Az ajándék

Ott, ahol a piros cseréppel födött, hófehér templomtorony beragyogja a patak két oldalán szétnyíló völgyet, úgy mintha maga a Jóisten marka lenne, ott élni jó!

Karácsonyi emlékeink annál kedvesebbek és annál inkább megőrizzük, minél inkább megzavarja valami. Az óvodáskori tudatderengéstől kezdődően, hány csodálatos Karácsonyt ér meg az ember és mégis mindig legtöbbször arra gondol vissza, amikor éppen valami hiányzott.

Amióta a kicsi Jézustól megkaptuk ezt az évente visszatérő ajándékot, azóta nincsen olyan ember, aki a 365 napos kíméletlen maraton futás után ne próbálna erőt meríteni a Megváltó születéséből. Ez egyénenként változik, és tőlünk függ, hogy a karácsonyi fény által megemelkedett lelkünket meddig tudjuk magasan tartani. Erre a képességre nagy szükségünk van a hétköznapjainkban, mert a globalizációs világ jégkorszaka felé tartó társadalomban a lelkeken egyre gyakrabban lehet látni hosszan lecsüngő zúzmarákat.

A legkedvesebb karácsonyi emlékeink éppen azok, amikor valami közbejött, valami hiányzott. De ez jól is van így, mert Karácsonykor, hogy azonosulni tudjon velünk, a kis Jézus is szükségben szenvedett. Ebben az emberi kapacitás szerint megalkotott, a Gondviselőtől és annak legszebb ajándékától, a szeretettől egyre jobban elrugaszkodó világban, azóta sincs, ki nem lenne szükségtől szenvedő, ki nem vágyna mindig valami után.

Amikor a családja betevő falatjáért naponta megküzdő, kétkezi munkás néz be a pazar ragyogású áruház ablakán, akkor ő úgy érzi, hogy a szükség lelket markolászó karmai csak a kirakat külső ablakáig érnek el. Pedig a bent nyüzsgő lelkeknek is hiányzik valami. Ha vásárlás közben lelkedben nem a szeretet szab rendet, hanem az önzés, hiába rakod tele már a második kosarat is, a boldogság kifolyik az áruház kosarának vasrácsos kockái között.

A kis Jézus a szükségben szenvedőkért jött el közénk, tehát mindannyiunkért, kit anya szült. Minél nagyobb a szükség, annál nagyobb az áldás. Karácsonykor a csoda a tenger partját nyaldosó hullámhoz hasonlítható. A parti homokba ásott gödörbe beáramlott víz annál több, minél mélyebb az árok. A hullám visszahúzódása után az árkot telehagyja, hogy a homok kedvére fölszívhassa a vizet, és amikor már minden csepp elfogyott, jön egy újabb hullám, egy újabb Karácsony, és a szeretet hullámai újból föltöltik a lelkek üresen tátongó, kiszáradt gödreit.

Ezért egyetlen embertársunk sem szenved el kirekesztést, mert ez nem pénz-, hanem inkább szeretetfüggő. Amikor Jézus megszületett, minden ember lelkében elültette a magját, a karácsonyi örömöket mindenek fölött igénylő hatalmas energiának.

Számomra is az a Karácsony a legkedvesebb visszatérő emlék, amikor valami hiányzott belőle, nevezetesen a szülőföld és a családi környezet. Mennyire jó volt megtapasztalni Karácsonykor Berlin utcáit járva, hogy a számomra újszerű és szokatlan kivitelezésű templomokból kiszűrődő szenténekek dallamai hasonlítanak az otthoniakhoz!

De az a széles falakon túl is észrevehető volt, hogy ezeket az énekeket, karmesterek vezette, hivatásos kórusok éneklik, talán még pénzt is kapnak érte. Nekem ez azért furcsa, mert otthon, Székelyföldön a kórus maga a falu apraja-nagyja és ezt a rögtönzött vegyes kórust összehangoló karnagy, az az öröm, ami Karácsony tájt az emberek lelkébe költözik. Nem is járnak ők próbára Karácsony előtt, a ,,Pásztorok, pásztorok..." dallamára és szövegére talán már ezer éve emlékeznek.

Furcsálltam azt is, hogy itt téglából építenek templomokat és ezek csak egyetlen célt szolgálnak: Isten dicsőségének hirdetését. Csodáltam a piros téglából rakott, csillagokkal kacérkodó, büszke tornyokat, és azon gondolkoztam, hogy Székelyföldön a tégla miért nem alkalmas templomépítésre.

Ott, ahol a székely nép életre ítéltetett, a templomok egyúttal erős várak is kell legyenek: vártemplomok, melyek védőinek az a történelmi feladat jutott, hogy életük árán is, de visszaverjék vagy föltartóztassák a csillagokkal kacérkodó, büszke nyugat-európai téglatemplomok felé tartó vérszomjas és barbár ázsiai hadakat. Még akkor sem, amikor ráébredtem a Berlin és Kurtapatak közötti életviteli nagy különbségre, még akkor sem kárhoztattam édesanyámat, hogy ott szült e világra.

Ott, ahol a piros cseréppel födött, hófehér templomtorony beragyogja a patak két oldalán szétnyíló völgyet, úgy mintha maga a Jóisten marka lenne, ott élni jó!

A hófehér, frissen meszelt templomaink falát az ellenség csak nagyon ritkán érhette el, mert őt védte egy szinte bevehetetlen, kőből rakott erős védőfal. Hogy még jobban megóvhassuk anyagi és hitbéli értékeinket, a belső védőfalat egy annál is erősebb külső védőfal vette körül, és ott folyt a sok vér vegyesen, keresztény és pogány.

Ha keresztény hitünk megvédését csak a rendkívül kemény, de lelketlen kövekre bíztuk volna, akkor egészen biztos, hogy ma nem lennénk itt. A nemes székely nemzet hite még a vártemplomaik falába beépített kemény kőtömböknél is erősebb volt. Éppen annyi, amennyire szükség volt. Olyan, mint a betlehemi jászolba született Jézus ajándéka, a karácsonyi áldás, amelyből mindenki tisztes mértékkel éppen annyit kap, amennyire szüksége van.

Ezért az Istenfélő keresztény ember semmilyen sors között sem esik kétségbe, mert a legtartósabb és legszentebb ajándékot, amiért élni érdemes, az erős hitből táplálkozó lelki boldogságot, a legigazságosabb bíró, a Betlehemnek majorjában született kis Jézus ossza szét.

Zonda Attila