A szaloncukorka

A Karácsony nemcsak egy ünnep, életünk része, olyan, mint egy égi király, akitől a gonosz földi kiskirályok félnek, és akitől a jók, a türelmesek, az igaz lelkűek jutalmukat várják, és minden Karácsony bebizonyította, hogy meg is kapták.

Én nem örvendek annak, hogy országom nagyobbik része a választottjaival az élen félt a Karácsonytól, mert édesanyám és mi gyermekek éppen ezért kellett simítgassuk a körmünk hátával minden Adventban a sztaniolpapírt, hogy minél jobban hasonlíthasson az igazihoz, a magyarországi szaloncukorkához. Csak a gonosz és a gonosz ember félhet a nagy igazságszolgáltatótól, a názáreti kis Jézustól, és a legnagyobb baj az, hogy az a nagy lopós éppen engemet, szülőföldemet, őseim sírját és a Karácsonyaimat lopta el.

Valamikor azt kívántam, hogy intézzék a felnőttek az ők dolgukat, és a Karácsonyt hagyják meg nekünk, gyermekeknek, hogy a kenyérbéllel töltött szaloncukorkának is örvendhessünk. De a zsarnokság griffmadara rászállt a gyermeki lélekre is, mert a hetedikes Ferkó az éjféli miséről hazafelé jövet már nem hitte el nekem, hogy a kis Jézus megszületett. Ő azt mondta, hogy fogjam be a számat, hiszen a Jézuska már egy éves, mert igazából most egy éve született Karácsonykor.

De ez nem ártott meg az én örömömnek, mert úgy is tudtam, hogy a Jézuska most született meg a szomszéd falu zárdatemplomának jászolában és minden templomban, de még valahol délebbre is, ahol nem is hull a hó. Ez már azért is jó, mert már azon a szent éjszakán szakíthattam szaloncukrot a karácsonyfáról, még akkor is, ha az legtöbbször kenyérbeles volt, de az alma, a piros jonathán alma, az igazi volt.

Pedig szaloncukorkának való cukorrépát kapáltunk éppen eleget. De egy legfelsőbb szintű párthatározat következményeként nem csak a szaloncukorkagyártást, hanem forgalmazását is szigorú törvények tiltották, mert úgy ítélték meg, hogy a Karácsony a hangulatával és kellékeivel igen veszélyes a kigömbölyödött ország átmeneti formájára nézve. Kevesen merték kimondani, ha meggondolták is, hogy a Karácsony, az megmarad, és a zsarnok veszni fog.

Már akkor is a Karácsony Erdély szerte, tehát Székelyföldön is szent volt, mint István, mint Szent István és mint annak országa, Magyarország.
A magyar történelemoktatás teljes hiánya mellett vagy éppen annak köszönhetően a Szent István-i Magyarországot lelkünkben őrizgettük, amely nem volt nagy, csak rendes, amilyen régebben volt, amilyen akkor még nem volt, de amilyen lenni fog. Megesett, hogy a fél kiló szaloncukorkát az országba becsempészni próbáló személyektől elkobozták, és még az útlevelüket is visszavonták. Ennél is tovább mentek, még a gyermekek és lovak által annyira kedvelt kockacukrot is betiltották, mert Erdély szerte Karácsonyra azt kezdték csomagolni a sztaniolpapírba.

Az igazi, magyarországi szaloncukorka mégis megjelent a székelyföldi karácsonyfákon, még ha csak négy-öt darab is, mert az élelmesebbek már nyáron behozták, akkor nem figyeltek oda annyira a vámosok. A karácsonyfára fölrakott egy-néhány, Magyarországról becsempészett igazi szaloncukor számomra felér egy nagy december 5-i igennel.

Akkor mi igen szépnek, mesebeli szépnek képzeltük azt az országot, ahol igazi, rendes magyarok élnek, templomba járhatnak, és ahol még a rádió és a televízió is magyarul beszél. Azt beszélték a faluban, hogy ott, abban az országban, Magyarországon csak minden második szaloncukorka van kenyérbélből, de olyan vélemények is voltak, hogy Budapesten egy karácsonyfán sincsen kenyérbeles szaloncukorka, mindenik igazi. Házszentelés után azt a kevés igazit is kibonthattuk, meg is ehettük, és még ki sem kaptunk érte, hogyha a szép, színes sztaniolpapírt gondosan a körmünk hátával az asztal sarkán kisimítgattuk, hogy jövőben újra, természetesen kenyérbéllel megtölthessék.

Mert azt tudni lehetett, hogy a következő sok-sok Karácsony is kenyérbeles lesz, mert Ceausescu erős volt, pártolták őt az oroszok, az amerikaiak, a franciák, kínaiak és majdnem az egész világ, és még az angol királynő is a rendkívüli érdemeiért lorddá ütötte őt, mint a Beatles-eket. Azóta is keresem, de nem találom a közös értéket a nagy együttes és a Ceausescu páros között. Szervezkedni és erővel szembeállni a zsarnokkal reménytelen lett volna, mert a székelyföldi emberek tudták, hogy az '56-os magyar véráldozatot is úgy nézték a világ nagyhatalmai, mintha egy vastag üvegfallal elválasztott, színházi páholyban ültek volna.

Ezért hát Háromszéken a sztaniolpapír simítgatás szakmai rangra emelkedett, és mi gyermekek versenyeztünk, hogy ki tudja simábbra kisimítani. Még a tavaly is, úgy Karácsony előtt a karácsonyfadíszek között találtam egy kenyérbeles karácsonyfa cukorkát, amelyik talán abból a kenyérből volt megtöltve, amelyiket édesanyám 1965-ben sütött. Egy kísértés fogott el, és megpróbáltam újra kisimítani a gyűrött sztaniolpapírt, mert emlékeztem, hogy ez a művelet valamikor nekem nagyon jól ment.

De ezúttal nem sikerült, a sztaniolpapír középen kettőbe hasadt. Talán azért, mert most nehezebb a kezem, de nemcsak ezért, hanem mert ilyenkor, Karácsony táján az emlékeim a lelkemet is igen nehézzé teszik.

Zonda Attila