A kereszt

Amikor az ember már nem bírja terhét, és keresztje súlya alatt
összerogy, mint Jézus Krisztus az ő keresztje alatt a Golgotán, akkor az
irgalmas Isten elküldi hozzá is az ő Cirenei Simonját, és segíteni fog, amíg
erőt gyűjt, hogy tovább vihesse a  keresztjét egészen az utolsó állomásig.
Talán te leszel az én Cirenei Simonom. Talán én leszek a te Cirenei
Simonod.

Abban az időben a felső-háromszéki székelyek messze fel, egészen az
Oláhpatakig mentek lábán száradt bikkfáért, pedig annyi patak van a közeli
hegyek közt. Jóval közelebb, egy-két órai járásra itt van a Lassúág, a Veresvíz,
és mindenik fölött hatalmas bikkerdők vannak.
Mégis a bélafalviak, kurtapatakiak és esztelnekiek, de néha még a
szentlélekiek is fürge lovaikkal vagy nagy lomha ökreikkel elmentek a Lassúág
és a Veresvíz erdei alatt, és meg sem álltak az Oláhpatakig.

Köszönjük a jó öreg kerekesnek, a kicsi öregnek, Nagy Lajos bácsinak, hogy
kemény kerekeket csinált, ami kibírta a Közbérc meredek szikláinak döccenőit,
amin úgy kellett fölkaptatni, hogy már föld sem volt a kövön, csak a csupasz
szikla. De Istennek legyen hála, utána jött a Lassúág lankája, a Kovácsgátja
fenyvesei, ahol már föld is volt az úton! Fent a havason a Veresvíz iszapja úgy
elcsúfította a lovakat, ökröket, mint a farsangi karnevál a szomszéd falu
kultúrházában futkosó gyermekeket.
Hiába volt olyan messze az Oláhpatak, mi azért sohasem mentünk bikkfáért
fiatal, csintalan, fürge lovakkal, hanem legalább úgy húszéves, hatalmas, nagy,
öreg lovakkal, a kocsmaszerető és nótás kedvű Fekete Jóska bácsi lovaival.
Most legutóbb, de fájdalom, tényleg legutóbb, utoljára még a Babos Antika
ökreit is kivezettük a kollektív istállóból. Úgy indultunk el tűzifáért, hogy elől
ballagtak nagy unottan és lomhán a hatalmas, fiatal ökrök, akik után ültünk mi is
a szekéren, és utánunk a Jóska bácsi öreg lovai araszolgattak.
Aki ilyent nem látott, el sem hiszi, hogy miként menegetnek az ökrök a
szekér előtt az erdei úton, a bikkerdő irányába. Látszik a mozdulatukról, hogy
nekik a néhány mázsás erdőlő szekér, a rajta ülő másfél székellyel nem okoz
gondot, pont így sétálnának üresben, magukra is, mint a szekérrel. Szügyük,
marjuk meg sem érzi a terhet, ez nekik nem munkavégzés. Egyedül a
megszabott irányról és a nagy marhalegyekről mondanának le, de oda se neki,
ha már így van, akkor így van, így kell jó legyen.
Az út az ökörnek is adott, és az ököréletnek a marhalégy is tartozéka. Ki
törődik vele, ők semmi esetre nem, mert annyira még ők sem ökrök, hogy
néhány marhaléggyel bíbelődjenek? Néha egy-egy marhalégy célt tévesztett, és
a lábam szárába szúrta a fullánkját. Erősen sajgó fájdalom volt, és ilyenkor
ökörbőrt kívántam magamnak. 
Hogyha a fullánkjuk mélyebbre talált menni az ökör bőrébe, akkor egyet-
egyet csaptak a farkukkal, de a nyakukig elé mégsem értek. Persze ezt Babos
Antikáék tudják, és éppen ezért hagyják olyan hosszúra az ökör farkát, hogy ha
lehet, a nyakáig is elérjen.
A két jó ökörnek az is mindegy, hogy mikor érünk el az Oláhpatakig,
kapunk-e lábán száradt bikkfát, mennyire rakjuk meg a szekeret. Az ember
mindig fél, aggódik, és ha látunk egy másik isteni teremtményt, amelyik nem
aggódik, nem fél, nem ideges, akkor elintézzük azzal, hogy ő ökör.
Csak egy apró darabot tudnék átlopni az eszükből az enyémbe, hogy tudnám
vállalni az életet úgy, mint ők, lomhán, nyugodtan, magabiztosan!
A mi utunk, útvonalunk is adott, és az utánunk való szekeret sem mi rakjuk
meg, hanem Isten, és mindig csak annyit rak rá, amennyit elbírunk, amivel
biztosan hazaérünk. Pontosan úgy haza, mint az ökrök az istállóba, ahonnan
kivezettük őket, csakhogy mi Istentől indultunk el, és oda is fogunk visszatérni.
Édesapám sohasem kellett lovakat vagy ökröket kérjen a kollektívből, csak
egyszerűen leküldött az indulás előtti nap az ökrös Babos Antikához és az
állatgondozó Jancsó János bácsihoz. Megmondtam nekik, hogy jóval virradat

előtt elvisszük a két fiatal ökröt és a két, kemény lovat. Ennyi volt az egész, mert
édesapám csak döntést hozott, nem kért, ő volt a két falu kollektívének a
főkönyvelője.
Hiába volt rajta kívül még elnök, mérnök, mert azokat olyan gyakran
cserélgették, hogy senki sem vette őket komolyan. Édesapám mellett szólt az is,
hogy ő az ismert és tisztelt ember, részeges Zonda Géza fia, aki egyébképpen
nagygazda volt, és mégis a faluban mindenkinek előre köszönt.
A mérnöknek, az agrármérnöknek senki még egy egerésző macskát sem
adott volna oda, nemhogy hatalmas, fiatal ökröt, kemény öreg lovat, mert a
mérnök mindig vagy albérletben lakott, vagy a városból járt ki busszal. A
tetejében még nyakkendőt is viselt, és kakukktojás a székelyek között az, aki
nyakbogot köt.
Zonda Laci tisztviselői státusának ágyát Vitéz Nagybányai Horthy Miklós
hadseregében vetette meg, ahova önkéntes leventekatonaként vonult be. Mi, a
család úgy tudjuk, hogy igaz magyar hazaszeretetből tette. Az irigyeink azt
mondták, hogy csak azért döntött így, mert az apja, részeges Zonda Géza két
társával cséplőgépet akart venni, és a magyar állami hitelt inkább jóváhagyják
annak, akinek a fia önkéntes magyar leventekatona.
A magyar hadseregbe írnoki posztért pályázatot hirdettek, ami abból állt,
hogy majdnem egy gyufás skatulyányi helyre be kellett írni a Szózat első sorait,
persze emlékezetből. Ezzel nem is igen volt gondja egy kézdivásárhelyi székely
katonának sem, mert mindenik ismerte nemcsak a Himnusz minden sorát,
hanem a Szózatét is. Ha másképpen nem ment, a jó öreg Barabás tanító bottal
verte beléjük a Szózat minden szavát és betűjét.
 Most a betűket, a Szózat betűit igazi tollal, lúdtollal kellett beírni a szűkre
szabott kockába. Akinek a legszebben sikerül, az lesz az írnok. Szépen, simán
sikultak a papíron a székely leventekatonák izzadt ujjai közt a lúdtollak. Most az
egyszer egyikük sem figyelt Vörösmarty Mihály gondolataira, valahányan a
legszebben akarták leírni, mert tudták, hogy közülük csak egyetlen egy lesz a
győztes, egyetlen egy lesz az írnok.
Pedig milyen jó tanácsot ad Vörösmarty Mihály, és milyen rossz annak, aki
valamilyen okból kifolyólag nem hallgatja meg, vagy nem tartja be! Talán ő is, a
nagy költő is nem saját magától, hanem Jézus Krisztustól tudta:
Hazádnak rendületlenül,
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagyvilágon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Bevallom, büszke vagyok arra, hogy annyi szorgos, székely katonakéz közül
az én édesapámé lett a legjobb, ő tudta beírni legolvashatóbban és legszebben
ezeket a sorokat, a legszebbeket, amit magyar ember elolvashat. Talán az is
számított, hogy jó éles bicskája volt, amivel jobban meg tudta hegyezni a
lúdtollat, és így formásabb, olvashatóbb betűket tudott írni.
Ha már írnokká lett Vitéz Nagybányai Horthy Miklós seregében, akkor a két
vagy talán három falu öreg bölcsei nem is gondolkoztak sokat, hogy kiből
csináljanak főkönyvelőt.
Édesapám önkéntes leventekatonaként a magyar hazát szolgálta egy véres
háborúban, egy nagy világégésben négy esztendőn át a fronton, és utána, ami
annál is rosszabb, négy év orosz hadifogság következett. Ez nem olyan
csokoládés fajta fogság, mint az amerikai hadifogság, hanem vad, barbár és
kegyetlen: oroszfajta.
Mikor a néhány ezer fogoly ember megérkezett a nagy, orosz pusztába, tízes
csoportokba kötve, rozsdás fésziket dobtak be közéjük, és tolmács útján
megmondták, hogy ezekkel a fészikkel kell fát vágjanak az erdőből, bekerítsék
magukat, és lágert csináljanak. De az olyan kell legyen, olyan magas falakkal,
hogy csak a madár tudjon átrepülni rajta, ember ne!
Előttünk a két nagy lomha ökör lassan, talán unottan, de biztos léptekkel
ballagott. Mi ketten a feszesre tömött, hatalmas, sarjútartó surdén ültünk, és az
volt a jó, hogy érezni lehetett a zölden száradt, havasi sarjú illatát. Oh, dehogy
hoztunk mi magunkkal hazulról sarjút! Csak visszahoztuk ide, a Kovácsgátja
béli kaszálóra, ahonnan hazavittük. Nem hoztuk, visszahoztuk.
Miközben a vékony nyírfaággal az ökrök farára legyintve maga elé nézett,
édesapám mesélt. Arról már nem egyszer hallottam, hogy hogyan építették fel a
lágert, hogyan fenték meg a fésziket, hogy fát vághassanak önmaguk
bekerítésére. Most a rosszféleségeikről mesélt, arról, ahogy nem akarták
szolgálni az ők háborús ellenségüket, fogva tartóikat, az oroszokat.
Az orosz katonák sok mindent loptak, raboltak a szép, magyar fővárosból,
Budapestről. Egyszer egy csodálatos, gyönyörű, lopott-rabolt bécsi zongorát
kellett átrakjanak az egyik vonatról a másikra, hogy aztán majd vigyék őt
Oroszországba. A rakodómunkások éppen ők voltak, a foglyok, talán éppen a
kiraboltak, de mindenféleképpen magyarok.
Elhatározták, hogy ha nem is teljes, de féligazságot azért mégis
szolgáltatnak a muszkának. A budapesti magyar ember, akit talán legyilkolva
kiraboltak, már úgy sem kapja vissza az ő bécsi zongoráját, hát tesznek azért
valamit, hogy rajta a muszka se zongorázzon. Összeegyezett vagy hat-hét
magyar, és "no, most" jelszóra "elejtették" a sínek közé a hatalmas zongorát.
Ott, a sarjútartó surdén a volt magyar katona nem tudta hitelesen visszaadni
nekem azt a hangzavart, amelyet egy sínek közé dobott bécsi zongora elpattant
húrjai csináltak. De elképzeltem. Talán sírtak is, talán pattogtak is, talán döngtek
is a vastagabb húrok.

Ilyen szívszorongató, fájdalmas rapszódiát csak az hallhat, aki világháborút
harcol, aki elveszíti azt, akit megcsúfolnak, akinek a fajtáját is megcsúfolják, és
akit a végén még haza nélkül is hagynak.
A nagy orosz pusztában még aratásra is használták a foglyokat, de attól sem
lettek ők sokkal boldogabbak és kövérebbek. Magyarok lévén úgy arattak, mint
itthon, kötelet vettek, a búzát kévébe kötötték, a kévéket kalangyába rakták.
Olyan lett az orosz puszta, mint a Borzás búzatáblája aratás után Kurtapatak
végében.
Csakhogy a foglyokban, a magyar foglyokban nem csitult a bosszú tüze.
Összebeszéltek behordáskor, hogy a búzakévéket, amiket kézben vittek, a
kalászával lefelé, az erős tarló között húzzák, és ha már ekképpen az alsó felét
jól kicsépelték, akkor vezényszóra egyet fordítanak rajtuk, hogy most már a
felső fele kerüljön alól, és abban se maradjon egy szem búzaszem sem a magyar
foglyok keze után a muszka belébe.
A rabmunka ilyen, és nem csak az orosz láger rabjai a rabok, hanem mi is
rabok vagyunk láger nélkül is a saját szülőföldünkön, Romániában. Mi is a saját
erőnkből, a saját munkánkkal, saját kezünkkel kerítjük be saját magunkat
majdnem ugyanúgy, mint az orosz láger rabjai a nagy orosz pusztában.
Csakhogy ők a nagy orosz pusztában voltak rabok, mi pedig a saját
szülőföldünkön, az őseink földjén, ahol ezer éve éltünk szabadon: magyarul.
Ennek egyszer vége kell legyen, mert a rabság, a rabélet senkinek nem jó,
nem csak a rabnak nem jó, hanem a rabul ejtőnek, a rabtartónak sem.
Tönkre megy, elvész az az ország, amelyiknek népe rab.
Isten úgy forgatja a világ kerekét, hogy az sehol ne nyikorogjon, az ő
ritmusán szépen előre haladjon. Erdélyországban egy alacsonyabb rendű
civilizációban élő nép tartja rabságban a szorgalmas és büszke magyarokat.
Nagyon nyikorog a világ kereke itt, Erdélyországban, és Isten fülének ez
nem tetszik. Emiatt nem lassulhat le a nagy világkerék. Nem megy ez már így
sokáig, mert minden a mi atyánktól függ, és ő alkotó boldog életet akar az ő
minden kertjébe. Miért lenne ez másképp Európa tündérkertjében is, szép
Erdélyországban?
A havasi sarjúval megtömött surdén én ezt a mesét elhittem édesapámnak,
éreztem, hogy minden szava igaz. Persze a hazugságra is ráéreztem, mert azt is
találtam benne. Azt hazudta ott a havasi, poros földúton fölfelé, hogy úgy volt ő
évekig magyar tüzér, hogy nem ölt embert, sem muszkát, sem románt.
Ezt azért hangsúlyozta, hogy nehogy elkotyogjuk az iskolában az ő háborús
bűneit, mert akkor nemhogy egyetemre nem mehetünk, hanem még
középiskolába se, és akkor egyéb nem marad nekünk, csak fejenként két ökör a
kollektívben, mint Babos Antikának.
Amit nem hittem el, azt elnéztem, megbocsátottam. Úgy tettem, mintha a
világháborús ártatlanságát is hinném, mert formailag mindent rendben találtam
az ő nyilatkozatával.

Aláírás is volt rajta és pecsét is, mint az igazi dokumentumokon,
kordokumentumokon. Rajta az aláírás a Babos Antika ökrei szájából
széthimbálózó ökörnyál, amely néha furcsa és érdekes mintákat alkotott már a
levegőben, és úgy esett le az út porába, mint egy jól megformázott miniszteri
vagy akár királyi kézjegy, aláírás. A pecsétet az aláírás mellé az ökrös szekér
után ballagó jó, öreg lovak hatalmas patkói nyomták, méghozzá nem is egyszer,
akár négyszer is egymás után.
Ki merné vitatni egy ilyen dokumentum hitelességét?
Nem volt messze, egyáltalán nem volt messze ilyen útitársakkal a
kurtapataki házunktól az Oláhpatak. Annál szebbet soha az életben nem
kívánhatnék, mint hogy még egyszer felüljek Babos Antika ökrei után a havasi
sarjúra édesapám mellé, és hallgassam, vagy legalább képzeljem el a sínek közé
dobott bécsi zongora tragikus hattyúdalát, sírását, halálhörgését vagy éppen
örömkiáltását:
- Úgy sem megyek Oroszországba, úgy sem zongorázik rajtam a muszka!
Jó lenne újra hallani vagy szinte látni, ahogy az orosz puszta kemény tarlója
közt pattog ki a száraz búzaszem, és vész el nyomtalanul a tarló sűrűjében. Azért
egy kicsit most újra hallom, újra látom, és egy kicsit mintha a sarjú illatát is
érezném.
Azt vettem észre, hogy egy hegyi patak mellett, egy sűrű bikkerdő aljában
édesapám már gyakrabban figyelőzött, és egyszer csak azt hallottam:
-Ho, nye!
Az ökrök szájában zabola nem volt, de még gyeplő sem a kezünkben, ők
mégis rögtön megálltak, és Jóska bácsi öreg lovai sem szaladtak belénk. Ez a
piros pisztrángokkal díszes hegyi patak már az Oláhpatak.
Halászásra idő nem volt, de nem is baj, mert minket köszönteni csak a
kisujjamnyi apró pisztrángok jöttek elő, mert ők nem rettegtek a tepsi
forróságától. A nagyobbak, amelyikek még középen is átérték volna a tepsit,
valahol el voltak bújva, nem voltak kíváncsiak ránk.
Nézegetve a meredek sziklafal alatt kanyargó patakot, nem tudtam eldönteni,
hogy mitől oláh. A vize, a kristálytiszta vize pont olyan, mint a Lassúágé, csak a
Veresvíztől különbözik, mert abba valahogyan belefakadt a borvíz, és attól
olyan vörösesek a kövek. De ez a patak mégis csak Oláhpatak, mert meglehet,
hogy a forrása valahol az oláh részen, a vízválasztó hegygerincen túl buggyant a
felszínre, és onnan csordogál erre, Szent István országába.
Mert a határ, az határ, és az ország, az ország. Az a jelzőtábla, amit kiírnak a
politikusok egy műút mentére, hogy az ország meddig tart, és hol kezdődik a
másik, az annyit sem ér, mint egy fanyelű bicska. Az igazi ország, a hazát
jelentő ország kezdetét és végezetét apák mondják meg, mesélik el fiaiknak
illatos, havasi sarjún ülve, addig, amíg magyar ember él ezen a földön.
Arra is gondoltam, hogy az Oláhpatak itt nálunk is eredhet, forrása magyar
bikkerdő alatt, magyar szikla tövében van, csakhogy valamilyen okból
kifolyólag rossz irányba vette az útját. Talán nem vállalta az ő keresztjét, a

hosszú, zuhatagtól nehéz utat az Olt vízéig, és a rövidebb, a könnyebb utat
választotta. Keletre tért, elhagyott minket, oda ment, ahol minden papnak nagy
szakálla van, és fején minthogyha nagy kormos fazakat hordana.
Ez a patak is jól láthatta, hogy elérkezett az ezeréves határig, ez már egy
másik ország, de ő nem törődött, csak folydogált tovább, és átvitte, átlopta
magával a szép, piros-pettyes pisztrángokat, Nagy Lajos bácsi kerekeinek mély
nyomait, görgette magával a gömbölyűre csiszolt, székely szikladarabokat.
Ezt nem tudták neki elnézni, megbocsátani az ezelőtti székelyek, ezért
Oláhpataknak keresztelték el, és így csúfolkodtak vele és csúfolkodnak a mai
napig is a hazáját elhagyó patakkal. A pásztorok, a havasi pásztorok még átkot is
szórtak rá:
- Átkozott légy, hűtlen patak, mert elhagytad a hazádat, és idegen országba
vitted a piros-pettyes pisztrángjaidat! Soha vissza ne térhess a te szülőföldedre,
soha meg ne lásd a szép Olt vizét, és soha ne értsed a partjaidnál juhait legeltető
pásztor bánatos dalát! Légy oláh, ha nem tetszett neked nagy királyunk, Szent
István országában megmaradni, benne szépen csordogálni!
Itt a patak még nem volt túlságosan mély, és az erdőlő szekérről lelógatott
lábunkat, ha felemeltük, az ökrök száraz lábbal át tudtak vinni a túlsó partra.
Üresen a patakon mentünk át, megrakódva, terivel csak fahídon lehetett
visszajönni, kerülő úton. Kifogtuk az ökröket és lovakat, és zölden száradt,
illatos sarjút tettünk elejükbe.
A havasi úton felfelé nem tudtam örvendezni, hogy ők dolgoznak, én csak
ülök, most pedig az emberek kell dolgozzanak, ők csak esznek, és utána jót
isznak a hegyi patak kristálytiszta, finom vízéből. Még apró pisztrángot is
lenyelhetnek ivás közben, de én nem aggódok sem pisztrángért, sem ökörért,
sem lóért.
Magamat sem sajnáltam, hogy ilyen messze feljöttem, mert az egész havasi
úton felfelé ilyen szép hegyet, erdőt, patakot még nem láttam. Egy gyönyöröket
habzsoló, városi turista is biztosan, hogy ezt a helyet választotta volna magának,
lelke megörvendeztetésére.
De mi nem turisták vagyunk, ezért hát a csatlólánccal szorosan lekötött
fésziket kihúztuk, és nekiindultunk a rengeteg erdőnek. Az erdő szélén, úgy V
betű formában elváltak az útjaink.
Én jobbra tartottam Szent István országa felé, édesapám pedig balra, a
románok felé. Arra gondolt édesapám, hogy én ne menjek idegen ország felé,
rossz irányba kóborolni, még akkor sem, hogyha vállamon ott van a pengeélesre
fent fészi.
Elindultam, hogy keressek minél több lábán száradt bikkfát, de olyan sokat,
hogy azzal nemcsak Babos Antika ökrei után tudjunk jó terit rakni, hanem a
nótás kedvű Fekete Jóska bácsi lovai után is jól meg tudjuk rakni a szekeret.
Nem könnyű feladat megtalálni a lábán száradtat, mert mindenik olyannak tűnt.
Lombja, koronája mintha egyiknek sem lenne, mert ha volt is egy tincsecske, azt
olyan magasan az ember alig láthatta.

A földről, a törzséről kellett eldöntsem, hogy melyik is a száraz. Először azt
hittem, hogy az a száraz fa, amelyik alatt száraz ág van, de ez nem vált be, mert
az élő fa alá is szokott hullani száraz ág.
Szigorúan meghagyta édesapám, hogy a fát ne ott vágjam ki, ahol nekem
kényelmesebb lenne, derékmagasságban, hanem a tövénél. Ha muszáj, akkor
inkább térdeljek le, de illetlenség az erdőben tátongó, magas törzset hagyni. Hát,
ha ez a szabály, akkor letérdelek, pedig én csak a ferencrendi zárda
templomában szoktam letérdelni, az oltár előtt, amikor ministrálok.
Ha már így van, így van, legyen ez a magas bikkfa oltár, mert az igazi oltár
is havasi fából való, és ez még inkább! Mind a kettő Szűz Mária országából
indult el, és az ég felé tart, Isten felé. Sem az igazi templomoltár, sem ez nem ér
fel az égig, hiába hinnénk azt.
Az égig csak az emberi lélek érhet, hogyha eltűnődik a teremtés dicsőségén,
és közben nem mindenre talál választ. A folyton folyvást kereső emberi lélek
azért tart az ég felé, mert azt reméli, hogy ott majd rátalál arra, ami neki itt a
földön nem adatik meg. Földön élő ember lelke egyszer biztosan fölszáll az
égbe, de égbe került ember lelke egészen biztosan nem kerül vissza ide a földre.
Vagy talán mégis?
Tovább már nem gondolkodhattam a teremtés rejtelmein és dicsőségén,
aminél nagyobb dicsőség sem Istennek, sem embernek nem adatik meg, mert
kellett igyekezzek, hogy minél több száraz bikkfát összegyűjtsek. Miután
kidöntöttem őket, össze is kellett hordjam hármas-négyes csoportokba, hogy
majd lófarkon a szekérhez húzassuk.
Egy pillanatig se higgye senki, hogy a lovat annyira szerető és tisztelő
székelyek ilyen súlyos bikkfákat a lovak farkához kötnék, és úgy húzatnák ki
inkább a lovak farkát a tövéből, mint a bikkfát!
A terit a ló a szügyivel húzza oldalt két erős lánccal, és a háta mögött
legalább egy méterrel van a késefa, ami távol tartja a ló testétől a láncot, amikor
megfeszül. Mivel néha, inkább az öregebb lovaknak a hasuk kinnebb áll, mint a
szügyük, ezen a részen puhára zsírozott bőrrel veszik körül a láncot, hogy ne
marja föl a ló bőrét. Az erdőlő ember mindig "lófarkon" húzatja a fát, mert
távolról nézve tényleg úgy néz ki, mint hogyha az a néhány bikkfa valójában a
ló elnyújtott farka lenne.
De a bikkfák összehordása kisebb csomóba, az nem a ló, hanem az ember
dolga, sőt a gyermekemberé. Ezt csak vállon lehetett megtenni. Válogathattam,
hogy a bal vállamon vagy a jobb vállamon viszem, vagy úgy, hogy a végét az
avaron húzom, vagy úgy, hogy a hosszú, nehéz bikkfa komponál a vállamon.
Egyik változat sem valami élvezetes, mert így is, úgy is a vállamat marta,
mégpedig pogány módra, irgalmatlanul.
 Csak az volt biztos, hogy addig nem szabad letenni, amíg egy csapáshoz,
egy vadösvényhez el nem érek, ahol az őzek és a medvék a patakra járnak inni.
Azért kellett odáig elvigyem, mert ott már lófarkon könnyebben lehet elhúzatni
a szekérig.

Általában úgy vittem a hosszú bikkfát, hogy a vége az avaron csúszott, és a
törzse a vállamat marta, az ég fele mutatva. Leesett volna magától százszor is,
de azt úgy kellett szorítsam, mintha jó volna, mintha illatos, meleg, frissen
fosztott, könnyű tollú párna volna. Pedig nem volt az.
Bevallom, hogy hiába mardosta véresre az én hetedikes vállamat, azért
mégis szerettem, mert benne éreztem a faházunk februári melegét, a Karácsony
kedvességét, a tűzénél főtt töltött káposzta kimondhatatlan illatát, és bár régen
volt, de az ízét is.
Nem, nem vagyok én ostoba és buta kölyök sem, hogy véresre maratom a
vállamat a havason, az Oláhpatak mentén, a bikkfaerdőben egy kiszenvedett,
többmázsás bikkfával! Jól van, nekem, kamasz gyermeknek ennyi az eszem, de
Jézus Krisztusnak, akinek az atyja maga az Isten, aki embert, ökröt, lovat, halat,
őzet, medvét, füvet és fát teremtett, biztosan elég esze volt, és mégis ugyanúgy
cipelte a vállán a keresztet, mint én itt most a lábán száradt bikkfát.
Láttam én ezt a múlt vasárnap a templomban, a templom falán függő
képeken. Még arra is emlékszek, hogy Húsvét előtt, a Nagyhéten Pacifik atyával
a Golgota minden állomásánál letérdelünk, imádkozunk és énekelünk:
A keresztfához megyek,
Mert máshol nem lelhetek,
Nyugodalmat lelkemnek. ... .
Ha Jézus Krisztus, kinek atyja maga az Isten, cipelte a hegyre fel az ő súlyos
keresztjét, akkor lehet, hogy nem csak Isten fia, Jézus Krisztus, hanem az Isten
által teremtett ember is kell vállalja a keresztjét, kell cipelje, még akkor is, ha
nehéz, ha a válla sajog.
Nem dobhatjuk le a vállunkról, mert nem egy külső akarat teszi ránk, hanem
emberhez méltó és Istennek tetsző életünk egyetlen lehetséges módja a kereszt.
Csalóka remény, önámítás, életünk legnagyobb tévedése lenne, ha engednénk
lecsúszni a vállunkról a terhet, vagy mi magunk dobnánk le.
A kereszt, az kereszt akkor is, ha nem fából van, hanem az élet más
megpróbáltatásaiból. Átölelve, a vállunkon a helye akkor is, hogyha
származásunkat, őseink törekvéseit, hitünket kell megvédjük, megtartsuk, akár a
bikkfát a vállunkon, akár Isten fia az ő keresztjét a vállán, amire majd később
fölfeszítették.
Isten legyen irgalmas ahhoz, aki nem szorítja az ő keresztjét magához,
hagyja lecsúszni, ledobja, vagy a szeretet nevében mások válláról csúsztatja le a
legszentebbet, a krisztusi és emberi keresztet!

Azóta talán már húsz telet is átpattogott a bikkfa a házunk kályhájában, és
mind a hárman keresni próbáltuk az utunkat és helyünket a világban. Kerestük
annyira, amennyire egy gyanútlan, havasok lábánál felcseperedett gyermek

keresheti, de legtöbbször inkább belecseppentünk a mások által megjelölt
helyünkre.
A legnagyobb, az elsőszülött gyermek Ildikó, a szülők kedvence és ígérete,
már az óvodában is tudott parancsolni a társainak. Ha egy óvodásban lett volna
akkora bátorság és erő, hogy szembeszálljon vele, ne fogadjon szót neki, akkor
azt megverte volna nyomban, vagy beárulta volna az óvó néninek.
Nekünk is, a két öccsének ő volt a főnök, a tanár néni, a korlátlan
teljhatalom. Korán fejlett és izmos testű létére meg is verhetett, és még
gondolnunk sem szabadott lázadásra, visszaütésre. Kicsengetési ruháját a
háromszéki medence leghíresebb festőművésze, Kosztándi Jenő tervezte.
Természetesen révbe jutott, nagyra, nagyon nagyra vitte. Mindig azt hitte és azt
is csinálta, amit kellett, ami a menő.
(A reakciós revizionista horthysta fasiszta erőkkel szembeni következetes
megalkuvást nem ismerő harc és ezt a haladó román szocializmust építő
demokratikus erőkkel szorosan és megbonthatatlan egységben kifejtett áldozatos
és tántoríthatatlan munka az egész szocializmust építő román nép javára és
boldogulására a proletár internacionalizmus és a világbéke kivívásának
nagyszerű perspektívájának elérése megvalósítása és annak életbeléptetése és az
egész dolgozó román nép szolgálatába állítása valamint az egész román
társadalom a hazát szolgáló és azt fölemelő magas eszmék győzelmének
érdekében valamint a szocializmus és kommunizmus végső győzelméért az
egész világon stb.)
Nagy Romániát éppen azokkal védték meg, akiktől elvették. Azok közül is
az olyan feltörekvőkkel, mint az én édestestvérem, akinek az édesapja önkéntes
tüzér leventekatona volt Vitéz Nagybányai Horthy Miklós hadseregében.
A kommunista rezsimnek volt bőségesen pénze, hogy megfizesse azokat,
akik őt fenntartják. Osztályfőnökként az osztályát borította be vörös alapon
fehér betűkkel írott Ceausescu idézetekkel, de azt olyan jól csinálta, hogy már a
felső-háromszéki, és ahogy mondták, a szentföldi falusi iskolában, haladó
politikai nézeteiért iskolaigazgatóvá léptették elő.
Valahogy akkor mi büszkék voltunk rá, sőt örvendtünk is neki, de az iskolás
gyermekek nem, mert ők a cserefa vonalzóval sok tenyerest kaptak, ha nem a
román ortodoxia szerint hittek, nem kommunista módra éltek.
Tudták, hogy ha igazgatóvá léptetik elő, akkor a cserefa vonalzóval adott
tenyeres általános, iskolai, pedagógiai módszer rangjára fog emelkedni. A
templom annyira közel volt az iskolához, hogy távolról úgy tűnt, mintha össze
lennének ragasztva, de mégis igen eltávolodtak egymástól az ő igazgatósága
alatt.
Pályájára és világszemléletére jellemző az, ami az egyik téli estén történt a
szülői házunkban. Éppen hazalátogatott, és az újabb sikereiről beszélt, amikor
szokásos módon és Ceausescuékhoz híven, elvették a villanyt. Ő akkor, mint

árvaház igazgató, sokat mesélt. Egyszer csak fölemelkedik az ágy széléről, és
azt mondja:
- Jaj, nekem mennem kell! Most egy hete cseréltem le a régi jelmondatot:
CEAUSESCU KORSZAK, ARANYKORSZAK. Most az irodámban és a
folyóson araszos betűkkel az van kiírva románul és magyarul: CEAUSESCU
KORSZAK, FÉNYKORSZAK. Nem hagyhatom ezt így, mert nem jó az, hogy a
vaksötétben én fénykorszakozok. Jobb, ha mégis visszateszem a régit románul
és magyarul: CEAUSESCU KORSZAK, ARANYKORSZAK.
Körbepuszilt mind a hármunkat, és elszaladt jelmondatot cserélni.
Mindig csak fennebb, csak fennebb jutott, anyagiakban és karrierben, és
amikor utoljára láttam, a tanítók tanítóinak a tanítója, de inkább a főnöke volt. A
nacionál-kommunista diktatúra annyira kiemelte, felemelte, hogy azóta is
teljesen maga alatt van. Menthetetlenül.
Egyszer a Székely Nemzeti Tanács aktivistái éppen akkor jelentkeztek be
kaputelefonján a villájába, amikor nála voltam. Ők a szabad székely országért
aláírásgyűjtéssel harcoltak minden szabadságszerető, székelyföldi magyar
boldogulására.
Keresztényi módra, civilizáltan, békésen.
Nem engedte be őket, de ez nekem még azért is fájt kimondhatatlanul, mert ő
ezt éppen rám hivatkozva tette, az én fülem hallatára.
- Most nem érek rá, mert vendégem van – mondta, és azzal megnyomta a
piros gombot.
Azért a „vendégért” annál jobbat nem tehetett volna, minthogy beengedje a
szabad székely ország első hírnökeit, hogy együtt írjuk alá a támogató ívet.
Szomorú voltam, bánatos. Nem tudtam megszólalni sem. Beláttam, tudtam,
hogy nincs esélyem, semmit sem tehetek. Ahhoz túl magas az ő pozíciója, és túl
nagy a hatalma. Én az abroszt néztem, és csak hallgattunk. Ez a kínzó,
nyomasztó csend talán csak néhány percig tartott, de nekem hosszú óráknak
tűnt.
Akkor a trianoni tragédiát már egy kicsit jobban megértettem, és azóta nem
is szorulok történészi, politológusi okfejtésekre.
Ez nem a kereszt lecsúsztatása, ledobása, ez egy kísérlet a kereszt
meggyalázására.
Jaj, annak, aki ezt megteszi, mert az Isten kezét el nem kerülheti!
Lackó bátyámnak még csak a magyar nyelvű középiskola sem jutott ki, őt
már indulásból román tagozatra, román osztályba íratták be a szüleim. Úgy
vélték, hogy ez az érvényesülés egyetlen járható útja az akkori Erdélyben. Talán
huszonnyolcan voltak a román osztályban, de abból is huszonhét magyar diák,
csak egy román, az is brassói. A huszonhétnek a szülei a szeretet nevében úgy
észrevétlenül lecsúsztatták a saját és a gyermekük válláról a keresztet, vegye fel
és cipelje az, akinek annyi az esze! A különbség az A osztály és a többi magyar
B, C, D osztályok között csak annyi, hogy az A-ban a brassói román, Virgil és

az osztályfőnök, Viorica kedvéért kizárólag románul szabadott beszélgetni,
legalábbis bent az osztályteremben.
Négy év múlva a jászvárosi, mostanában inkább iasi-i építészmérnöki
egyetemre jó eredménnyel jutott be, és kitűnő eredménnyel végzett, mint ipari
építész. Aki a malomba jár, az lisztes lesz, aki román országban tanul, az
Ókirályságban, annak nagy valószínűséggel román lány lesz a felesége.
Kihelyezésük után egy pár évet Székelyország fővárosában éltek. De
Gabriela nem bírta elviselni, megszokni az "idegeneket", a székelyeket. Nem
értette a munkatársak nyelvét, és mindig attól tartott, hogy róla beszélgetnek, őt
pletykálják. Magyarul megtanulni csak annyit tudott:
- Kezet csokolom, edesonyo!
Ezt is akkor mondta, amikor belépett a kurtapataki házunkba, hogy elvigye
az olajban lesütött hosszú húst, kolbászt, hurkát, májast, egyéb disznóságot és
finomságot. Ilyenkor édesapámék nagyon szerették őket, és nagyon hálásak
voltak nekik, mert nem kellett mindezt lecipeljék a messzi városba.
Nem akart-e, nem tudott-e megtanulni magyarul, de egy pár év múlva,
amikor megérintette őt Moldova hívó szava, úgy döntött, hogy hazaköltözik.  Ha
megy a férje, azaz az én egyetlen igaz testvérem akkor jó, ha nem, neki úgy is
jó.
Ment. Egy néhány hónap múlva kaptuk a telefont a sógornőjétől, hogy
menjünk, mert Lackó súlyos beteg, és még azt is kimondta, hogy haldoklik.
Azon nyomban elindultunk, és a moldvai város kórházának intenzív osztályán
még szót is tudtunk váltani vele.
Tőlem magyar újságot kért, és elmondta, hogy a moldvai román városban
van egy utca, abban egy bolt, ahol az Előre-t, a Román Kommunista Párt
magyar nyelvre fordított orgánumát meg lehet kapni.
Emlékszek az utolsó szavára:
- Jól van, minden rendben, majd reggel találkozunk. Várom a magyar
újságot.
Amikor Gabriela, az élete párja a biztos halál reményében a jegygyűrűt
lehúzta, lecsavarta bal kezének gyűrűs ujjáról, Lackónak úgy, az ágyon fekve,
egyszeriben mind a két szeméből szaporán kezdett csorogni a könny. Az
erejéből szóra nem futotta, de én értettem, amire ő gondolt:
- Ez lett a halálig tartó hűségből és szerelemből.
Nem kerestem bizony én Suceava városában a Román Kommunista Párt
rossz magyarságra fordított orgánumát. Benne mind a hat oldalt Ceausescu
beszéde töltötte ki. Leghátul egy apró időjárás jelentés maradt Ceausescumentes,
de egészen még az sem. Benne nem az összeszedett román birodalom történelmi
régióit említették. Nem Havasalföld, nem Dobrudzsa, nem Moldva, nem
Székelyország, nem Erdély, nem Máramaros, nem Bihar, nem Bánát, nem
Kalotaszeg és a többiek, hanem az ország déli, keleti, és ha Erdélyről volt szó,
akkor középső és nyugati része.

Bármennyire is rászállt a diktatúra erre az újságra, vettük, mert csak ez volt
magyar, és ezért neki, nekünk, a néhány milliónak sokat jelentett. De ezt
megérteni csak az tudja, akit elszakítottak, akit hazátlanná tettek.
Mégsem azon igyekeztem, hogy másnap délelőtt Előre-t vegyek, és a
testvérem utolsó kívánságát ezzel teljesítsem. Már a hajnali órákban lefizettük a
kapust és a szolgálatos nővért, hogy még egyszer élve láthassuk a testvért, a
gyermeket.
Elkéstünk. Hosszú, fehérnek mondott lepedővel takarták le, de most már
egészen. A székely delegáció ebből mindent megértett, a lábunk a földbe
gyökerezett. Sem lépni, sem megmozdulni nem tudtunk, és úgy álltunk volna ott
talán az idők végezetéig, hogyha egy kórházi alkalmazott Lackóról engemet fel
nem ismert volna. Oda jött, rám mutatva románul így szólt:
- Ugye, maga a friss halott testvére?
Miután annyira felocsúdtam, igennel feleltem. Megkért, hogy vigyem le a
testet a halottas házba, ő majd nyissa és csukja az ajtókat, és mutatja az irányt.
Levettem a lepedőt a testvéremről, a jegygyűrűtől megfosztott testvéremről, és
elindultam vele lefelé az alagsorba.
Nem minden keresztet fából faragnak, és nem minden kereszt a válladat
marja. Ilyenre azért mégsem számítottam.
- Mi ez? Ki csinálja ezt velem, és kibírom-e egyáltalán?
Azt tudom, hogy többet nekem igaz testvérem ezen a világon nem lesz, de
attól féltem, hogy még barátom sem olyan, mint amilyen Lackó volt.
A székely delegáció többi tagja a kórház folyosóján ment le. Édesanyámat
keményen benyugtatózták, és valahova elvitték, mert ő súlyos szívbeteg, csak
fél szívbillentyűvel élt. Engemet a kórházi alkalmazott direkt a halottasház
oldalsó ajtaján engedett ki, és ott találtam meg édesapámat egyedül. Nem is
hasonlított ő akkor részeges Zonda Géza fiához, egy összerogyott, erőtlen
öregecskének tűnt.
Arra nem gondoltam, hogy engemet is baj érhet, csak attól ijedtem meg,
hogy mi lesz, ha Lackó után kifogyok édesanyámból is és édesapámból is. Ki
maradna akkor nekem?
Vigasztalni próbáltam a volt önkéntes magyar tüzért, a lázadót, a büszkét, a
konok székelyt. Csakhogy éppen ezzel volt a baj, hogy székely volt és konok.
Meg sem érinthettem, csak beszélhettem hozzá:
- Édesapám, ne hagyja el magát, mert láthassa, hogy én még vagyok, és ezt
is ki fogom bírni! Élni fogok addig, amíg maguk élnek, és élni fogok, ha kell,
Lackó helyett is. Magyar újságot is fogok olvasni majd otthon Erdélyben, és
talán egyszer eljön az idő, hogy attól a gazembertől is megszabadulunk, és
olvashatunk minden szépet és igazat Kossuth Lajosról, Horthy Miklósról. Eljön
az idő, amikor mindenki előtt magyar himnuszt is énekelhetünk, és a magyar
zászlóért sem büntetnek majd meg, nem zárnak börtönbe. Lehet, hogy majd
egyszer én magam fogok írni újságban, talán azt is megírom majd egyszer, hogy
miért kellett meghaljon Lackó.

- Ne vigasztalj engemet, Attila, mert nem érdemlem meg! Én vagyok a hibás,
én öltem meg Lackót. Azt akartam, hogy könnyebb sorsa legyen, mint amilyen
nekem volt, érvényesülhessen, mérnök lehessen, megbecsült ember lehessen.
Ezek nem hagyják, hogy mi magyarul boldoguljunk, úgy csinálnak, mintha
Erdélyország az övéké volna. Erősen félnek tőlünk, és közben igen el vannak
bizakodva. Ezért kellett meghaljon Lackó.
Az építkezési vállalat, amelyiket Lackó vezetett, egy tűzpiros autót adott,
hogy azt, ami nekik test, de nekem testvérem volt, hazaszállítsuk. Ketten ültünk
az ablak nélküli, teherszállító autó két oldalán: én és velem szemben Titi, a
felesége rokona. Moldvai tájakon simán jöttünk át, de ez engemet nem is
érdekelt, én azt vártam, hogy mi ketten Lackó bátyámmal minél hamarabb
hazajussunk a székelyek által őrzött és védett Szent István királyunk országába,
és ott is Székelyországba.
Több száz kilométer után a Keleti-Kárpátok keleti kaptatóin az olcsó, nyitott
fenyőfakoporsó hirtelen hátrafelé kezdett csúszni, aminek egy kicsit
megörvendtem. Még a huszonöt és az ötven banisok is, amit a románok a
koporsóba melléje szórtak, hátragurultak. Ebből tudtam, hogy most
kapaszkodunk fel a Kárpátokra, az Ojtozi-szoros felé, és nemsokára elénk
tárulkozik Erdélyország. Nekünk nem, mert nekünk ablakunk nem volt, de aki
láthatta, annak igen.
Miután felértünk a hegygerincre és lefelé indultunk, a nyitott koporsó újból
visszacsúszott, és a beledobált fémpénzek is előregurultak. Nem állhattam meg,
hogy hangosan ki ne mondjam:
- Hazaérkeztünk Lackó, ez itt már Erdélyország!
Titi szegény semmit sem értett belőle, csak nézett és csodálkozott, de
tökéletesen megértette és átérezte a fájdalmamat. Intett is a fejével, hogy
mindent ért, habár egyetlen magyar szót sem ismer, csak azt, hogy "Lacikó".
Merjek beszélni Lackóhoz, vagy ne merjek? A lelkemnek igen jól esett
volna, mert így szeretteinket fel tudjuk támasztani. Csak ehhez mit szólna Titi?
Azt hinné, hogy Lacikó öccse a nagy fájdalomban megbolondult, és akkor neki
is ki marad. Barátok voltak, Titi elektromérnök és az ő barátja iparépítész. Neki
fontos az, hogy a barátjának maradt egy öccse, akire legalább hiánypótlóan
ránézhet.
Ha egyedül vagyok a koporsó mellett, akkor megígérem neki, hogy
Erdélyországot fel fogjuk szabadítani, mert mi magyarok erősek vagyunk, a
legerősebbek az egész Kárpát-medencében. Van magyar Istenünk is, aki velünk
tart, és akinek mi vagyunk az egyetlen és édes gyermekei. Országunk is van,
Magyarország, Szűz Mária országa, és ha sorsunk jobbra fordulása késik is, de
nem múlik.
Nem szabadott volna hagynom, hogy egyedül elaludjék, hiszen mi egész
gyermekségünk alatt együtt aludtunk az illatos szalmazsákon, a dunyha alatt, a
puha tollú párnán. A nagyobb testvér, Lackó feladata és keresztje volt, hogy
minden este elalvás előtt figyelmeztessen:

- Imádkozás.
Ó, édes Istenem
Hálát rebeg lelkem,
Hogy egész napon át
Úgy szerettél engem.
Bánom sok vétkemet,
Szent fiadnak vére
Mossa le kegyesen,
Szívemet fehérre.
Virrasszon fölöttem
Gondviselő szemed,
Kérlek, óvd az éjjel,
Testemet s lelkemet!
Szűzanyám s Őrangyal
Legyetek énvelem!
Ha ti rám vigyáztok
Nyugodt lesz éjjelem.
Ámen.
Esti imádság után már elaludhattunk. Hittük és tudtuk, hogy ha álmunkban
meg találunk halni, akkor apró bűneink miatt rövid tisztítótűz után biztosan a
mennyországba kerülünk, és ott majd előbb, vagy utóbb találkozunk, és testvér a
testvérrel még a mennyországban is együtt lesz.
Úgy aludt el örökre Lackó, hogy még el sem mondhattuk együtt az esti
imádságot, az Ó, édes Istenem-et.
Nagy temetést rendeztek édesapámék, az olcsó fenyődeszka koporsóból
kivettük a testvéremet, és diófakoporsóba helyeztük. Sok ember volt, sok fotós,
feliratozott koszorú és rengeteg virág. A zárdatemplom papja hosszú és
fájdalmas beszédet mondott. Mi négyen, a maradék család hallgattuk és
hallottuk, de édesanyám, ő nem, mert csak ritkán tudott magához térni.
Elteltek a rendkívüli nehéz napok. Egyszer, egy délután édesapám odahív az
udvar közepére, ahol az a piros autó állott. Azon a helyen, a sűrű kamillával
borított udvaron egy nagy keresztforma látszott. Úgy rajzolódott meg, hogy az
autóból kiszivárgott gázolaj egy keresztformában égetett ki mindent, ami élt, és
maradt nyomában egy kopár kereszt.
Ezt a helyet azóta sem lepte be a kamillavirág, de még a szívós pipefű sem.
Amikor utoljára ott jártam, még akkor is láttam a nyíló kamillavirágok és
pipefüvek között a nagy keresztet.
Emlékszem, hogy a temetésen Pacifik atya a keresztről beszélt a zokogó
sokaságnak. Azt mondta, hogy tökéletes életet, ami embernek tetszik és Istennek
kedves, csak kereszthordozóként élhetünk. Európának ebben a sarkában a
keresztet nyers fából faragják, és szárítatlanul helyezik a magyar emberek
vállára.

Jézus Krisztus, Isten fia, azért jött le közénk, élt emberi életet, hogy
megmutassa, melyik a járható út,  és aki őt akarja követni, az mit kell tegyen. 
Aki Isten fiát, Jézus Krisztust követi, és vállalja a keresztjét, csak az élhet teljes
életet.
Amikor az ember már nem bírja terhét, és keresztje súlya alatt összerogy,
mint Jézus Krisztus az ő keresztje alatt a Golgotán, akkor az irgalmas Isten
elküldi hozzá is az ő Cirenei Simonját, és segíteni fog, amíg erőt gyűjt, hogy
tovább vihesse a  keresztjét egészen az utolsó állomásig.
Talán te leszel az én Cirenei Simonom. Talán én leszek a te Cirenei
Simonod.
Választott utak és választott sorsok nincsenek. Mi sohasem taposhatunk ki
újabb ösvényeket. Ezt közülünk egy, vállán a kereszttel helyettünk is megtette.
 De az az egy, azt az egyet végtelenül szélesre taposta, annyira szélesre, hogy
mindenki elfér rajta, aki követi őt, aki Isten országába vágyakozik.

Zonda Attila