A titok

 
Az ember, a mezítlábas gyermekember nem tud parancsolni a szájának:
fütyölj száj, énekelj száj, vidámat, ropogóst. Sírni azt tudtam volna, de még
azt is halkan, csak úgy szepegve, hogy nehogy a medve meghallja, hogy jön
egy finom falat.

Az ember néha túl sok feladatot vállal magára. Nagy baj az, hogy hűséges
társát, az állatot is a képességei határáig megterheli.
Édesapám eljárt munkába a városba, közben a gazdaságot újította föl, házat,
csűrt, istállót, kerítést. Kaszált, erdőbe járt fáért, eladásra termelt burgonyát,
gyümölcsöt, húst, tejet és még sok mindent. Bírta.
Közben nem vette észre, hogy a gazdálkodásban legközelebbi társa, a tehén
már túlontúl igénybe van véve. Hasában már gömbölyödött a bornyú, de még
tejet is adott. Hogyha be kellett hozni a kaszálóról egy-két szekér szénát, akkor a
járomba is bedugta a nyakát a társa mellé, és húzta a sok mázsás szekeret. Néha
tűzifa is gyűlt a kaszáló szélén, és akkor is nyakára került a járom.
Jól tartotta őt édesapám, amikor hazajött a csordából, csakhogy a forró
nyárban már a legelő is kopár, száraz a fű, a nap kiégette a zsengéjét. A
háromszoros feladatra a napégette, száraz fű nem volt elég, pótolnia kellett
valahogy. Ezt úgy oldotta meg a hatalmas pirostarka tehén, hogy a csordából
hazafelé jövet betért egy mellékutcán, és a hűvös nyári estén kiegészítette a
menüt egy patak melletti völgy zsenge füvével.

Ez volt a baj, a nagyon nagy baj!
Éppen a piros belű körtefa alatt hajtottam el egy méhet egy szép nagy
körtéről, amikor szólott édesapám, hogy a tehenünk nem jött haza a csordából,
és mind a hárman a keresésére kell menjünk. Nekem a Kerekbikk erdejébe
kellett menni, azóta sem tudom, hogy bátyám és édesapám merre jártak, hol
keresték. Azt hiszem, hogy a legnehezebbje jutott nekem. A Kerekbikk erdejébe
igen messze kellett menni a falutól, és oda még nappal sem igen sütött be a nap. 
Ott sehogy sem lenne jó, ha falatozna a tehén, mert ott, abban a sűrű
rengetegben már evett meg tehenet a medve.
A Szénégetőben, a Kerekbikk felé tartva éppen erre gondolok, hogy
egyáltalán nem kedvezett a szerencse, egy cseppet sem dédelget engemet
édesapám. Én nem tudom, hogy Lackó bátyám és édesapám merre járnak, csak
azt tudom, és ezt az egész falu tudja, hogy a Kerekbikk erdeje a szörnyű
vérmedve tanyája, amelyik nem vackorkörtén, nem málnán, hanem meleg véren
él.
 Mit tehetek én? Magamban imádkozok, és itt már, Isten legnagyobb
templomában még hangosan is imádkozhatok. Nem fog kinevetni senki.
Még a szép kaszálói úton járok, ahol nincs, amibe megbotlani, nincsenek
gödrök, és a kezemet is össze tudom fogni imára, az ujjakat párhuzamosan, a
hüvelyket keresztbe, úgy, ahogy a hittanórán tanultuk. Most aztán tényleg nem
mindegy, hogy hogyan imádkozok, mert valahogy úgy kellene, hogy Isten, Szűz
Mária védjen meg engemet, a tehenet is találjam meg élve, és hajthassam haza.
Már a Kerekbikk pusztáján járok, egy pár lépésre tőlem már a hatalmas,
sűrű, sötét erdő. Oda kell én bemenjek, ahol soha még erdőlő szekér sem járt, de
ember sem. Ott senki és semmi nem zavarta azt a rettenetes vérmedvét. Talán
éppen én most.
Én is nagyon szeretem a tehenünket, minden nap kétszer is iszom az édes
tejét, és télen az a fa melegíti ki a házunkat, amelyiket ő hozott be az erdőből.
Még a kertet is vele szántjuk, és a bornyúcskái is nagyon kedvesek. A vérmedve
karmai között sehogy sem kellene meghaljon. Ő se, de én se.
Már kezdtem kételkedni abban, hogy vajon tényleg szeret-e engemet
édesapám. Miért osztotta nekem ezt a veszedelmes feladatot? Olyan beszédet
hallottam, hogy egy falubeli, szomszéd, gyermektelen, gazdag ember, Rancz
Péter bácsi szemet vetett rám, örökbe fogadna. Olyant is beszéltek, hogy a
módos, de gyermektelen nagynénémnek kellenék örökbe.
Egyszer édesapám meg is kérdezte, hogy Péter bácsit választanám-e, vagy
keresztmamámat. Egyiket sem választottam, csak hallgattam lesütött fejjel. Úgy
nézett ki, de mégsem hittem el, hogy én édesapáméknak fölösleges vagyok.
De a Kerekbikk erdő vérmedvéjének karmainál most Péter bácsi és
keresztmamám is jobb volna. De jó lenne este akármelyikükkel leülni a
vacsorához, ahelyett, hogy én most bemenjek a vízmosta, elhagyott úton ebbe a
sötét erdőbe!

Az eszembe sem jutott, hogy megtérhetnék. Amit nekem megmondott
édesapám, az meg volt mondva. Csak az a baj, hogy féltem, nagyon-nagyon
féltem. Pedig néha hozzászoktam már, hogy vitéz vagyok, bátor, erős, mint
Winnetou vagy Old Shaterhand. Most egyáltalán nem szégyellem, ki is merem
mondani, hogy sem bátor, sem vitéz, sem erős nem vagyok, félek. Ott bent a
sötét erdőbe az a vérmedve erősebb, mint én, nem bírnék vele, ha megtámadna.
Imámra Isten Rancz Tamás bácsit küldte el gondolatban. Egyszer, amikor
együtt őriztük a csordát, arra tanított, hogy ha egyedül járok a sűrű rengetegben
és félek, akkor fütyöljek, de jó hangosan valami nagyon-nagyon vidám éneket.
Most már csak ez maradt. Most már csak Tamás bácsi segíthet. A
Szénégetőn felfelé már elmondtam talán százszor is összekulcsolt kézzel: „Most
segíts meg Mária/ Ó, irgalmas Szűzanya”!
 Most, mikor már bent vagyok a sűrű rengetegben, csak egy vidám éneket
kellene fütyörésszek teljes erőmből. Még énekelhetném is, sötét este a sűrű
erdőben ki nézne bolondnak engemet. Szent énekek jutottak eszembe, talán
éppen a pápai himnusz. Ezt énekeltük a leghangosabban a templomban, azért
gondoltam erre. De a hittanórán azt tanultam, hogy szenténeket csak a
templomban szabad énekelni.
A népdal, amit a bálokon, a kocsmában, vagy lakodalmakon szoknak
énekelni, az most jó volna. Például az, hogy Esteledik a faluban, vagy Gábor
Áron rézágyúja fel van virágozva. A Csárdáskirálynőre is gondoltam, arra a
részre, hogy lám a földön is van égi boldogság.
Dehogy égi boldogság ez, még földi se, semmilyen! Nem is fogok sem
fütyölni, sem énekelni semmit. Ezt Rancz Tamás bácsi biztosan nem fogja
megtudni, itt még ő sem hallgatózhat. És, ha majd együtt fogom őrizni vele a
jövő héten a csordát, megmondom neki, hogy nem találtam az erdőben semmi
vidám, ropogós, fütyölni és énekelnivalót.
Az ember, a mezítlábas gyermekember nem tud parancsolni a szájának:
fütyölj száj, énekelj száj, vidámat, ropogóst. Sírni azt tudtam volna, de még azt
is halkan, csak úgy szepegve, hogy nehogy a medve meghallja, hogy jön egy
finom falat.
Inkább így, mezítláb, óvatosan lépkedek a vízmosta erdei úton, és hallgatom,
hogy megszólal-e a tehenünk csengettyűje, vagy a hidegkúti vérmedve hatalmas
mancsai alatt roppan-e a száraz ág.
Egyik sem történt. A túl hosszú erdei járásom után attól kezdtem félni, hogy
eltévedek, és akkor sem érek én már haza, ha azzal a hatalmas medvével nem
találkozok.
Nem tudom miért, de az erdei úton, a sűrű erdőben még szaladni sem
mertem. Amilyent kiértem a Kerekbikk pusztájára, már megfutamodtam,
szaladni kezdtem hazafelé. De akkorákat ugrottam, olyan gyorsan szaladtam,
hogy a Kerekbikk erdejében nem született meg még az a medve, amelyik
engemet utolért volna, főleg lejtőre.

A faluból kijövet az utolsó, de innen befelé az első ház volt a Mike János
bácsi háza. Már ő is eloltotta a lámpát, aludt. János bácsi biztos, hogy bekötötte
tehenét az istállóba, meg is fejte, már lefeküdve kérőzget.
A falun lefelé nem szaladhattam, de nem is lett volna jó, mert csak a hold
világított az égen, és a köves úton elüthettem volna a lábujjamat, ha szaladok.
Csak nálunk égett még a lámpa az egész faluban. Ezen nem is csodálkoztam,
mert lehet, hogy éppen engemet vártak. Nem voltam bőbeszédű. Nem is
mondtam semmit, csak megmutattam, hogy vagyok, nem evett meg a medve.
Megkérdeztem, hogy megkerült-e a tehén. Nem érdekelt, hogy ki és hol találta
meg, hanem rögtön igyekeztem hátra hozzá az istállóba.
Az istállóban találtam rá, és ezt nem is szégyelltem. Mindent elkövettem,
hogy megtaláljam, de én nem tehetek arról, hogy nem a Kerekbikk erdejét
választotta.
Még egy keveset sem, egy ici-picit sem haragudtam rá, éppen úgy szerettem,
vagy talán még jobban, mint ahogy máskor szerettem. Ő csak nyugodtan evett,
nem törődött velem. Nem zavart, hagytam, hogy egyék, mert tudtam, hogy
benne van a gyönyörű szép bornyúcska, már estére tejet is adott, és holnap a
szekér szénát is be kell hozza a Karulyos lábától.
Átöleltem vastag nyakát, ráborultam, és zokogtam. Engemet már semmi nem
érdekelt, hangosan zokogtam, úgy is tudtam, hogy nem hallatszik ki az
istállóból. Tudtam, hogy őt nem zavarja, és mi most itt, az istállóban csak
hárman vagyunk. Éreztem, hogy Istent sem bántom. Rossz lenne ő, ha
megtiltaná, hogy hangosan zokogjak. Kinek kell rossz Isten? Nekem nem. De
kinek kell még egy Isten az mellé, amelyik már régóta megvan?
Lehet, hogy nem szép dolog ez, de nem tehetek róla, ha igaz. Én mindig
akkor voltam boldog, hogyha nem túl sok ember vett körül. Egy kicsit még a
Kerekbikk erdejében is tetszett késő este, és itt a sötét istállóban is jó csüngeni a
tehén nagy, vastag nyakán, miközben ő nyugodtan és boldogan eszi a sarjút.
Arcomat úgy kimosta már a könny, mint a Kerekbikk erdejének vízmosta
agyagos útját a nyári zápor. Nem tudom miért, de valamiért mégis jó itt az
istállóban átölelni a tehén vastag, jármos nyakát és zokogni, miközben ő eszik.
Mitől van ez így? Nem tudom, de azt, hogy jó, érzem.
Annyira hiányzik az a kurtapataki istálló, és az a tehén, olyan gyakran
szeretném még most is a nyakát átölelni! Egy sötét istállóban, egy sarjút evő
tehén nyakát átölelve zokogni egy kicsit olyan, mintha maga az Isten ölelne át
engemet. Valahogyan teljesen meg tud vigasztalni, rendkívül, kimondhatatlanul
sokat ígér.
 
Még egy, befejező, igaz történet.
Édesapám is nagyon szerette a teheneit. Egyszer azt mondta nekem, hogy
majd a temetésén, amikor fel lesz ravatalozva az első udvaron, biztosan el fogják
bőgni magukat. Én őriztem magamban ezt a titkot, nem lenne jó, ha valamiért
mégsem történne meg, amiben édesapám annyira bízott.

Bekövetkezett. Egy reggeli fejéskor, amikor a sétárnak nevezett tejesedény
már félig telt tejjel, a szívéhez kapott, összeesett és meghalt. Összeestében
ügyelt arra, hogy ne boruljon ki a kifejt tej. Édesanyám vitte elé a tejet, a
szomszéd férfiak pedig édesapámat.
Igen, az első udvaron ravataloztuk föl. Egyszer az öreg pap szavába
belebőgtek mind a ketten. Senki nem vette ezt zokon, nem találták
kegyeletsértésnek, a pap folytatta a búcsúztatót. A plébánostól mi, a család
kértük a búcsúztatót, a tehenektől csak úgy jött, magától. Mind a kettőre fel volt
készülve édesapám.
Senki más nem tudta, csak én ezt a titkot, édesapám csak nekem mondta el.
Mindig hittem abban, hogy Isten a szeretettel sohasem lesz adós. Már éltében
megkapja az ember a szeretetéért járó fizetséget.
A két, szép, pirostarka tehén búcsúztatóját már nem hallotta édesapám. De
nem is hiányzott neki. Meg nem ígérték, de ez éppen így a legszebb, ha ilyen
nagyszerű dolgokat ígéret nélkül, csak úgy egyszerűen kapunk. Főleg úgy, ha
biztosak vagyunk, hogy megkapjuk az ajándékot, a búcsúztatót.
Édesapám is megkapta az ajándékot, és ő ezt illőképpen meg is köszönte,
még mielőtt valamilyen okból átvehette volna.

Zonda Attila