Almafák

Amíg odahaza éltem, édesanyám mindig noszogatott, hogy egyek a
finom, kásás almából, amely, ha jól megérett, itt-ott el is hasadt. De nekem
valahogy igen nehéz volt lenyelni a finom gyümölcsét. Ahányszor ránéztem,
engemet mindig egy elvégzetlen és szinte elvégezhetetlen munkára
emlékeztetett, amitől akár a torkomon is akadhatna a falat.
 
A gyümölcsnek hosszú idő kell, hogy megérjen. Alig, hogy elvirágzik a fa,
már rögtön megjelenik miniatűrben az új gyümölcs. De ahhoz, hogy
szervezetünknek hasznára válhasson, fogyasztható és élvezhető legyen,
gyökerével a hosszú nyáron át föl kell szívja az ásványi sókat, levelei és
kezdetleges gyümölcsének héja által pedig a nyári nap gyümölcsérlelő sugarát.
Ahhoz, hogy felnőtté érjek, törleszteni tudjak egy régi adósságot, bocsánatot
tudjak kérni azért a bűnért, amit elkövettem, nekem négy évtizedre volt
szükségem. Az emberi lélek fejlődésének legszebb gyümölcse talán az az
állapot, amikor képes vagy mások előtt is belátni hibádat, ki tudod mondani:
bocsáss meg, (Ferkó)!
Az erőseknek ez talán hamarabb megy, lehet, hogy elég négy év, négy
hónap, négy nap, négy óra, négy perc, és önmaguktól is képesek megtenni.

A bűnöm elkövetése utáni első vasárnapon a falum jó öreg papjához, Pacifik
atyához mentem el gyónni, és neki mondtam el először, hogy Ferkóék átnyúló,
árpára érő almafájukról két jó zseb almát (mert a rövidnadrágnak csak két zsebe
volt) elloptam. Abban bíztam, hogy a pap bácsi, kihez szép tiszta ruhába
felöltözve, lelkének terheit minden vasárnap három falu népe hordja el, talán az
én almalopásomnál súlyosabb bűnöket is megismer.
Gyónás után, de még mindig a barnára festett, farácsokkal elválasztott
gyóntatószéken térdelve megkérdeztem Pacifik atyát, hogy most már, miután
meggyóntam, az én lelkem tiszta-e, Isten haragszik-e rám, mert nekem akkor ez
volt a legfontosabb. Emlékszem, ő azt felelte, hogy addig még bajok vannak,
mert a legfontosabb az, hogy őszintén bánjam meg a bűnömet, az almalopást,
adjam vissza, amit elloptam, és kérjek bocsánatot Ferkóéktól.
Miután elmondtam a kiszabott Miatyánkot és Hiszekegyet, csak az után
leszek érdemes arra, hogy az áldozás szentségében Istennel találkozhassak. Ez
nekem mindennél fontosabb volt már akkor is, mert úgy tudtam, hogy az ember,
ki kezdetben mindig csak gyermekember, azért születik a világra, hogy ne rossz,
hanem jó legyen, tiszta és bűntelen, méltó arra, hogy Teremtőjével nemcsak a
túlvilágon, hanem itt a Földön is vasárnaponként találkozhasson.
Már a gyóntató előtti sekrestyében a bűneim szerint kiszabott imádságokat
elmondtam, de rengeteg vívódás után be kellett lássam, hogy azt a jó két zseb
almát már sosem tudom visszaadni, mert abból már egy sincs. Alig, hogy
reggelibe elloptam, már aznap délelőtt hosszas mérlegelés után nővéremnek és
bátyámnak el is osztottam.
Ildikó kettőt kapott, mert ő már tizenegyedikes, Lackó (Isten nyugtassa!) is
kettőt, mert ő is az lesz két év múlva, magamnak egyet hagytam, igaz, hogy a
legnagyobbat és a legkásásabbat. Úgy gondoltam, nekem jár a legszebb alma,
mert amikor én azt szedtem, ők még javában aludtak. Pacifik atya úgy gondolta,
hogy visszaadhatnám az almát a mi kertünkből, de ezt sem tudtam megtenni,
mert nekünk csak téli almánk volt, lopásra is ezért vetemedtem.
Maradt tehát a bocsánatkérés. Látszatra olcsónak és nagyon könnyűnek
tűnik. Akkor és ott, a gyóntatóban a pap bácsinak megígértem, de hittem is,
hogy a lelkem megtisztulásáért meg is fogom tenni. Nem gondoltam volna, hogy
kerek négy évtizedet fogom halogatni a nagy bocsánatkérést, és akkor is csak
azért fogom rávenni magam, hogy nehogy a két fél, Ferkó és én magam, a bűnös
közül valamelyik hiányozni találjon olyanformán, hogy Isten magához szólítja.
A bocsánatkérés négy évtizedes halogatásának egyik oka az, hogy Ferkó két
évvel nagyobb, és ez a két év a kamaszkor elején sokat számított. A
közelharcban vele szemben nemcsak azért nem volt esélyem, mert ő kétévnyivel
nagyobb és erősebb nálamnál, hanem azért sem, mert igen vékony és kis növésű,
méghozzá olyan félrehúzódó típus is voltam, akit a hetedikes Ferkó a csontos
ujjaival könnyen meg tud verni.
Mert nemcsak a megbocsátás volt az egyetlen lehetséges megoldás. Az is
lehet, hogy egyszerűen jól felmérgelődik, megpofoz, akár hozzám is rúghat.

Egyszer már kaptam is tőle, amikor kibeszéltem, hogy a tiszta új cipőjét nem a
templomból hazafelé jövet sározta össze, ahogy azt az édesanyja gondolta,
hanem a Jancsó Pali bácsiék kertjében, ahonnan a vasárnapi szentmise alatt
földiepret lopott.
A verésnél jobban féltem attól, nehogy Gergé sógorbácsi, az ő édesapja
megtudja, mert annak a levét nemcsak én, hanem Lackó és Ildikó is megitták
volna. Ők már középiskolába jártak, és amikor édesapámnak (Isten nyugtassa,
szegényt!) nem volt elég a fizetése, hogy befizesse a két bentlakásra a pénzt,
akkor Gergé sógorbácsitól kért kölcsön. Kamatot nem kellett ezért fizessen, mert
a falu egyetlen kereskedőjét, ő tanította kivonni és összeadni, később pedig
szorzásra és osztásra.
A szentáldozásra készülő ötödikes gyermek belátta, hogyha ő bocsánatkérés
közben bevallja Ferkónak, hogy ellopott jó két zseb almát, azt tőle megtudja az
édesapja, és biztos megharagszik. Akkor pedig édesapámnak nem ad több pénzt
kölcsön, mert már úgy is megtanult kivonni és összeadni, és akkor az én
testvéreim többet nem maradhatnak a bentlakásban.
Hát ezért halogattam a bocsánatkérést, mert azzal nem csak magamnak,
hanem testvéreimnek is ártottam volna. Halasztgatásommal elértem, hogy
édesapám még kapott néhányszor kölcsön pénzt. Élete alkonyára sógorbácsi is
megtanult szorozni és osztani, ami erdei gyümölcskereskedő minőségében igen
fontos.
Ildikó is elvégezte a középiskolát, és ugyanabban az épületben az oktatók
oktatóit oktatja. Azt remélem, hogy soha sem tudja meg, hogy megírtam az
esetet a lopott almával. Nem lenne jó, ha megtudná ő, aki oktatókat oktat, hogy
világgá kürtöltem, hogyan is gyűjtötte össze édesapám a bentlakásra való pénzt.
Lackó is végzett a középiskolával és iparépítész lett. Nagyon fáj, hogy nem
élhette túl a zsarnokságot, pedig hitt a végességében. Egy ókirálysági kórházból
hoztuk haza, hogy eltemessük a nagyszülei mellé mi, a testvérei és a szülei.
Pacifik atya, kinek a gyóntatóban megfogadtam, hogy bocsánatot kérek
Ferkótól, nem búcsúztathatta el, mert őt már sok évvel azelőtt eltemettük a híres
esztelneki ferences zárda gondosan ápolt temetőjébe.
Gergé sógorbácsi sincs már nagyon rég köztünk. Azóta sem vásárol senki
Kurtapatakon sem vadalmát, sem csipkebogyót, sem vackorkörtét, pedig az ő
idejében minden iskolás kikereshette a füzetre és ceruzára valót. Egyáltalán nem
nyugtat meg, nem tesz boldoggá az eltávozása, még akkor sem, ha ezáltal már
végleg nem tudja meg, hogy az a csendesnek és jó templomba járó gyermeknek
képzelt szomszéd legényke tőle árpára érő almát lopott.
Már édesapámat sem búsulom, hogy nem kapna kölcsön pénzt, mert már
több éve az ő nevét is felvésték arra a sírkőre, amelyen a fia neve már rég ott áll,
és négyméternyire van az ő sógora sírkövétől. Természetesen, a névsor így is
hiányos, a történet három szereplőjének neve még hiányzik róla: Attila, Ferkó és
Ildikó.

Azóta már az árpára érő almát sem kívánom. Hivatalos külsőségek között
már az almalopás után kértem sógorbácsitól jóval Gyümölcsoltó Boldogasszony
előtt három oltóvesszőt, amelyikből kettővel ékoltással be is oltottam egy
erdőből hozott vadalma csemetét. Abból lett a falu legszebb árpára érő almafája.
Amíg odahaza éltem, édesanyám mindig noszogatott, hogy egyek a finom,
kásás almából, amely, ha jól megérett, itt-ott el is hasadt. De nekem valahogy
igen nehéz volt lenyelni a finom gyümölcsét. Ahányszor ránéztem, engemet
mindig egy elvégzetlen és szinte elvégezhetetlen munkára emlékeztetett, amitől
akár a torkomon is akadhatna a falat.
De még ennél is rosszabb, hogy a mai napig nem mondhattam el senkinek,
még édesanyámnak sem, hogy miért nem ízlik nekem az a nyári almafa
gyümölcse, amit éppen én oltottam, miért kerülöm ki még a tekintetemmel is,
amikor hazamegyek.
El kell mondanom azt is, hogy már régen nem kínálgat édesanyám nyári
almával, nem noszogat, hogy egyek belőle, mert a temetésén jártam arra, de
akkor is úgy, hogy a három óriási kő kapuláb között még a sok bíztatás ellenére
sem tudtam bemenni. Pedig a temetőből hazafelé jövet még lett volna egy kis
idő.
Ferkóval egy városban lakom, de ahhoz képest elég ritkán találkozunk. Idáig
mégsem sikerült bocsánatot kérnem tőle, mert mindig azt szégyelltem, hogy
majdnem négy évtizede halogattam. Félni most már egész biztos nem félnék
tőle, mert az utóbbi évtizedek alatt - ahogy szokták mondani - kinőttem Isten
markából, nem tudna megverni, még akkor sem, hogyha a jó két zseb almáért én
tőle megérdemelném. Az emberi természet úgy van megalkotva, hogy még az
alma tolvaj, bűnös ember sem hagyja magát megverni, ha fáj neki, ha teheti,
visszaüt.
Tovább már nem halogathatom a bocsánatkérést, mert Pacifik atyának
megígértem, hogy miután megteszem, visszamegyek és jelentem neki. Ennek
két akadálya lehet. Az egyik, hogy vagy a bocsánatkérő, azaz személyem, vagy
az, kitől bocsánatot kell kérnem, azaz Ferkó neve föl talál kerülni a kurtapataki
temető kőkeresztjére, és akkor mit mondanék Pacifik atyának.
A másik gond az, hogy a meg nem bocsátott bűntől terhes lélekkel juthatnék-
e oda, ahol egy olyan szentéletű ember, mint Pacifik atya jutott. Aki életének
javarészét az esztelneki ferencrendes zárdában élte le, az még biztosan
gyermekkorában sem lopott sem nyári, sem téli almát.
Már az idő is nagyon sürget, mert a múltkor láttam Ferkót messziről, és
öregedni látszik. Annyi már biztosan van, mint amennyi az édesapja volt,
amikor felravatalozták. Én nemcsak azt ígértem Pacifik atyának, hogy
bocsánatot kérek, hanem azt is, hogy miután megtettem, jelentem neki.
Én már igen régen megígértem Pacifik atyának a zárdatemplom
gyóntatójában. Az idő sürget. Azzal nem törődhetek, hogy sok évtized után még
fájdalmasabb, mintha frissiben tettem volna meg.  Ezúttal már nyilvánosan,
írásban is megteszem:

- Halld meg, lásd meg, Pacifik atya!
Neked pedig Ferkó:
- Bocsásd meg, Ferkó, hogy elloptam azt a jó két zseb nyári almát!

Zonda Attila