Ez a novella részt vett a Wass Albert pályázaton, és elnyerte az I. díjat. 

                               A sapkám

Tanár bácsi, igazgató bácsi, kérem szépen
csináljanak igazságot nekem,
Mert hanem én teszem meg, ahogy tudom,
a sapkámat én annyira szeretem!

Az egész Felső-Háromszék, de talán az egész nagy Székelyország
leghíresebb szűcsmestere a szomszédfaluban, Bélafalván lakott, a
vasútállomás felé vezető úton, a sarkon, abban a zöld-fehérre
meszelt, szép házban.
Oda kellett lemenjek, hogy levegye a sapkaméretet, amit
egyáltalán nem bántam, mert a két falu között, lefelé a Borzáson
még fütyörészni is szabadott. Bármit fütyörészhettem, csak
templomi éneket nem, mert hiába, hogy sem a pap bácsi, sem
senki más nem hallotta, de a Jóisten még ott is, a két falu között is,
a Borzásban is hallja. Rossznak még ott sem szabad lenni, ahol
nincsen pap bácsi, vagy nincsenek felnőttek.
Hogyha nem találtam hangulatomnak megfelelő nótát, én magam
komponáltam, mert ott egyedül csak nekem kellett tetszedjen. Ezt
láttam a mezei pacsirtától és a barázdabillegetőtől is. Miért csak
nekik szabadna? Ők is a saját kedvük szerint daloltak, és ha ők
képesek erre, akkor egy immáron hatodikos gyermek is biztosan
igen. Tóth Gizike tanító néni nekik még zenét sem tanít, még heti
két órában sem, ezért szolmizálni sem tudnak, és mégis milyen
szép dalokat komponálnak.
A varjútól, attól bezzeg soha nem tanultam dalt, sőt, minden
alkalommal ki is gúnyoltam, amikor énekelte, hogy: kár, kár, kár,
ráfeleselve, hogy kár a dió a beledbe, kár, kár, kár!
Vidáman fütyörészve, a Válus út szélén mentem le a
szűcsmesterhez, hogy levegye a sapkaméretemet. Hiába volt
pontos a méret, mert édesapám külön megkérte a régi
leventekatona cimboráját, hogy két-három centit csaljon pluszba,

mivel a kisebbik fia - úgy látszik - fejbe nő. Ezt csak azért mondta,
hogy még két-három év múlva se kelljen egy új sapkát
csináltasson a legeslegkisebbik fiának.
Erősen hosszúra sikeredett hetek múlva elkészült a göndör szőrű
báránybőrsapka, két oldalán feltűrve, amit nagy hidegben le
lehetett hajtani, felül középen behajlítva és sirmivel. Az sem
számított, hogy a szemöldökömig becsúszott a sapka, sőt, még
tovább is csúszott volna, hogyha fülem nem lett volna. De volt
hála Istennek, mégpedig kettő, jobbról is, balról is.
Így sikerült, hogy lássam a világot még bundasapkában is.
Szerettem volna hirtelen belenőni, de akármennyit ettem aznap
vagy akár másnap, harmadnap, sőt, még egy hétig is, attól a fejem
úgy sem lett nagyobb és hozzám képest a sapka kisebb.
Nyiratkozni ilyenkor egyáltalán nem szerettem, mert a borbély
annyi hajat levágott, hogy tőle a fejem megkisebbedett, és így a
sapkám még jobban megkotyogósodott. Ezt úgy oldottam meg,
hogy bal kézzel fogtam a sapkát, és így ugyanúgy tudtam szaladni,
mint azok, akiknek a fején vagy nem volt sapka, vagy szorosan
állt. Néha még gyorsabban is.
Elég gondosan mégsem fogtam, mert B. Jóska, aki már kettőt
bukott, ki tudta kapni a fejemből. Amikor hajadonfővel hagyott,
köztünk nagy harag keletkezett, mert a sapka számomra nemcsak
fejfedőt jelentett, sokkal többet annál, egy kimondhatatlant, hiszen
még éjjel is a párnám alatt tartottam. Talán azért húzta ki a
fejemből az a kétszer is megbukott B. Jóska, mert másképpen soha
nem kerülhetett volna a fejére a híres bélafalvi szűcsmester keze
munkája.
Évharmadi dolgozatírás előtt Jóska, a padtársam, kit azért ültettek
mellém, hogy hátha így szellemiekben meggyarapodna, arra kért,
hogy felejtsük el a múltat, mert az eltelt s elmúlt, nézzünk a
jövőbe, és legyünk békés padtársak. Erre én röviden azt feleltem:
- Jó, jó, de hol a sapkám?
Emberemlékezet óta a földkerekség minden kisiskolása egyforma,

hogyha fiú és hatodikos. Jellemző, hogy a bélafalvi híres
szűcsmester által készített sapka ellopása számomra akkor lett a
legfájdalmasabb és végül eltűrhetetlen, amikor B. Jóska éppen az
én sapkámban ,,feszített" a hetedikes leánykák előtt.
A nagyoktól, a tanároktól, az osztályfőnöktől reméltem
igazságtételt, abban bíztam, hogy ők majd megmondják Jóskának,
hogy adja vissza az ellopott sapkát. De ők csak egyet nevettek a
történeten, és a tanáriból az udvarra küldtek játszani.
Csakhogy akkor nekem éppen játszani való kedvem nem volt,
amikor B. Erzsike és V. Kati előtt B. Jóska az én sapkámban
tetszelgett. Ez nem játék, vagy, ha igen, akkor nagyon veszélyes
játék. A nagyoktól, a tanároktól igazságot nem remélhettem, nekik
teljesen mindegy, hogy van-e igazság vagy nincsen, kinek a fején
van az én új báránybőrsapkám, amit a híres bélafalvi szűcsmester
csinált. Igazság itt már csak akkor lesz, ha én magam csinálok úgy,
ahogy tudok.
- Elég volt, Jóska!
Ott, Erzsikéék és Katiék előtt ugrottam rá a két évvel nagyobb és
így erősebb sapkatolvajra. Akkor én semmivel nem törődtem,
nekem csak a sapkám számított. Csikófrizurás haját téptem, ő is az
enyémet, az orrát ütöttem, fülét haraptam, ő is az enyémet. A
földön hemperegve bizony alul kerültem, de ez sem érdekelt, a
hajába kapaszkodva, úgy is harapni tudtam a fülét, az orrát, amit
elértem.
Az esztelneki általános iskola udvarán akkor én fájdalmat sem
éreztem, hiába folydogált harapott fülemből és megütött orromból,
szájamból a piros vérem, nekem csak az volt a fontos, hogy azt a
szép, göndör szőrű báránybőrsapkát visszaszerezzem, amit a múlt
szerdán hoztam haza Bélafalváról, a híres szűcsmestertől. Az
iskola füves udvara tele lett szanaszét kitépett gyermekhajtinccsel,
harapott fül- és ütött orrvérrel a földön, de már sötétebben,
megalvadva, úgy kocsonyásan.
Ilyen gyermekkori tapasztalatok után már nem csoda, hogy a
deresedő hajú férfi nem remél jót a felnőttek demokráciájától sem.

Erdélyországot hegyestől, borvizestől, iskolástól és templomostól
úgy lopták el a talpunk alól, mint B. Jóska a sirmis
báránybőrsapkámat a fejemről.
Nekik, akik csak úgy bevonultak, földrajzi kategória ez a táj, ez az
ország, térkép nekik az, ami nekem a legszebb szerelmem:
szülőföldem. Még csak azt sem lehet mondani, hogy katonailag
legyőztek volna, mert honvédeink 1918-ban Isonzónál,
Dobenkónál és Galíciában álltak. Nem csapatainkat, hanem az
otthon maradt nagymamákat és nagytatákat győzték le, verték
szét. Ez volt nekik a harci virtus!
B. Jóskának dolgozatíráskor valójában szép volt az ötlete, hogy
legyünk jó padtársak. Ha sikerült volna az, amit ő akar, akkor az
iskola udvarának fűszálai közt nem lett volna hajtincs és itt-ott
egy-egy sötéten pirosló vérfolt. De békesség csak akkor lehet,
amikor mindenkinek a saját sapkája van a fején. De addig harcolni
kell!
A kosztümösök, nyakkendősök, kik fölkentek vagy annak érzik
magukat, el vannak telve magukkal, és veszik a bátorságot, hogy
emberek millióinak sorsáról döntsenek, kellene tudják, hogy
bizonyos értelemben felnőtt korban is léteznek ,,sapkák". A felnőtt
ember életében is vannak olyan tárgyak, fogalmak vagy akár
szentségek, amitől nem tudunk, de nem is akarunk megválni.
Ellopni sem lehet őket, még akkor sem, hogyha a nagy lopós
sokkal hatalmasabb, mint mi, vagy akár egy háborús békediktátum
következtében előnyösebb pozícióba jut.
Az a szomszéd falusi B. Jóska is két évvel volt nem csak idősebb,
hanem nagyobb és ezáltal erősebb is nálamnál, már nyolcadikos
kellett volna legyen, akkora, hogy ő már az édesapja csizmájában
is járhatott iskolába. Mindez együttvéve sem győzött meg arról,
hogy az én vadonatúj bárány bundasapkám az ő fején maradjon. A
világmindenség teremtője úgy alkotta meg az embert, hogy az
igazságérzete akár a félelmét is le tudja győzni.
Már jól belementünk a harmadik évezredbe, Európában és a
világban igen gyakori jelenség, hogy az etnikai határokat a
politikai határok is kezdik követni. Több ilyen döntést hoztak meg

a világ szabadságra és saját hazára vágyó nemzetei. Nekik már
nemcsak szülőföldjük, hanem hazájuk is van, és ettől
igazságosabb és békésebb a világ.
Az nem baj, hogy mi, a székelyek a sor végén állunk, hátul, mint
a bivaly farka, csakhogy álljunk, és a szülőföldből úgy teremtsünk
szabad hazát, hogy közben mellőzni tudjuk a tömegsírokat.
A sapkámat, a bélafalvi szűcsmester keze munkáját semmiképpen
nem hagyom. A jelenlegi, mesterségesen meghúzott határok
létjogosultságát csak addig tudom elfogadni, amíg az a székelyek
országában semmiben sem hátráltatja vagy rontja a székelyek
életminőségét. Az elmúlt szűk évszázad kisebbségi tapasztalatai az
ellenkezőjéről győznek meg minket.
Nincs a történelemnek olyan százada, amikor a nemzetek
függőleges, egymás fölé helyezése életképes lett volna. Pedig az
emberek nem egyformák, és köztünk annyi a különbség, amilyen
mértékben az emberi nem felemelkedéséhez hozzájárulunk. És
ebben mi egyáltalán nem vagyunk kevesebbek, mint a trianoni
osztozkodás haszonélvezői.
Az országcsonkítási sebek az idő múlásával nemhogy
begyógyulnának, de úgy torzulnak nagyobbá, mint a sima héjú
bükkfakérgébe faragott kocaturisták nevének kezdőbetűi. Igazi és
valóságos haza csak a szülőföld tud lenni.
Addig is, amíg ez bekövetkezik, ha akad bárki, aki ezt velem
vitatja, ugyanazt kérdezem meg, mint hajdanán B. Jóskától a
nagyszünetben:
- Jó, jó, de hol a sapkám?

Zonda Attila