A havason

Szent György napján csak az üljön fel a lajtorjás szekérre, ki az
édesanyai vagy testvéri szeretet nélkül meg tud élni, rá tudja bízni magát a
Teremtőre!

Ott fent a havason, ahogy Jancsó Gábor bácsi mondta, „a Máriánál”, egy
másik világ van, ami nem is csak földrajzi kategória, egy életmód.
Hogy méltó lehessen a híréhez és nevéhez, a havason már ősz derekán lehull
az első hó, és alig Szent György napja előtt olvad föl. Úgy múlik el, mint a
havasi ember, fehéren és tisztán. A havasi élet egy mindenkinek elérhető
életmód, a Hortobágyon, a Thököly úton is, csak kívánnod kell, hogy Isten
tenyerében élj.
Ott, ahol a földrajzi és spirituális havasok egymásba borulnak, a magas
Gergelydeje kacérkodik az éggel. Valamikor a lábánál élő emberek az
erdőtulajdonos Gergelyt emlegették, csak hát a székelyek nem szívesen
bíbelődtek a Gergely erdejével, és így lett belőle Gergelydeje. Egy kissé furcsa
az embernek, hogy a világ tetejének tűnő magas hegyről is fölfelé megy, de a
havas felé mégis, még onnan is fölfelé vezet az út.
A havason, a tisztább, fentebb világban kiválasztott emberek élnek,  kik nem
akarják kurta pórázon, a járdaszélen sétáltatni szomorú lelküket, inkább a havasi
élet pazarságában fürdetik meg. De azt már egy életre. Mert onnan nincsen
vissza út, ha próbálnál is visszatérni, akkor a természet szép és igaz szaván
iskolázott lelkedet kilökné a megalkuvásra szakosodott, eltorzult világ. Ez már
nem a tied.
A havasi életet mindig kiválasztott, kevés ember kívánja és éli meg, ezért ott
nincsenek egymás fölé épített lakosztályok és forgalmi dugók.

 Ott élni pásztorlegényeknek való, de azok közül is a keményebb keze
fogású, biztosabb lelkületű, vidám arcú, szíjas-szálas pásztorlegényeknek. Ha
nincsen szeretője, az kimondottan jó. Akár lehet is, de csak olyan, aki igazi, aki
az április végi Szent György napjától a szeptember végi Szent Mihály napjáig
hűséggel ki tudja várni. Mert a bárányokat otthagyni, a havasról lejönni nem
lehet, még akkor sem, ha vipera mar meg, ezért a marásnál éles bicskával
megnyitod testedet, hogy életben maradhass.
Szent György napján csak az üljön fel a lajtorjás szekérre, ki az édesanyai
vagy testvéri szeretet nélkül meg tud élni, rá tudja bízni magát a Teremtőre!
Elszakadni teljesen a világtól mégsem kell, mert az esztena oldalára
fölakasztott csatlóláncra rákötött antennával a telepes rádiót is hallgathatod. Sőt,
még odafenn a Nagysándor lábánál, az Oláhpatak mentén is megtudhatod, hogy
aznap milyen mély a Tisza Hódmezővásárhelyen, növekszik, vagy éppen apad.
De hogyha az antenna gyanánt használt csatlólánc jól szolgál, azt is megtudod,
hogy a Villányi úton csőtörés miatt forgalomkorlátozás van. Ott a havason tudni
lehet, hogy mi történik a világvárosban, de ott lent – szegények - nem tudhatják,
hogy mi történik a havason.
El sem hinnék, hogy létezik világ hazugság nélkül, és hiába is mondanád
nekik, hogy mesélhetsz úgy valótlanságot, hogy közben nem hazudsz.
Én már el is hittem, hogy a cseperedő pásztorlegény egy szép májusi estétől
egy annál szebb reggelig, amikor a szerelmi postaként működő madárdalnak se
szere, se száma, csak úgy szerelembe esett. Ezt az érzést nem tudja magában
megmagyarázni, mert ő ott teljesen magában van. Lent a faluban bolygó
pillantása még összetalálkozik a szomszéd kislány tekintetével, és abból
legtöbbször szerelem keletkezik. De itt, fönt a havason csak Bodri, Vackor,
Mackó, Tisza, Gombóc és a többiek, teljesen hiányzik az a bájos szempár, ami
az ifjú szívet lángra gyújtaná.
És mégis lángol, mégpedig iszonyatosan nagy és heves lánggal, ami még a
havasi fenyők tűlevelét is megperzselné. Tudathasadással mégsem jár,
mentőövként belép a néphit, a híres székelyföldi mondák, amelyek a szép
asszonyokról, de sohasem a szép lányokról szólnak. Számtalan sok változata van
a szépasszonyos történeteknek, melyeknek a hiteles voltát senki sem
bizonyította, de senki nem is kérte.
A történet arról szól, hogy az Oláhpatak felől a veresre festett kövű Veresvíz
völgyén át, szárnyakon igen szépen muzsikáló szép asszonyok suhantak át
éppen az esztena fölé. A vészesen szép muzsikaszó hallatán a mély éji álmát
alvó pásztorlegény lelkét szárnyaikra vették, és valahová, valamelyik ember
által soha nem taposott titokzatos havasi völgybe magukkal vitték. Talán örökre.
Milyen érdekes, hogy ott fent, a havason, a Máriánál, ahol úgy tűnik, hogy
már csak egy lépés az Isten, a lélek még onnan is szállni szeretne. A lélek, a
folytonos boldogságkeresésben elfáradt emberi lélek még onnan is fennebb
kívánkozik, megtenni azt az egy lépést Máriától az Istenig. De ez mindig csak a
legvégén sikerülhet.

Ezért a pásztorunk csontnyelű bicskájával egy mogyorópálcából kávát
pattint, amiből majd csángókosarat fon, hogy közben felejthesse a szép
asszonyok muzsikáját. Ő már régen rájött arra, hogy a legrosszabb, ami vele
történhet: meghallani a szép asszonyok muzsikáját.
Mert ők a földről felragadnak, a szárnyaikra vesznek és valahova távolabb,
fennebb, de sohasem az égbe visznek. Onnan előbb-utóbb elejtenek, mert hát
földi halandónak két lábon állva, a földön kell élnie. Visszavárja őt a legelésző
nyáj és az igazi hűséges barátai: Bodri, Vackor, Mackó, Tisza és Gombóc. Nem
hagyhatja a sorsukra őket.
Ennek az égi munkamegosztásnak itt, a havason is működnie kell. Az
ellenállhatatlanul muzsikáló szép asszonyok egyik völgyből a másikba
átsuhanva muzsikálnak emberemlékezet óta. Az, az ők dolguk.
A havasi pásztorlegény pedig őrizze a nyáját, és hogyha elragadja őt a
muzsikaszó, mindig kéznél van csontnyelű bicskája és a kávapattintásra
alkalmas mogyorópálca! Ha még ez sem elég ahhoz, hogy megbéklyózza szilaj
csikóját, szárnyaló gondolatait, akkor a csatlólánchoz kötve, hogyha kell, ott van
a telepes rádió, amelyik éjjel-nappal tud mondani valamit.
Ott, a havasi, sűrű lombú mogyoróbokor levelei közt is átszűrődik a telepes
rádió hangja. Ha csendben vagyunk, egészen tisztán hallhatjuk:
„Itt a Kossuth Rádió, Budapest, a Krónika műsorát hallgatják.”

Zonda Attila