki, és beárulja a főnöknek, hogy ő velem egyezkedik? Bátorsága bizakodóvá tett. Már arra is kezdtem gondolni, hogy hátha még nekem is van helyem az emberek között.

Amikor a fogadó nagytermén mentem keresztül, láttam, hogy legalább öt-hat asztal össze van húzva, fehér abrosszal leterítve, és rajta annyi mély és lapos tányér, evőeszköz és pohár, ahány szék körülötte. Majdnem biztosra vettem, hogy a készülő eszem-iszom azoknak a tiszteletére van, akik hatalmas felelősségtudattal és elszántsággal megmentették a főnök életét. Tőlem. Most azokat kell megünnepelni. Példát kell statuálni a világnak, hogy érdemes jónak lenni, jónak lenni jó. És aki jó, az azon nyomban megkapja az ő megérdemelt jutalmát.

Harmónia, egyetértés és béke már csak ott lehet, ahonnan én hiányzok, tehát olyasféle vagyok, mint tejben a légy.

Ünnepeljetek, vigadjatok, rám ne gondoljatok, én nem zavarlak! Gyorsan és észrevétlenül kimegyek, és a befagyott és behavazott tó partján nézem a hulldogáló, nagy hópelyheket.

Az ajtón belül, bent mindenütt az ember által teremtett világ, ipar, műanyag, pénz, és itt a Jóisten csak közvetett módon van jelen, az emberi alkotásokon keresztül. Ott kint a Jóisten a saját alkotásaiban van, élőben, közvetlenül. Ezért olyan tökéletes.

A megszámlálhatatlan, hatalmas hópelyhek közül bárki ember fia csak egyetlen egyet próbálna megalkotni, rögtön rájönne, hogy neki még ez sem megy, ilyen remeket ember alkotni nem tud, csak az Isten tud teremteni. És itt kint hány darab van ebből a remek alkotásból? Ki tudná megmondani?

A tömötten hulló hópelyhek és az, hogy ezeket mind-mind látom, meg tudott győzni arról, hogy eleven vagyok és lelkes lény ennek a földnek a hátán, és legalább annyi esélyem van nekem is, mint bármelyik lehulló hópehelynek.

Rájöttem, hogy én is jövök valahonnan, társaim is vannak, ha kevesebb is, mint a hópelyheknek, de hozzájuk tartozok, és velük együtt tartok valahova. Jó arra gondolni, hogy végtére én is anyától születtem, s hogy engemet ő talán még most is, még ezek után is szeret.

De most itt a befagyott, hatalmas tó és a fenyőerdő szélén azt hallom, hogy nem csak az én édesanyám szeret, és nem csak én szeretem az én szerető szívű édesanyámat. A két, szomszéd falu közötti úton, ami több kilométer is lehet, a fenyőerdő sűrűjében, a havas úton egy arra járó falusi legény énekel.

Ezt az éneket, ami eléggé tisztán és érthetően átjött hozzám a magas fenyőfák csupasz törzse között, mint hogyha éppen nekem énekelte volna ez a falusi, vándor, székely legény. Talán ő is más vidékről való, pontosan úgy, mint én, és jobb híján így tud szóba állni az ő édesanyjával.

És legyen hála érte neki, az ő énekével mint hogyha nekem is sikerült volna szóljak egy-két szót az én édesanyámhoz ott, a háromszéki magas hegyek tövében, a Gergelydeje lábánál!

 

„Domboldalon áll egy magas nyárfa,

Alatta van édesanyám háza.

Édesanyám fehér fejkendőben,

Cipót dagaszt nyárfatekenyőben.

 

Édesanyám, de rég, hogy elmentem,

Fehér cipót de régen nem ettem.

De rég vágtam a búzából rendet,

Édesanyám, látom-e még kendet?”

 

Lehet, hogy az ének tovább is van, de én csak ennyit hallottam belőle, mert a legény éneklés közben egyre távolodott a sűrűn behavazott fenyőerdő között a szomszéd falu felé. Ő csak dalolt, és engemet ott hagyott, ahol kapott, a tó és az erdő között, de egy kicsit azért könnyebb lélekkel, mint ahogy kapott.

A vastag jég igazán csendes és tiszta, nem olyan, mint az erdő, ahol télen is röppen egy éhes madár vagy egy eltévedt, buta mókus. A tágas rétyi tó vastag jegén, ahol még egy pár napja kemény futballmeccseket játszottunk, csak hullt a hó, a hatalmas hópelyhek a jégre szállva egymásba borultak, de ezen kívül csak csend és béke mindenütt.

De az igen bőven, annyira, hogy belőle még az én zaklatott lelkemnek is jutott.

Ennél a fenyőerdős, tavas, hópelyhes, dalos, téli tájnál jobban semmi sem simogathatta volna meg az én lelkemet. Arra kérem az én Jóistenemet, hogy ha még egyszer ilyen történik velem, akkor az télen történjen, tó is legyen, fenyőerdő is legyen, a hó is ilyen nagy pelyhekben hulljon, és vándorlegény is énekeljen, mint most itt! Ennyit még én, a kertléces is megérdemlek.

A halakat irigyeltem ott lent a vízben, a jég alatt. Aki hal módjára születik és úgy is él, az nem járhat úgy, mint én. Ők nem ismerik sem az édesanyjukat, kitől édes anyanyelvet tanulhatnának, sem az édesapjukat. A nőstény, akit emberi ésszel édesanyának is nevezhetnénk, lerakja az ikráit, és megy tovább. A hím arra úszik, megtermékenyítésből rájuk tejel, és így lesz sok-sok millió, kicsi hal. Ezért hát ők egész életükben nem kötődnek sem testvérükhöz, sem anyjukhoz vagy apjukhoz, de még a születésük helyéhez sem, ami mondjuk nekem Székelyföld, a szülőhazám.

Annyi mindenem van, ami egy helyhez köt, egy néphez, egy hazához, hogy még egy percig sem lehettem hal, még akkor sem, ha a csillagzatok szerint éppen az vagyok. A kötelező biológiai kategóriákon kívül még kereszttatám is van és keresztmamám is van, akár négy is, de még pontatlanságból a testvéreim keresztszüleit is magaménak tartom, és úgy is szólítom.

De nemcsak egy szülő lehet -mama vagy tata- kereszt, mert kereszt minden kötődés, a szó, a magyar, amivel megszólalok, kereszt a belénk ivódott ragaszkodás a szülőfaluhoz és az őt körülvevő lombhullató és fenyőerdőhöz. Kereszt Pacifik atya keddi és csütörtöki hittanórája, ott a kápolnatetőn, ahol a szomszéd faluban miséző pap csak évente egyszer, június végén, Szent Péter és Pál napján tartott misét. De akkor úgy összegyűltünk, hogy a faluból az összes padokat és székeket ki kellett vinni a hegyaljára. Ezekre a Péter és Pál napi búcsús misékre még a fagylaltos is kicipelte a fagylalttal megrakott csebrét és a pergelt cukorból készült, piros halakat.

Mindennek örvendenem kellene, hiszen ezek mind-mind a Jóistentől kapott ajándékok, és csak annyi baj van vele, hogy éppen ezeknek a védelméért állok itt kint a havazóban, a befagyott tó partján, egy vastagtörzsű, öreg fenyőfának támaszkodva.

Csak azt nem tudtam, hogy meddig lehet ezt csinálni, meddig lehet az öreg fenyőfa törzsének dőlve nézni a vastagon befagyott tó jegére hulló, óriási hópelyheket. Ez így nekem jó, nagyon jó, szükségem is van erre, ez nekem a Jóisten ajándéka.

De meddig lehet ezt csinálni? Mi lesz a folytatás? Azok a Jóisten egéből hullott, szép hópelyhek engemet nem fogadnak be maguk közé, hópehely én nem lehetek. Ember, az vagyok, de azok bent vannak, esznek, isznak, mulatnak, rólam beszélgetnek, de én nem szeretném hallani, amit ők most rólam mondanak. Inkább örökre itt maradnék, itt kint, a tó partján, a Jóisten simogató tenyerében.

Nem akarok elmenni innen, nem akarok bemenni, jó nekem itt kint, az embertelen világban. Itt lelkem annyi balzsamot, kenegetést kapott, hogy érzem magamról, hogy már nem az vagyok, aki ide kijött. Tudom, hogy végül egyszer mégis csak be kell menjek. És be is fogok menni. De azt csak azért teszem, mert kell, muszáj. Az már nem az én döntésem, az már az én nyomorúságom lesz.

Egyszeriben csak a szakácsnő, M. néni hangját hallottam meg. Messziről kiáltott, a fogadó ajtójából, mert konyhai öltözetben megfázott volna közelebb jönni. Azt mondta, hogy a főnök arra kér, menjek be.

– De hát miért kellene én bémenjek, M. néni? - kérdeztem.

• Én nem tudom, csak azt, hogy egy nagy fazék fuszulykalevest főzetett velem három, füstölt disznócsülökkel, és utána flekkent rendelt szalmapityókával, melléje káposztacika savanyúságot. Valami magas rangú szekusparancsnokot várhat, met mindenki mán le van ülve, a baloldalán a felesége, doamna S., de mellette, a jobboldali szék üres, rea van téve egy „Foglalt” tábla. Senkinek se mondta meg, hogy kinek foglalja, még A.-nak se, pedig ő szokott lenni a helyettese. A pincérek es tőlem kérdezik, hogy ki lehet az a magas rangú vendég, akit vár a főnök. Nem tudtam megmondani, de az biztos, hogy valami nagy főnök lehet, met amióta én ismerem, ilyen nagy felhajtást akárkiét még nem csinált a főnök. Még a szobájába es felment, hogy átőtözzön. Szokásos, munkaőtözetben nem fogadhat ilyen fontos vendéget.

Az önbecsülésem, az akaratom abban a környezetben már teljesen elfogyott, lehorgasztott fejjel léptem be M. néni után a vendéglő lengő ajtóján. Az ajtóban a főnök, a szekus alezredes, a polipnak a feje, M. várt rám, mégpedig ünnepi öltözetben.

Jobb kezét a derékcsigolyám környékére tette, és baljával az asztal felé mutatott.

Milyen jól tette, hogy az asztal felé mutatott! Ő is a terített asztal felé nézett, és én is a terített asztal felé néztem. Mind a kettőnknek könnyű ilyenkor arra nézni. Csak egymás szemébe ne kelljen nézni, én az övébe, ő az enyémbe!

– Gyere, Otilo, egyél meg velünk egy tányér levest! M. nénivel főzettem három, füstölt csülökből, tudjuk, hogy ezt te nagyon szereted. - mondta a főnök.

Teljesen ellentétes, egymással ütköző gondolatok kavargása miatt semmit nem tudtam megjegyezni abból, ami azután történt. Ezekről a pillanatokról nem tudok beszámolni. Már azt sem tudom, hogy ő még mit mondott nekem, én erre válaszoltam-e és mit. Akkor csak egy test voltam, amiből az önbecsülés, a lélek és a tudat teljesen kiköltözött.

Még szerencsére, hogy Ö., a hétfalusi csángó, ki hite szerint evangélikus, később elmesélte, hogy a főnök asztalhoz ültetett. Ő azt is látta, és elmesélte nekem, hogy mekkora volt a meglepetés, a sokk, amikor éppen a jobbjára ültetett, a „Foglalt” jelzésű székre. Semmilyen magas rangú szekusparancsnok nem jött, én magam voltam a tiszteletbeli vendég.

Erre nem számított senki, még véletlenül sem. Az asztalnál elhangzott beszédekből annyit mégis sikerült megjegyezzek, hogy nemsokára a főnök egy közös kirándulást szervez a Déli-Kárpátok egyik legmagasabb csúcsára, a Clabucetra, ami nemsokára meg is valósult.

Zonda Attila 

                                            FOLYTATÓDIK