Örömmel osztom meg az Erdélyi Magyarok a Világban olvasóival a Boldogság című novellás könyvem huszonhárom novelláját egyenként. A lehetőséget köszönöm. 

Zonda Attila 

A dió

 A diótörők sorsa olyan, hogy néha el kell váljanak egymástól, mert a
diók is el szoktak gurulni, egyik ide, a másik oda, és mi megyünk utánuk.
Ott kell hagyjam ezt a madarat az angyalföldi járda szélén, törje úgy a
dióját, ahogy tudja! Madár küzd madárul, ember küzd emberül.

Mondogatjuk, hogy nagy fába vágta a fészit, vagy azt, hogy ez kemény dió
lesz. Mind a kettő valami nagy-nagy próbatételről szól, amit vagy meg tudunk
oldani, vagy nem. Nagy vagy kicsi fába csak mi emberek vágjuk a fészit, de
vékony vagy vastaghéjú diókat nem csak mi törögetünk.
Örvendek, hogy az ég madaraival együtt törögetem a dióimat, de az is jó,
hogy ugyanaz a Gondviselő vigyáz rám az életem dióinak törögetésekor, mint a
madarakra. A közös atyánk jogán szívesen vagyok testvér az ég diótörő

madaraival, de még boldogabb vagyok attól, hogy az életem kemény dióinak
megtörésében nem vagyok magamra hagyva, valakire mindig számíthatok,
valaki mindig szeret, és ezért társam a remény.
Most éppen egy diótörő madárra figyelek az angyalföldi járdaszélen, amint
teszi-veszi a nagy kemény diót. Még a csőrébe is alig fér be, attól félek, hogy
kettéreped a szája.
Talán abban spekulál, hogy a sok pakolgatásban meggyengül és eltörik a dió
héja. Nekem, emberül értelmetlennek tűnik az egész akció, de neki, madárul
nem. Nem tudhatom, amit ő tud, és ő azt tudja, amit neki feltétlen tudnia kell.
Segítenék, de nem hiszem, hogy hagyná, még az is rossz lehet, ha
megmozdulok.
Volt már egy szerencsétlen találkozásom diótörő madárral, egy másikkal, de
az is lehet, hogy éppen ezzel. Nem az én hibám, annyira hasonlítanak egymásra
a madarak.
Nem messze innen, a Násznagy utcában a diótörő éppen az én közeledtemre
riadt meg és ejtette el az ő aznapi dióját, a betevő falatját. Nagy kár volt ez neki,
és én azt hiszem, hogy azóta ez a madárfajta mindenütt, ahol él, miattam
mondja, énekli:
-    Kár, kár, kár, ó, milyen nagy kár!
A dió madárnak és embernek, nekünk, a diótörőknek soha nincsen sorba
rakva, ha egy elgurul, egy cseppet sem biztos, hogy találunk majd egy másikat.
Ki tudja mikor talált, tört és evett meg még egy diót az égnek ez a madara? És
én most erre jártam, lépteim zajával megriasztottam, étek nélkül hagytam. Egy
magas fa ágára repült föl, és onnan fürkészte, kereste az elvesztett, aznapi dióját.
Ilyenkor még annak is örvendtem volna, ha csak fölöslegesnek érzem
magamat, de ez ennél rosszabb, mert úgy éreztem, hogy kártékony vagyok,
miattam vesztette el ez a madár az ő dióját. A jázmin bokor, aminek a közepébe
ejtette, túl sűrű ahhoz, hogy megtalálja benne. Ezt a diót örökre elvesztette. Ki
tudja megmondani, hogy hol és mikor talál majd egy másikat?
Belátom, ha aznap otthon maradok, nem megyek ki a házból, de, ha ki, akkor
nem Angyalföld felé, akkor ez az ártatlan, kedves madár itt, a Násznagy utca
sarkán megvacsorázhatta volna azt a diót, ami neki rendeltetett. Ez neki nem
nassolást jelentett volna, nem csoki reszeléket a tejszínhabos kávén, hanem azt a
minimális étket, kalóriát, amire feltétlenül szüksége van a fagyos november végi
éjszakákon, hajnalokon, amikor még a víz is befagy.
Erőt a szárnyaláshoz, gyöngéd madártestének a melegét most éppen attól a
diótól kapta volna, amelyiket miattam ejtett be a sűrű jázminbokor közé, és így
maradt éhesen. Ha egyáltalán nem is vagyok, akkor nem megyek arra, övé lesz a
finom falat, a dió.
Ilyen fájdalmasan sötét gondolatok forogtak a fejemben, hogy még jobban
sanyargassák, még jobban megnyomják a lelkemet, amikor Isten fent az égből, a
felhők mögül kinyújtotta az ő láthatatlan karját, lelken simogatott:
-    Ne búsulj, mert itt vagyok én, a madarak és az emberek Istene!

Megtörtént a csoda. A nagy dió egyet koppant a Násznagy utca sarkán, a
vaskerítésen belül, a jázminbokor alján, egy kövön. De nem akárhogy koppant a
jázminbokor tövében, hanem üresen koppant. Majdnem úgy, mintha egy régi
hegedűre esett volna, csak itt az volt az üres, ami esett, az üres dió kongott.
Nem egyszeriben, de lassan kezdtem megbékülni magammal, és már azt sem
hittem, hogy rossz ennek a madárnak az, hogy én vagyok. Még jobb is, hogy
miattam elveszítette ez a madár azt a diót, amiről ő sem tudta, én sem tudtam,
hogy üres.
Kár, kár, kár, nagy kár lett volna kínlódjon vele, a helyett inkább keres
magának egy másikat!
Ha jól belegondol az ember, a sűrű jázminbokorba ejtett dióink mindig
üresek szoktak lenni. Kár, kár, kár miattuk búslakodni!
Én nem hiszem azt, hogy létezik árva madár, árva ember, mert Isten van, és
ő mindenkire gondot visel. Mindenkinek rendel diót, de melléje észt és erőt is
ad, hogy megtörhesse. És amelyik üres, azt hagyja elveszni, bepottyanni a sűrű
bokrok közepébe.
Mióta van és meddig lesz Isten, nem tudom, emberi eszemmel honnan is
tudhatnék annyi mindent? Csak annak örvendek, hogy az én érésemben van, és
abban bízok, hogy végig velem lesz az egész diótörő életutamon, amíg az összes
diómat meg nem töröm.
A Násznagy utca sarkán, a jázminbokor tövében, egy kövön koppanó dió
megnyugtatott, mert megtudtam, hogy üres. De mi lesz ezzel a másikkal, itt,
ugyancsak Angyalföldön, a Gyöngyösi utcai dióval? Hogy lesz az megtörve?
Mindenik nem lehet üres, mert a nagy pakolgatás közben hallottam, hogy ez
nyerő, ebben mind a négy finom katona benne van.
Olyan rendes diókatona, nem olyan, mint a katona-katona, mint a székely
katona, mint a magyar katona, mint a kivonuló magyar katona, mint a
bennmaradt székely, mint a bevonuló magyar katona, mint az ismét kivonuló
magyar katona.
Ez a dió jó dió. Ezt sehogy sem szabad elveszítse ez a madár, sem velem,
sem nélkülem!
Hajdanán, amikor így ősszel a falu határában szaladgáltunk, még mezítláb is
meg tudtuk törni a talált dióinkat. Még akkor is sikerült, hogyha a közelben nem
találtunk követ. Valahogy a sarkunk olyan volt, hogy meg tudtuk törni vele a
legkeményebb diót is, és utána nem is fájt nagyon a lábunk.
Rögtön az angyalföldi madár lábára nézek. A lábujjai olyan vékonykák, mint
egy földre hullott juharfa lapinak a szára. Ezekkel egészen biztos nem tudja
megtörni, hiába is taposná. Hogy lesz ebből dióevés, azt én már el sem tudom
képzelni?
A Gondviselőnk biztosan tudja, de mivel ez a dió nem az én dióm, a madár
diója, a titkot, a diótörés titkát az ő fülébe és csak neki súgja meg. Ezért hiszem,
hogy semmi sem értelmetlen abból, amit ez a madár tesz, mert amit ő tud, azt én
nem tudhatom.

Miközben bal szemével figyel, leteszi a diót, újra felveszi, kettő-hármat
ugrik vele, majd újból leteszi, a földön forgatgatja. Minden mozdulatának meg
van az értelme, és ő minden mozdulatáról tudja, hogy miért teszi.
Mint ahogy árva madár nincsen, úgy buta madár sincsen. Senki sem látott
olyan madarat, amelyiknek a szájában dió helyett egy dió nagyságú gömbölyű
kő lett volna.
Arra számítottam, hogy miután szájába vette a diót, elrepül innen, még
Angyalföldről is messze-messze. A magam eszével ezt láttam a legjobb
megoldásnak: dióval a szájban elrepülni innen messze-messze.
Ha madár volnék, olyan messze repülnék az én diómmal, ahol nem zakatol a
villamos, nincsen por, de még ember sincsen, sem jó, sem rossz. Nekem
madárul az lenne a legbiztosabb. Ott hozzá hasonlóan sok jó madár lenne. Itt
hagyná örökre ezeket a jómadarakat. Mert a madarak a kék ég alatt nagyon
messze tudnak repülni, és ott, messze minden madár nyugodtan megehetné az ő
dióját.
Én már néhányszor gondolkoztam azon, hogy milyen jó lenne megmarkolni
egy jó marék diót és valami alkalmi szárnyakon elrepülni ebből az emberes
világból egy embertelen világba.
Milyen jó lehetne ott, abban az embertelen világban!
De ezen csak tűnődök, mert még csak alkalmi szárnyaim sincsenek,
egyszerre senki sem lehet ember is, madár is.
Én nem tudom, mit forgat a fejében ez az angyalföldi madár, de mind csak
körülöttem teszi-veszi a dióját. Mind csak körülöttem ólálkodik. Miért nem
menekül el tőlem, hiszen csak egy néhány szárnycsapás? A két szemével láthatja
ez az angyalföldi madár, hogy ember vagyok, és már azt is tudhatja, hogy tőlem
mit remélhet.
Felnézve rám láthatná, hogy ember vagyok, tehát nagyobb, mint ő.
Alkuképes.
Elvileg velem meg lehet egyezni. A dió megtörésért az enyém lenne három
katona, mert nélkülem úgysem boldogulna. Ő egy katonát kapna, mert ő úgy is
csak madár. Örvendjen ő annak az egynek is! Ha én nem segítek, még egy
katonát sem kap. Hát nem megéri? „ Aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem
érdemli.” Be kell lássa ő ezt! Annyi esze még neki is kell legyen! De hát ez még
nem végleges. Érte abba is belemennék, hogy kettő-kettő, vagy fifti-fifti. Pesten
vagyunk, ugyebár? De ennél alább már nem megyek. Ez itt már a padló. Ezen
alul nekem már nem éri meg.
Én tényleg segítenék neki, megtörném az ő dióját, és az ő diója mind a négy
katonáját nyugodtan megehetné. És akkor a madárnak lenne finom dió, az én
lelkemben béke, Istennek dicsőség.
Csakhogy ő nem vár jót el tőlem, nem bízik meg bennem, talán rosszak a
tapasztalatai. Nem azt kérdezem, hogy tettünk-e rosszat nekik, madáréknak, azt
sem, hogy hányszor, csak azt szeretném tudni, végre mikor békülünk ki, hogy
többé ne féljen a madár az embertől, ember az embertől? Ha egyszer majd

bíznánk egymásban, madár és ember, ember és ember, akkor segíthetnénk
egymásnak megtörni az életünk kemény dióit, mint ahogy Isten szokott segíteni
mindeneknek.
Nekem már nagyon sokszor segített, ha jól számoltam, akkor éppen
hatmilliószor. Talán éppen hatmilliószor pakolgattam a diómat jobbról balra,
balról jobbra, forgatgattam, hogy lehetne megtörni, megkezdeni,
meglyukasztani, megúszni, megoldani, győzni. Éppen hatmilliószor mondtam
azt, hogy ez már nem megy, most már tényleg mindennek vége, ezt már nekem
túl sok, ezt már nem bírom ki.
És mind a hatmilliószor éppen akkor, amikor azt hittem, hogy nem bírom
tovább, éppen arra, éppen felém járt az Isten és mindig éppen az utolsó
pillanatban. Meglátta, hogy mivel bajlódok, hogy milyen nagy bajban vagyok.
Ő, aki mindent tud, tudta, hogy az a dió nekem túl kemény, emberi magamban
soha nem tudom megtörni. És segített nekem megtörni a diót, mind a hatmillió
diót. Ezt a sok-sok segítséget úgy szeretném megköszönni, esetleg meghálálni,
hogy én is egy nálamnál gyengébbnek segítenék megtörni az ő dióját. Az ő
boldogulására és Isten dicsőségére.
De ez a gyönge madár nem bízik meg bennem, nem hagyja, hogy segítsek.
Csak teszi-veszi, forgatgatja, nézegeti a hatalmas, kemény dióját, majd szájába
veszi, és ugrik néhányat vele tőlem el. Engemet közel nem enged. Én pedig
mozdulni sem merek, mert ember és madár között már-még nincsen meg ez a
bizalom, nem vagyunk mi olyan jóban egymással.
A diótörők sorsa olyan, hogy néha el kell váljanak egymástól, mert a diók is
el szoktak gurulni, egyik ide, a másik oda, és mi megyünk utánuk. Ott kell
hagyjam ezt a madarat az angyalföldi járda szélén, törje úgy a dióját, ahogy
tudja! Ha ezért valaki követ dob rám, nem rovom fel neki. Úgy lesz jó, ha ő
forgatgatja, koppintgatja az ő madárdióját, én pedig az enyémet, az emberest.
Madár küzd madárul, ember küzd emberül.
Muszáj, nekem mennem kell, vár rám is az én dióm! Elindulok az
angyalföldi úton felfelé. Közben arra gondolok, hogy velem, mögöttem,
fölöttem, bennem Isten is hazafelé tart. De csak én jöttem el, mert ő ott van a
másik diótörővel is, ott, a járdaszélen. Veled is ott van, mindenkivel ott van, aki
küzd, akinek sorsa a küzdelem. Neki nagyon sok diótörője van, és mindenikkel,
mindenik mögött, fölött és benne ott van.
Biztosan segíteni fog, és ez a madár is meg tudja enni ennek a nagy diónak
mind a négy katonáját.
Hála Istennek!
Nem egy katonát, nem kettőt, hanem mind a négyet. Isten olyan, hogy a
segítségéért egyetlen egy katonát sem vesz el.
Azt tudom, hogy egyszer majd embernek és madárnak mégis csak lesz egy
dió, egy túlságosan kemény dió, amit majd nem tud megtörni. Senki sem
tudhassa, hogy mikor, melyik lesz az, csak abban reménykedünk, hogy nem ez,

amelyiket éppen most forgatgatunk, törögetünk, hanem egy másik. Nem is most,
hanem egyszer majd máskor, később. Ki tudja mikor?
Amikor elrendeltetett.

Zonda Attila