A főnök című önéletrajzi regényemet osztom meg az Erdélyi Magyarok a Világban olvasóival. Technikai okból most az utolsó két fejezetet teszem fel, majd jönnek a többiek.                A szerző 

 

 

                                                         Tavasz

 

A társadalmi szabadságharc után a nemzeti szabadságharcnak a demokrata formája még a rétyi Tavirózsa Fogadóban is megtörtént.

Ezekben az egyébként fagyos, de forró márciusi napokban úgy éreztem, hogy én sem lapulhatok, erőm és tehetségem szerint én is kell tegyek valamit azért, hogy anyanyelvünket szabadon használhassuk, és a magyar gyermekek magyar iskolába járhassanak. Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és más városokban is a jóakaratú magyar emberek este, kezükben egy égő gyertyával és egy magyar könyvvel, némán, csendben és szabályos sorokban fölvonultak a város főterén. Nagyon ott szerettem volna lenni a sepsiszentgyörgyi felvonuláson, de akkor éppen dolgoztam.

Eszembe jutott, hogy hajdanán, nagyon régen Pacifik atya azt mondta, hogy ha valamiért nem tudtam elmenni a vasárnapi szentmisére, akkor még jóvátehetem azzal, ha elmegyek este a vecsernyére.

Elterveztem, hogy ha a munkatársaim is mellém állnak, csinálok a fogadóban egy olyan vecsernyefélét. Azt szoktuk mondani, hogy ha ló nincs, a szamár is jó.

Már mindenki kezdte elfelejteni azt az időt, amikor a munkatársaim mind-mind elhatárolódtak és elbújtak előlem, úgy kezeltek, mint egy leprást, akinek kialudt a szén a füstölőjében. Amióta a főnök jobbján megettem egy jó tányér fuszulykalevest és utána egy disznókarajt szalmapityókával, már nem néztek leprásnak, elfelejtették az én kertléces-egyszemélyes forradalmamat.

Eleinte meglepett, még nem értettem azt, ami körülöttem történik. Ha meglátták, hogy Ö.-vel beszélgetek, akkor hirtelen Á. is ott termett, utána pedig É. és utána a mások is. Mindenki akarta hallani, hogy a főnök barátja mit beszél.

Így most én jó lehetőséget láttam arra, hogy egymagamban sztrájkot szervezzek.

A nemzeti és anyanyelvi jogainkról beszéltem Ö.-vel, amikor egy pillanatra körém gyűlt majdnem az egész személyzet. Még I., a takarítónő is, aki a T formájú feltörlő léccel törölte fel a vendéglő mozaikját, az is megállt egy percre, és közel jött, hogy lehetőleg mindent halljon és lásson. A sztrájkoló tervemet nem szavaztattam meg, mert úgyis láttam, hogy mindenki támogat.

Leginkább Ö.-ben bízhattam, mert neki csángó létére még annyi joga sem jutott, mint nekünk, tömb magyaroknak. Elmondta a körülállóknak, hogy az ő falujában nincs is pap, csak pópa, akinek nem elég egy kereszt, egymás után hármat vet, csak románul misézik, és még azt is ritkán. Magyar iskola egyáltalán nincsen, és Szent Istvánról is csak annyit tudnak, amennyit a falu öregasszonyai énekelni szoktak róla.

„Ó, Szent István, dicsértessél,

Menny és földön tiszteltessél!

De főképpen nálunk ma,

Mint országunk oszlopa.

Kérünk, mint apostolunkat

És az első királyunkat,

Szent István, nézz mennyből le

A szép magyar népedre!

 

Boldogságos Szűzanyánknak,

Mint magyarok asszonyának

Föláldoztad hazánkat,

Szentelted koronánkat.

Kérünk, mint apostolunkat

És az első királyunkat,

Szent István, nézz mennyből le

A szép magyar népedre!

 

Azért is hálaadással,

Ünnepélyes vigassággal

Mi együtt örvendezünk,

Szívünkből emlékezünk.

Kérünk, mint apostolunkat

És az első királyunkat,

Szent István, nézz mennyből le

A szép magyar népedre!

 

Mi, kik téged pártfogónknak

Választottunk szószólónknak,

Szólj Istennél érettünk,

Légy mindenkor mellettünk!

Kérünk, mint apostolunkat

És az első királyunkat,

Szent István, nézz mennyből le

A szép magyar népedre!”

 

Ö., a csángó, aki hite szerint evangélikus, tehát nem ortodox, már nem hozzám beszélt, mert ezt nekem ő már többször elmesélte. Ő a személyzet felé fordult, úgy mesélt, és én közben figyeltem, hogy szavait milyen nagy érdeklődéssel hallgatják.

Talán azért, mert a hallottak meghatották őket, de az is lehet, hogy azért, mert Ö. az én barátom, a kertlécesé. És akkor már ott, a fogadóban ez rangnak, tekintélynek számított. De azt is tudták, hogy az Ö. barátja jelenleg talán a főnök legjobb barátja. Márpedig ott sokat számított, hogy ki a főnök barátjának a barátja, miről beszél a főnök barátjának a barátja, és hogy a főnök barátjának a barátja tudja, lássa, hogy érdekli őket, miről beszél a főnök barátjának a barátja.

A forradalom után a rádióban azt hallottuk, a tévében azt láttuk, az újságban azt olvastuk, hogy most már demokrácia van, fontos ügyekben a többség dönt.

Ott, akkor a fogadóban a sztrájkhoz szükséges többséget elértem, és úgy éreztem, hogy az az egy, a főnök ott fent, a szobában egyet fog érteni velem. Az sem baj, ha nem, mert okos, értelmes ember, meg tudom én győzni őt az igazunkról értelmes szóval is.

Egészen biztos, hogy már nem félt tőlem, a kertléces lázadótól, de most már még a színeinktől sem tartott. Tudta ő azt nagyon jól, hogy normális és szabad, hogy szülőföldjén otthon érezze magát az ember, és anyanyelvén bármikor és bárhol megszólalhasson.

Ő ezt azóta többször bebizonyította nekem, és mindannyiszor úgy, ahogy mondom: kézzel foghatóan.

Úgy, egymás között, nem nyilvánosan és nem hivatalosan mi a „szürke kabátosok”-ról beszélgettünk. Tehát a fogadóban volt a „szürke kabátosok” tábora, akik rám fegyvert fogtak, és voltak a mások, akik nem.

Még a „szürke kabátosok” sem ellenkeztek a sztrájk gondolatával. Nemcsak beleegyeztek, de amit megtehettek, meg is tették, hogy a megmozdulásunk minél eredményesebb legyen. Miután a hosszú asztalnál a főnök jobbján láttak engem magukkal szemben, azután rám hallgatva hízelegtek a főnöknek. Aszerint tettek, ahogy az algebrában az arabok az előjel szabályban lefektették: az én barátom barátja az én barátom, tehát, aki rám hallgat, az majdnem annyi, mintha a főnökre hallgatna, mert, amit én akarok, azt egészen biztos, hogy a főnök is akarja.

Ez a sztrájk egyszerre adott lehetőséget nekik arra, hogy hízelegjenek a főnöknek, de arra is, hogy bosszút álljanak a letartott fizetésükért.

Azzal kezdtük a sztrájkot, hogy a fogadó összes ablakait lesötétítettük. Kerestem egy darab erős deszkát, és azzal a bejárati ajtót lezártuk. A gazdasági udvarba sem engedtünk senkit hátra, ezért az öltözőszekrényemről levettem a lakatot, és azzal bezártuk a bejárati vaskaput.

Találtunk egy régi füzetet, amelyikben

még maradt két tiszta lap. Kitéptük mind a kettőt, és vastag, nagy, nyomtatott betűkkel ráírtuk: SZTRÁJK! GREVA!. Ragasztót sehol nem találtunk. Bementem a konyhára, és hoztam egy kanál mustárt, és azzal ragasztottuk fel a vendéglő bejáratánál, az ablakra.

Először a helybéli magyarok jöttek a szomszédos lengyárból. Egyáltalán nem haragudtak ránk. Jól esett nekik ilyesmit látni az elhíresült, volt szekusfőnök birodalmában. Szépen megfordultak, és visszamentek a lengyárba. Ott elmesélték a többieknek is, hogy mit láttak a fogadóban, és így a gyárból már senki nem próbálkozott.

Később románok is jöttek idegen jelzésű kocsival. Nem is szóltam Ö.-nek, ő magától ment, hogy fogadja a hátsó, zöld, rácsos kapunál. Én magam csak elkísértem őt. Tudtam, hogy jobb, ha ő beszélget velük, hiszen a román nyelvet éppen úgy beszélte, mint a magyart és mint ők.

– Mi van, mi történik, miért nem engedtek be?

Ö. kérdésekkel válaszolt nekik. Nem udvariaskodott, a jólneveltségi szabályokat itt most már fölülírta az ő szabadság és igazság utáni vágya.

– A ti templomaitokban a pap a ti anyanyelveteken prédikál-e?

– Igen – felelték az idegen rendszámú autósok.

– A ti gyermekeiteket az iskolában a ti anyanyelveteken dicsérik-e meg vagy szidják a tanítók?

– Igen – volt ismét a válaszuk.

– Az államnak legalább annyi adót fizetünk be, mint ti, de nekünk ezekből a jogokból semmi nincsen meg. Ezért sztrájkolunk, és addig abba se hagyjuk, amíg el nem érjük, amit akarunk.

Ennél jobban és rövidebben senki sem magyarázhatta volna meg nekik, hogy miért is sztrájkolunk. A zöld, rácsos kapun őket beengedtük, de csak azért, hogy megtérhessenek, és nagy gyorsulással induljanak el hazafelé, visszafelé az Ókirályságba, az ők Romániájukba.

Nem szívesen gondoltam arra, hogy mi lesz, amikor mindezt megtudja a főnök. Az idegen rendszámú autókban a románok nagy valószínűséggel éppen az ő barátjai, de, ne adj Isten, akár a rokonai is lehettek. Lehet, de akkor engemet ez már nem érdekelt.

A hozzáállását az anyanyelvi követeléseinkhez világosan megtudtam a következő napon. Reggel, amikor jött le a szobájából, meglátta, hogy az egyik, mustárral ragasztott SZTRÁJK! felirat leesett az ablakról. Bement az irodájába, elvette az ő -talán francia- ragasztóját, és azzal az ablakra visszaragasztotta.

Ő látta, hogy látom én őt, de nem bánta. Azt is megkockáztatom, hogy éppen ezért csinálta.

A sztrájkot a tegnap még egynaposra terveztem, de hogyha ő a SZTRÁJK! feliratot ma reggel az ő drága, francia ragasztójával visszaragasztotta, akkor úgy gondoltam, hogy két napos lesz az egynaposra tervezett sztrájk. Kár volna azért a drága, francia papírragasztóért!

Párizsban nem román lejért és nem olcsón adják azt a minőségi, francia papírragasztót. Becsüljük meg minden cseppjét!

Már több nem kellett, nem hiányzott semmi jel vagy történés, tudtam, hogy ez a világ már nem az a régi világ. Ez a főnök már tényleg főnök, egy igazi vezető, akinek a szavát és tetteit érdemes követni.

Még jobban megjavult a viszonyom a főnökkel. Nagyon sokszor beszélgettünk el a világ dolgairól, a bicikli sportról, az ő szenvedélyéről, de sokat mesélt a római jogról és a régi görögök életéről.

Én nem tudom, hogy honnan, de a világról annyit tudott, mint legalább hat, díszkötéses enciklopédia. El is hittem neki mindent, amit mesélt nekem, mert mi már rég túlléptünk azon, hogy egymást valamiről próbálnánk meggyőzni. Mi már mind a ketten egy oldalon álltunk, de úgy, mintha egyikünk sem emlékezne arra, hogy valamikor mennyire szemben álltunk egymással. Pedig időben ez nem is olyan rég történt.

Híres, régi közmondásait azóta is sokszor idézem. Ilyenek:

„Azt akarjuk, amit csinálunk.”

„Vigyázz, nehogy a partnál nyuvadj bele!”

„Kicsi gally borítja fel a nagy szekeret.”

Valahányszor, amikor kiállításra dolgoztam, és éppen a finomságokkal megrakott platot díszítettem, végig ott állt mellettem. Ha munkámban valamilyen oknál fogva sietséget vagy türelmetlenséget vett észre, akkor ő, a főnök mindig csak ennyit mondott:

• Otilo, festina lente! (Siess lassan!)

Néha az én anyanyelvemen is megismételte, ahogy tudta:

• Loson, te!

Tudtam, hogyha éppen ő, a főnök mondja ezt, akkor egészen biztos, hogy nem kell siessek, és még jobban odafigyelhetek a munkámra. Ilyenkor ez engemet mindig megnyugtatott, és ez a díszítéseken is megmutatkozott.

De a pozitív változások sora hosszú, és egészen váratlan események is történtek még a fogadóban.

A kisegítő főnökkel, J.-vel, aki szintén román, de nem bukaresti, hanem moldvai szörnyű dolog történt. Egyik reggel, amikor lejött a szobából, nagyon-nagyon rosszul nézett ki. Látszott, hogy nagyon meg van verve. A két szeme a sok ütéstől annyira bedagadt, hogy csak lassan tudott jönni, alig-alig látott valamit. A szivárvány minden színe virított a szemgödreiben és az arcán: kék, lila, zöld, barna és ezeknek a különböző árnyalatai. Két helyen még az arca is kihasadt.

Senki semmit nem tudott arról, hogy mi történt J.-vel, a másik „jó románnal”, a bizalmas emberrel. Nem kérdeztünk semmit, és ő sem mesélt semmit. Még egymás közt sem beszélgettünk róla, mert mindannyian sejtettük, hogy ezt a főnök tette vele.

Nem csak megértettük az esetet, de nem is bántuk, mert J., a „jó román” annyira szemtelenül viselkedett mindenkivel szemben, mint a piaci légy. Nem is úgy, mint egy főnökhelyettes, főnökkisegítő, hanem sokszor, mint egy nagy főnök. Uralkodott rajtunk, pedig mi tudtuk, hogy semmihez sem ért, munkája, ha egyáltalán dolgozott ő valamit, nem ért pénzt, semmilyen végzettsége, diplomája nincsen, és még a börtönben is ült lopásért. Azért is nem lehetett neki soha munkaszerződése nemcsak a fogadóban, de még máshol sem.

Néha a személyzetnek eltűnt egy-két ottfelejtett, személyes holmija, mert mi egymástól sosem féltünk, egymás elől nem rejtettünk el semmit. Mi már tudtuk, hogy egészen biztos, hogy J. lopta el, de szólni senki sem mert a főnök bizalmasának, jobbkezének. Sok függött J.-től, a főnök vele vezette a fogadót. Akit ő szeretett, az haladt, akit nem, az lemaradt.

De most valamit nagyon megelégelhetett a főnök, valami szemtelenség egészen biztosan kiderült.

Így, ebben az állapotban nem mutathatta magát a vendégek előtt. De erre nem is került sor. Másnap nem hittünk a szemünknek, olyant láttunk. J., a főnökkisegítő egy nagy, szennyes lepedőt megrakott az ő holmijával, a négy sarkát összekötözte, a hátára vette, és így indult, menegetett kifelé a félnégyes buszra a magas fenyőfák között.

Ugyanazok a fenyőfák látták nemrégiben L. bácsit is kimenni, ugyanarra a félnégyes buszra. Nagyon kínálta magát a párhuzam, de lehet, hogy össze is függ a kettő. Hogyha belevesszük a magyar himnuszt énekelgető, borosnyói legényeket, akkor három.

Ha úgy tartotta kedvünk, munka után, éjfél után még órákig elbeszélgettünk a fogadóban a főnökkel. Sok mindenben egyetértettünk, de amit másképpen láttunk, azt vitattuk akár hajnalig is.

Egyszer úgy, pirkadat felé olyan párbeszédre vetemedtünk, amire soha nem gondoltunk volna.

• Otilo, én tudom, hogy te láttad, amikor megvertem a te fajtádat. Most lássad, hogy az én fajtámat is megvertem elég erősen!
• Látom, főnök.
• bácsit, a te barátodat, a te fajtádat egy lofoszért kiraktam, és elkergettem. Most J.-t is kiraktam, és el is kergettem.
• Rendben van, főnök.
• bácsi a saját táskájába és zacskójába pakolt, J. pedig egy szennyes lepedőbe.
• Ergo sum, via veritas et vita. (Én vagyok az út, az igazság és az élet.)
• Éljen az igazság!
• Éljen!

Szép napok következtek, egyre szebbek.

Minden hétfőn takarító és karbantartó napot tartottunk a fogadóban, és ilyenkor bezártuk a vendéglőt. Csak minden második héten takarítottunk, mert a következő hétfőn, ha éppen sütött a nap, akkor ebben a gyönyörű rétyi nyírerdőben, a hatvan tó között kirándultunk, szórakoztunk és mulattunk egy jó nagyot.

Rendkívüli szép természetvédelmi táj vette körül ezt a Tavirózsa fogadót. Nemcsak nekünk tetszett, hanem még másoknak is. Tetszett az még a zsarnoknak, Nicolae Ceausescunak is, és ezért a saját részére az erdő közepébe még vadászvillát is építtetett. Azt belülről közülünk még senki sem látta, de biztos, hogy tele lehetett arannyal, ezüsttel.

De nemcsak a zsarnok járt arra, nemcsak neki tetszett, nemcsak ő építtetett ide szállást. Hogy, hogy nem, de ez a hely, ez a jellegzetes nyír és lucfenyőerdő még egy hollywoodi filmrendezőnek is megtetszett. Annyira megtetszett, hogy az Óperencián túlról idejött forgatni egy olyan filmet, amelyiknek a főszereplője a híres és gyönyörű szép Nicole Kidman. Éppen egy westernfilmet forgattak itt, Székelyföldön, és ezért a forgatás idejére még egy kis Texast is építettek a cowboyvilág minden szükséges kellékeivel.

Én ezt nem láttam, nekem is csak mesélték. Az információk hitelességéért a hátamat nem tartom, kapott az már úgy is éppen eleget, jó, ha kibírja azokat bú feje. Néha igen meg tudom sajnálni szegényt.

Az alkalmazottak általában kocsival jártak munkába a városból a fogadóba, és ilyenkor, hétfőn az egész személyzet befért az autókba, de ha nem, akkor még a csomagtartó is megfelelt.

Ahányan voltunk, annyiszor két szelet disznókarajt vágtam, de akkorákat, mint egy lájbinak az eleje. Pakoltam még eltett és friss savanyúságot, zöldséget, fűszert, levert héjú, finom, friss, székely házikenyeret, tányérokat és evőeszközöket. Őröltem finomra igazi, szemes kávét is, amit majd az erdőben a tűzön főztünk meg.

A bárosnak is került dolga, nemcsak nekem. Minden két személyre számított és tett egy üveg bort, sört fejenként hármat, bodoki borvizet számolatlanul. A futball labdát, azt a főnök hozta le az emeletről.

Az egész mulatság senkinek nem került semmibe, ezt a főnök leszámította a vendéglő nyereségéből.

Meghívott vendégnek minősült és a törvényes alkalmazottakkal egyenlő jogokat élvezett a munkatársak törvényes férje, felesége. Ők sem kellett fizessenek semmit, ők is a főnök, azaz a fogadó számlájára fogyasztottak. Ha egy alkalmazott lány vagy fiú a barátjával akart jönni, azt nem tehette meg. Mi csak törvényes kapcsolatokat ismertünk el, az udvarlói viszony nagyon változó és követhetetlen.

Miután mindent felpakoltunk, beültünk az autókba, és a főnök után, mint egy lakodalmas násznép, úgy indultunk el, hogy keressünk egy flekkenezésre és futballozásra alkalmas, tarka virágokkal díszített, gyönyörű szép, erdei tisztást.

Nem mondom el, hogy hogyan raktunk tűzet, hogyan sütöttük a karajokat, hogyan ettünk, ittunk, mulattunk.

A játék, a futball szabályai és elvei teljesen meghatározták a régi fogadó új világát.

Futballképes férfi a fogadó alkalmazottai közül nem tudott lenni hat-hétnél több, de futballozni, azt kell, azt muszáj, mert ott dől el, hogy ki mit ér, ki érdemli meg, hogy főnök legyen.

A játékunk sehogy sem tudta viselni a klasszikus futball jegyeit és szabályait. Olyan kevés játékos még csak két kapura sem tudott játszani, csak egyre, mert hét emberből nem jutott volna két kapus. Kerestünk két, száraz ágat, és azt öt lépésre egymástól a földbe beleszúrtuk. Hogy jól látható legyen, a az ágak tetejébe egy-egy ruhadarabot rádobtunk. Így nekünk megfelelt kapunak.

A főnök mindig kapusnak tett engemet, és ennek nem is nagyon örvendtem. És ezt nemcsak azért, mert a kapuba nem lehetett szaladgálni, mozogni, harcolni. Ezt még valahogy ki lehet bírni. De túl nagy a kapus felelőssége, amikor egy kapura játszanak a játékosok.

Az első ilyen kiránduláson a szürke kabátosok, a karabélyosok egyike, Á. állt be a kapuba egyetlen kapusnak. A legfontosabb dolgának azt tartotta, hogy kapusként most is a főnök kedvébe járjon (most és mindörökkön). Ezt úgy oldotta meg, hogy amikor a labdát dobta ki, akkor először megnézte, hogy hol van a főnök, majd háttal fordult, és a labdát pontosan neki dobta. A főnök lőtt, de Á., a kapus sehogy sem tudta és akarta kifogni a labdát. Vagy más irányba vetődött el, vagy később, de a szabályát betartotta: ha a főnök rúg, akkor az gól kell legyen.

Nagyon dühös lett a főnök. Így értelmét veszti a játék, nincs értelme szaladni a labda után. A másik három játékos rögtön rájött, hogy ez a játék nem játék, ez csak játék.

Azon a decemberi napon, amikor még a szekusalezredesfőnökre rárontottam a kertléccel, nem gondoltam volna, hogy éppen emiatt fogok én lenni az egy kapura játszott futballban a kapus. De a főnök most ez alapján döntött, és engemet tett be a kapuba. Tudta, hogy a kertléces Otilo nem fog csalni senki javára, és mielőtt a labdát háttal kidobná, nem néz sem jobbra, sem balra, nem keresi meg, hol a főnök. Ha elvetődik, akkor a labdára vetődik el, nem később, hanem akkor, és nem aszerint, hogy ki rúgja a kapura.

De néha még hat, futballképes férfi sem gyűlt össze, és ilyenkor a főnök kivett a kapuból, és nekem is futballoznom kellett. Ilyenkor É.-t, a szakácsleánykát tette be kapusnak, mert É. sosem csalt, ő mindig levette a főnök lábáról is a labdát, és ha tehette, ki is védte.

Még egykapus futballt sem lehet játszani, csak igazságosan. A kapus, amikor a játékosok felé háttal fordul, és kidobja a labdát, nem szabad nézze, hogy ki a főnök és hol a főnök. Ha pedig a kapura rúgják a labdát, akkor nem nézheti azt, hogy ki rúgja, hanem minden erejével meg kell védje a kaput, nem szabad beeressze a labdát, teljesen mindegy, hogy a főnök rúgja, vagy a kazánfűtő.

Hazugul, csalva az egész játéknak sincsen értelme, de ha belegondolunk, az egész életünknek sincsen értelme. Akkor sem, ha mi magunk csalunk, hazudunk, de akkor sem, ha eltűrjük a mások hazugságait, csalásait.

Én a világot mindig alulnézetből láttam, és ez már ezután is biztosan így is marad. Azt tudom, hogy a világot emberek vezetik, de arra, hogy hogyan, nincsen rálátásom. Pedig nagyon könnyű lehet a dolguk, mert Jézus evangéliumában mindent megtalálnak, amire egy igazságos döntéshez szükség van. Nem kell semmin sem tűnődjenek.

 

M., a főnök nekem barátom lett, és örökre az is maradt. Minket nagyon szorosan az kötött össze, hogy én benne a jó románt már sehol sem láttam, de ő sem bennem a jó székelyt vagy a jó magyart. Ezek mind-mind olyan dolgok, amelyek ártanak a barátságnak, púp az ember hátán, még az Isten is büntet érte, ha az emberi kapcsolatokba ezeket tesszük elől.

Már nem sokáig élvezhettük egymás barátságát, mert már áprilisban beadtam a felmondásomat. Senki sem hitte el, hogy alá fogja írni, és hogy el fog engedni. Mindenki tudta, érezte, látta, hogy mi ketten mennyire ragaszkodunk egymáshoz, mennyire élvezzük és keressük egymás társaságát.

De a szakítás mégis nagyon simán ment, legalábbis látszatra, kívülről, távolról nézve. Azt mondta, hogy ha jobb lehetőséget találok ebben az új világban, akkor ő nem áll, nem állhat utamba, és aláírta a felmondási kérésemet.

Egyszer mégis vissza kellett menjek hozzá. Az új munkahelyem, ahova igyekeztem, egy bizalmi állásnak számított, ezért kellett vigyek egy részletes jellemzést az előző munkahelyemről. Megkértem a főnököt, hogy írjon nekem egy ilyent. Leültetett egy tiszta asztalhoz, és szólott I.-nak, a báros lánynak, hogy hozzon nekem egy nagy kávét. Ő közben bement az irodába, és írta rólam az egyoldalas véleményt.

Nem lehettem teljesen nyugodt, mert tudtam, hogy ha a kertléc akciómat megemlíti, akkor még a köztisztasági vállalathoz sem vesznek fel még utcaseprőnek sem. Ilyen ember még oda sem kell, ilyen ember senkinek és semmire sem kell.

Ez a kávé már nem az a kávé, amit hajdanán ittunk. Ezt már nem is a konyhán főzték fazékban, hanem a bárban csinálták egy modern presszógépben. Az biztos, hogy ha belőle a báros lány a cukrot kifelejtette volna, nekem még akkor is édes lett volna, mert ezt a kávét M. adta, aki már nem főnök, hanem egyszerűen csak barátom.

A jellemzésemet tíz perc múlva hozta. Arra kért, hogy ott, most nem olvassam el az ő jelenlétében, hanem majd később, ha beérek a városba.

Megértettem, hogy miért mondta ezt. Nem szerette volna, hogyha én ott, előtte elolvasom azt a sok jót és szépet, amit ő rólam, a kertlécesről írt. Férfi nem dicsérhet férfit szembe.

Ezt az ívpapírra írt jellemzést azóta is a fiókomban őrzöm. Nem látom jónak, hogy én ide most betegyem.

                                                      Befejezés

 

Minden így történt, ahogy leírtam. Majdnem az összes szereplő él, tudomásom szerint csak két idősebb nem. Nagyon fontosnak tartottam, hogy ezt a történetet leírjam, és minél több emberrel megismertessem, de, ha lehet, akkor az egész világgal.

Én az egészből azt tanultam, hogy rossz ember nincsen. Rossznak lenni csak egy múló, átmeneti állapot, de jónak, jó embernek lenni az maga az Isten akarata.

Azt tudom, hogy a főnök, aki nekem már M., nem lehetett rossz ember, és hogy nem én csináltam jót belőle, s ha mégis igen, akkor nem kertléccel.

Az ő rosszasága egy olyan szerep volt, aminek a rendezőjét, koreográfusát ő maga sem ismerte. Azt nem tudom, hogy hogyan és mikor jött rá, hogy ez a szerep nem neki való, ő nem ez, ő nem ilyen.

Hat éven át mindig azt ismételgette nekem, hogy akarjuk, amit csinálunk. Ő nem mondta ki, de én értettem, hogy a fekete olajbogyót rá kellett tenni a zöld salátalevélre helyezett, piros paradicsomból formázott tavirózsára hullatott, hófehér sajtreszelék díszítésre. Ezt még akkor is így kellett csinálni, ha nem csak nekem, de neki is tetszett a fatányéros díszítése.

De akkor ebben az országban mindenki azt kellett akarja, amit csinált, és nem mindig azt csinálta, amit akart. Az Isten az embert nem arra teremtette, hogy azt akarja, amit csinál, hanem arra, hogy mindig-mindig azt csináljon, amit akar. És soha-soha ne akarjon rosszat!

Csak azt nem értem, miért ajándékozott nekem albumot, nekem, a szakácsnak. Sohasem mondtam neki, hogy írok, vagy, hogy írni szeretnék. Nem mondhattam ilyent, mert az én fejemben sem fordult meg akkor ilyen gondolat.

És ő fogja magát, és főnököm létére rám parancsol, hogy alkossak, írjak, és még azt is megszabja nekem, hogy hogyan írjak. Ezzel bizonyíthatóan átlépte az ő főnöki hatáskörét, de a baráti hatáskört, azt nem, mert a barátságunk éppen erről szólott, ez kötött össze minket.

Rá kezdtem jönni, hogy minden embernek, aki dolgozik, főnökre van szüksége, főnök nélkül nem létezhet munkahely. De van egy főnök, aki még a főnöknek is főnök, mindenkinek főnök.

Csak egy igazi főnök létezik a világ fölött, aki jó, gondviselő, bölcs, irgalmas és igazságos: az Isten.

És erre mi ketten rájöttünk, hogy valóban mind a ketten csak munkatársak vagyunk, a főnök az egészen más, nagy az ő hatalma és nagyon-nagyon szép.

Úgy hallottam, azt beszélik, hogy ő mégis csak hazaköltözött messze-messze Bukarestbe. Háromszék és Bukarest között több száz kilométer a távolság. Egyenesen közelebb lenne, de köztünk vannak a hatalmas Déli-Kárpátok masszív hegytömbjei. Ezek olyan magasak, hogy rajtuk még nyáron sem olvad el a hó mindenütt.

De azért mégis jöttek Romániából nagyon sokan, hogy fölöttünk főnökök legyenek, hogy Székelyföldből is Romániát csináljanak, belőlünk pedig románokat. Nemcsak ők, hanem majdnem az egész Ázsia is próbált átváltoztatni minket, de ez még senkinek nem sikerült.

Nem tudom, hogy miért van ez így. Ki csinálja ezt velünk? Miért kell mindig az egyik ember fönt legyen, a másik meg lent? Két ember közül miért kell mindig az egyik főnök legyen, mikor főnök csak egy van, egyetlen egy?

Még a Déli-Kárpátok hóborította, masszív hegytömbjei fölött is az ember át tud repülni, de aki nem, az megkeresi a két szoros hágó közül az egyiket. A földön lehet utat találni tájak és vidékek között. Az emberek között ez miért nem működik? Ki bújt közénk, ki vagy mi nem enged közel egymáshoz?

Én megtudtam, hogy M., a barátom is emberből való, és ő is ilyennek talált engemet. Igaz, hogy az összekötő, átjárható hágókat nem iránytűvel, hanem egy nagyon kemény kertléccel kerestem. De most már mindegy, örvendek annak, hogy megtaláltam.

Nem merem kimondani azt, hogy M. azért ment el a fogadóból, mert én is elmentem. Távozásához a forradalomnak, a rendszerváltásnak és az önrendelkezési harcainknak nem lehetett köze. Ezt onnan tudom, hogy jártam még egyszer a fogadóba, és még az új főnökkel is beszéltem.

Ő is román, és ő is a román nemzeti érdek helyi képviselője. Nem velünk fúj egy szenet, és amelyik szenet fújja, azt éppen ellenünk fújja. Körbevitt, mindent megmutatott a vendéglőben, még az irodáját és a konyhát is. Ebből arra gondolok, hogy a régi főnök, M. nem ijesztgette az új főnököt meg a kertléces történettel. Az új főnök nem viselkedett ellenségesen velem szemben, sőt, ellenkezőleg.

Az új főnök és a fogadó a legnagyobb román kőolajipari céghez tartozott, rendkívül erős pénzügyi alappal. Az infrastruktúrát is teljesen átalakították, modernizálták.

A román államvédelem, a Securitate neve megváltozott, most másképpen hívják, de egyébképpen a fogadóban minden úgy megy tovább, mint ezelőtt.

Tőlem már azt csinál az új főnök, amit akar. A szabadságharcos stafétát nem adtam át senkinek, mert senki nem kérte azt tőlem. És velem is történt valami változás közben. Többet már nem vennék kemény kertlécet a kezembe, hogy megvédjem azokat a posztókabátos karabélyosokat. Nem érdemelték meg ők ezt tőlem. Kertlécet az ők védelmükbe vettem a kezembe, mert magamat én sohasem búsultam. Mindenkinek kijut annyi, amennyit egy kanállal megesz. Én még senkit sem láttam egyszerre két kanállal enni.

És M. sem érdemelte meg, mert rajta a szónak is van foganatja, hozzá a szó is elér, neki ennyi is elég. Nincsen olyan hosszú kertléc, még a székelyföldi havasi erdőkben sincs, ami messzebb elérne, mint a szó. Magyar vagy román, az ebből a szempontból teljesen mindegy.

Ő sok jót tett nekem, talán azt is, hogy írok, hogy író lettem. Ehhez az is kellett, hogy ő nekem azt a francia albumot ajándékozza, és a lelkemre kösse, hogy írjak bele.

Megtörténhet, hogy ezt az írást sok ember elolvassa, talán olyan is, aki ismeri M.-t, a barátomat, tudja, mi van vele, él-e, ha él, akkor, hogy hol él.

Ha valaki rátalál, találkozik vele, kérem, üzenem, mondja meg neki, hogy hiányzik ő nekem!

De azt is kérem, üzenem, azt is mondja meg valaki neki, hogy azóta azt az albumot teleírtam történetekkel! Megírtam mindent, ami velünk történt. Mindent, ami vállalható, de azt is, amit vállalni nehéz, de muszáj.

Azt én biztosan tudom, hogy ő, M. leszokta jegyezni a gondolatait, ami ugyanazt jelenti, hogy írt. Talán a mi közös történetünket is megírta, de úgy, hogy annak mind a két oldalát. Mert az úgy szép.

Biztosan megírt mindent még abból az időből is, mikor még nem ment át a szivárvány alatt, mikor még vállán két, sárga csillagot cipelt, és azt, ami még annál is nehezebb: a román nemzeti érdeket a szabad székelyek országában.

Nagyon kíváncsi lennék erre a részre is, de arra is, ami arról szól, amikor már átment a szivárvány alatt. Lehet, hogy az ő írásában az is benne lenne, hogy mitől sétált át a szivárvány alatt.

De jó lenne elolvasni ennek a kemény, életre-halálra megvívott párbajnak a történetét úgy, ahogy azt maga a főnök, M. leírta. Ezt ő a vele egy kebelben élő és működő szekus alezredessel szemben vívta meg, és győzött. Ő azért győzhetett, mert képes volt párbajra kihívni önmagát.

Milyen szép lehet a győzelem!

Biztos, hogy ő ezt nagyon szépen írta volna le, mert az igazságról, az emberi lélekről, a szép dolgokról másképpen nem, csak szépen lehet írni.

Milyen jó lenne, hogyha elolvashatnám ezt a történetet úgy, ahogy ő leírta, és ő is elolvashatná ezt, ahogy én leírtam! Nem hiszem, hogy ez megtörténhet, de nincs is rá szükség, mert két változat nincsen.

Csak egy.

Írni sehol sem tanultam, nem lenne csoda, ha nem is tudnék. Szépen írni luxus: jó, ha van, de nem kötelező. Olyan luxus, mint a virág a kalapban. Anélkül is kalap a kalap, csakhogy a virággal szebb.

Az igazat írni már nem luxus, az már kötelező. Hazudni pedig vétek, bűn.

A főnök, M. és én záróra után néha hajnalig beszélgettünk, vitáztunk. Az ilyen főnökkel, mint ő, lehet vitázni, csak akkor nem, hogyha ugyanazt mondja, amit a legnagyobb főnök, maga a Jóisten parancsol. És én úgy érzem, hogy az album első oldalára írt parancsa nemcsak M., a kicsi főnök parancsa, hanem a nagy főnökké is, az Istené. Az is lehet, hogy összebeszéltek, egyeztettek.

 

„EZ AZ ALBUM LEGYEN EGY TERMÉSZETES ÉS ŐSZINTE ALKOTÁS, REÁLIS, MEGFELELŐEN A TE ŐSZINTE ÉS IGAZ GONDOLKODÁSODNAK.

SOK SIKERT ÉS CSAK JÓT.

 Aláírás  …...                24-II-1990”

 

Amit a kicsi, a földi főnök írt, ugyanazt parancsolta nekem az égi főnök is, ezért tűnődnöm sem kellett, hogy mit és hogyan tegyek, mit és hogyan írjak.

A legjobban mégis annak örvendek, hogy nekem is tetszett az, amit ők elvárnak tőlem.

                                                    A bolond

 

Néhány év múlva Erdélyben jártam, és nagyon megkívántam, hogy egyedül besétáljak még egyszer a magas fenyőfák között a fogadó felé. Nem a fogadóba, az emberi világba, hanem csak az erdő között akartam végigmenni, de most már nem kertléccel a kezemben, nem rohanva, hanem csak úgy, tűnődve, emlékezve, lassan, csendesen, élvezve a pillanatot.

Valamikor itt, ezen a sétányon forradalmat, igazságot, szabadságot akartam csinálni egyedül egy kemény kertléccel a kezemben. Akkor nagyon szorítottam őt, benne bízva, rettenetesen. Az ő kedvéért jöttem el, és utaztam sok száz kilométert, hátha láthatnám még egyszer, talán utoljára.

Emlékeztem, tudtam, hogy melyik fa tövében nyugszik, azt a gyönyörű, szép szál fejfa fát nem tudom elfelejteni. Ugyanolyan volt, mint akkor, csak még vastagabb, mintha még egyenesebb és még magasabb.

A vendéglő teraszán az asztalok körül emberek ültek, volt, ki ivott és volt, ki evett, talán éppen fatányérost.

Ha az ember elindul egy vendéglőbe, akkor egészen biztos, hogy be is megy, félútról nem tér meg senki. Ritkán történik olyan, hogy valaki otthon felejti a pénztárcáját, és azért tér meg félúton.

Én is csak félútig jutottam el. Valami ott belül, egy erős fék nem engedte, hogy csak egyet is lépjek az egyetlen igaz és jó barátom fejfájától el. Látni szerettem volna őt, de ha őt már nem, akkor legalább a helyét, maradványait.

Ilyenkor, nyáron a föld már nem fagyos. A kezemmel is le tudtam szedni róla azt a földet, amit én raktam rá azon a felejthetetlen, fagyos, forradalmas napon. Az ő helyén minthogyha egy egyenes vakondtúrás lett volna, a kertlécből nem maradt semmi, csak a kérge, de az épen, hibátlanul. Nem rontottam el, úgy hagytam meg, ahogy kaptam, nem háborgattam.

A mulató ember, ha alkoholt iszik, nyitottabb és bátrabb, kezdeményezőbb, hangosabb. Néhányan mutogattak is felém, nem értették, mit keres az a deresedő hajú ember a fenyőfa tövében.

Mit kapar a fa tövében a kezével?

Miért nem ásóval csinálja?

Miért nem jön tovább?

Miért nem jön be a vendéglőbe, vagy legalább a teraszra?

Miért van egyedül?

Miért áll úgy, mint ahogy a székely emberek állnak Halottak Napján fekete ruhában és fehér ingben a mohával benőtt sírkeresztek előtt a faluszéli temetőben?

Valójában ki is ez az ember, és mit akar?

Bolond ez az ember?

Igen, biztosan bolond ez az ember.

Egyszer csak a lábaim el kezdtek lépkedni, és elindultak kifelé, a félnégyes busz irányába. Engemet meg sem kérdeztek, én nem tudom, ki dirigált nekik. Hol van az ők titkos parancsnokságuk? Úgy lépegetek kifelé, hogy nem is tudok róla.

Ez lázadás, ribillió!

Elárulták a királyt.

Azután a forradalmas, kertléces, decemberi nap után, hosszú éveken át azt hittem, hogy az égig érő fenyőfák közötti sétányon fagyos, szabadságharcos kertléccel a kézben, másfél méteres lépésekkel berohanni, az életben a lehető legnehezebb.

Most már nem úgy gondolom. Ez, amit most csinálok, itt hagyni őt, az én megbízható barátomat, társamat, a nyári, puha erdei földbe nem temetni magamat melléje, hanem lépegetni itt kifelé, a félnégyes busz irányába, ez a legnehezebb.

A legnehezebb és a legfelelőtlenebb. Ehhez nem volt jogom, de mégis elkövettem.

Ott hagytam, cserben hagytam őt.

Kell vállaljam a következményeit.

Zonda Attila 

                                                       VÉGE