Boldogság

Mi a boldogság? Hát ez a boldogság, amikor hiszed, hogy a
lámpában a gáz soha nem fogy el, amikor úgy érzed, hogy Kovács
Apollónia csak neked énekel... .
 
Egyszer, az életben legalább egyszer mindenki boldog, még akkor is,
hogyha ehhez legtöbbször pénz is kell.
Még Jancsó Pista bácsinak is megadatott egyszer az életében, és még
pénz is hozzá, nagyon-nagyon sok pénz.
Ki tudja, mióta van ez így a felső-háromszéki székely faluban, hogy a
gombászás nem az életerős, szabad székely kenyere? Inkább csak mi
gombásztunk, kamasz gyermekek, nadrágszíjasok, de közülünk is inkább
csak azok, akiknek a családjában hiányzott a biztos kereset. A jobb
jövedelmű családok gyermekei nem érhették be a gombászás kalandos és
megbízhatatlan jövedelmével. Ők, illetve mi már biztosabb kenyérkeresetet
választottunk, kaszáltunk részébe, kapáltunk, állatot etettünk, fát vágtunk.
Még a kollektívbe is el kellett járni vakációban, normáztunk az
édesanyák, édesapák nevére azért, hogy ha majd megöregszenek, legyen
valamiféle nyugdíjuk. A gombászás, az egy bizonytalan kereset hírébe állott,
„olyan, mint a kutya vacsorája”. Komoly ember és annak a gyermeke nem
igen gombászott. A gombászókkal mindig csúfolkodtak. „Halász, vadász,
madarász, üres tarisznyában kotorász.”
Nem sok gombászó szabad székely élt a faluban, és az is inkább csak
székely, de nem szabad. De még székelynek sem székely mindenki a
gombászók közül Felső-Háromszéken, mert a szomszéd faluban,
Esztelneken még cigányok is előfordultak.
Egyéb nemzetség még a környező falvakban sem lakott, és ezért termett a
környező csere-, bikk-, vegyes- és fenyőerdőkben annyiféle finom gomba. A
csereerdőkben keserű-, galamb-, esetleg rókagomba, medvegomba és erdei
csiperke, fentebb a bikkerdőkben rendes és csokros rókagomba, és azon
felül, ott fent a havasi fenyőerdőkben medvegomba, őzlábgomba és fenyőalj
gomba termett meg.
Abba még a kurtapatakiak sem tudtak beleszólni, hogy ha gyermek lesz,
az fiú legyen-e vagy leány. De még hála Istennek, hogy nem, mert ha
beleszólhattak volna, akkor sem Marikáék, sem Katókáék, sem Terézkéék
nem születhettek volna meg egészen biztosan. Mind-mind csak
fiúgyermekek lettek volna, akik az erdőket járják, kaszálnak, és közbe-közbe
göcsmérgednek, birkóznak, összeverekednek.
Abba viszont bele tudtak szólni a szabad székelyek, hogy hány gyermek
legyen. Paragrafus ezt nem írta elő sehol sem, de majdnem mindenkinek
kötelezően három született. Azt sem tartották rendes embernek, akinek csak

két gyermek sikeredett, de azt se, akinek négy lett, és a faluban mindenki
rendes ember akart lenni.
Három az isteni igazság, mert a szentháromság is három. Egy az apának,
egy az anyának és egy a hazának. Ebből az első kettő még elé-elé szokott
fordulni, a harmadik, a haza az egy kicsit megritkult, de annyira, hogy
egyáltalán nem is fordul elé.
Csak egy néhány suhanc fiúgyermek járt gombászni, de a felnőttek közül,
legalábbis eladásra, alig kettő-három. De még ők sem vitték el a szedett
gombájukat Gergé sógorbácsihoz, mert szégyellték, restellték. Ezek a felnőtt
székelyek a gyermekeiknek adták oda a róka- és medvegombát, hogy ők
vigyék a felvásárlóhoz. Ilyent is csak az tehetett, akinek volt gyermeke, sőt
fiúgyermeke.
Szegény Jancsó Pista bácsi ő maga kellett levigye a gombáját, mert neki
sem fiúgyermeke, sem leánygyermeke, de még felesége sem volt. Azt lehet
mondani, hogy szegény Jancsó Pista bácsinak még Kurtapatak sem jutott,
mert annak is a szélében lakott, az utca végében, a patak mellett, és rajta túl
már csak Rancz Káruly élt, aki az egyes lovával a városban szokott járni
csütörtökönként a piacra.
Jancsó Pista bácsi háza faragatlan, gombolyag és nem mindig egyenes
fából épült. Ezért sem lehetett ő boldog, mert a görbe fák közötti rést minden
vénasszonyok nyarán nedves, szalmás agyaggal be kellett dugdossa. Lehet,
hogy éppen emiatt akár az iskolában, akár a hittanórán, ha szegény embert
mondtak, akkor minden gyermek Jancsó Pista bácsira gondolt. De ha nem
gondoltunk rá mi magunktól, akkor a pap- vagy tanító bácsi mondta volna
meg nyíltan és világosan: szegény, mint Jancsó Pista bácsi.
Most én mégsem Jancsó Pista bácsi szegény napjait fogom leírni, hanem
azt az egyetlent, amikor neki is keletkezett pénze, sok pénze, és így ő is
boldog lehetett legalább egy napra. A kocsmába is el tudott menni azon az
egy napon, és ott is illatos, festett italt ihatott, a boltban cukrot, gázt és
hosszú szárú katona zoknit is vásárolhatott.
A szegénység nem olyan, hogy mindenből mindig kevés van. A szegény
embernek is van valamiből sok, például időből, szabad időből. De csak azóta
lett neki szabad ideje, amióta valamerre eltűnt az ő Singer varrógépje. Mert
valamikor Pista bácsi sokat varrogatott.
Nem éppen egy férfiszabót kellett tiszteljünk benne, mert ő kosztümöket
nem tudott csinálni, nem bízták rá az ilyesmit a jobb megélhetésű emberek.
Ezeket a pénzesebb munkákat tehetősebb szabóhoz vitték, Lajos bácsihoz és
Balázs bácsihoz. Jancsó Pista bácsi csak úgynevezett lovaglófoltos-nadrág
szabómester volt.
Félreértés ne essék, a faluban akkor már senki sem lovagolt, mint az
elmúlt évszázadokban, mert a lovakat, hókát, almadereset, pejt mind
összeszedték a kollektívbe, az embereknél, a lófő székelyeknél egy sem
maradt!

Kivették a lófő székelyek alól a lovakat, de a székely az, hála Istennek,
maradt.
A faluban majdnem mindenki lovaglófoltos nadrágban járt, aki nem
szégyellte, hogy kurtapataki falusi ember legyen. Csak a kántor, boltos,
tanító és kereskedő nem vett magára falusi öltözetet. Ezen felül még azok
sem, akik a vállukra akasztották az oldaltáskát, és a félötös busszal a városba
jártak valamelyik gyárba. Őket egy kézen is meg lehetett számolni. Ezért
terjedt el a lovaglófoltos nadrág viselete.
A faluban soha senki nem mondott foltos nadrágot, csak lovaglófoltos
nadrágot. A kurtapataki emberek nem jártak még az erdőbe sem foltos
nadrágba, mint a felső-esztelneki cigányok, csak lovaglófoltos nadrágba.
Jancsó Pista bácsi pedig nem foltozó szabó, hanem lovaglófoltozó szabó
hírében állott. Nem mindegy, egyáltalán nem mindegy!
A háziszőttes gyapjúból priccses nadrágot a híresebb szabómesterek
csináltak, és új korában még a templomba is el lehetett járni benne. De mivel
majdnem minden férfi minden vasárnap eljárt a templomba, hogy az
evangéliumot és a prédikációt figyelmesen meghallgassa, és annak
tanulságát magával hazavigye, a tiszta gyapjúból szőtt nadrág kikopott a
térdénél és a két szára között.
Ezért el kellett vinni Jancsó Pista bácsihoz, foltot kellett tenni rá kemény
dokk anyagból, amitől a tetejében még szebb is lett, de a templomba, Isten
házába lovaglófoltos nadrágba nem lehetett bemenni. A lovaglófoltos
nadrágos ember csak otthon mondogathatta a Hiszek egyet.
A faluban úgy mondták, azt rebesgették, hogy valaki kitörte a nyakát a
Jancsó Pista bácsi varrógépének, ezért szegény feje vadgyümölcsökből és
gombaszedésből tengette napjait. Egyáltalán nem könnyű az ilyen
kenyérkereset.
A vackorkörte és a vadalma jó messze termett a falutól, és még a
tetejében mindenütt csupa hegyes-völgyes szakadék, meredek. Annyit sem
adtak érte, mint a hullás almáért, alig másfél lejt kilójáért. Gombából jól
lehetett volna pénzelni, de csak akkor, ha veszik is a keserűgombát, mert azt
már a közeli csereerdőkben akár kaszálni is lehetett volna június, júliusban.
Hiába, hogy juhtúróval a lerben megsütve nagyon finom eledel, de pénzt
nem adott érte senki.
A rókagombát, medvegombát azt már bezzeg megvették, az egyiknek
négy lej, a másiknak öt lej volt kilója. Nagyon sok pénzt csak a szárított
medvegomba ért, mert azt Nyugat-Németországba vitték kemény német
márkáért. Egy kiló szárított medvegomba kilója kereken hatvan lej, de azt
szinte senki sem tehette zsebre, annyira kucifántos az előállítása.
A szárítás előtt a gomba kalapjának az aljáról le kellett szedni az ízetlen
spórát, vékonyra kellett szeletelni, és így minél világosabb színűre kellett
szárítani, de csakis árnyékos helyen. Olyan száraz kellett legyen, hogy

zeregjen, mint a nyárfalevél. Ez azért nehéz, mert akár a felvásárlóhoz vezető
úton is megereszkedhet, és az már nem hatvanlejes gomba.
Egyszer egy estefelé igen vidáman és mosolygósan jött be édesapámhoz
Gergé sógorbácsi.
-    Képzeld el, Laci sógor, Jancsó Pistának sikerült! Gondoltad volna-e
te, hogy ilyen okos ember ez a Jancsó Pista? Az imént ment el, miután
kifizettem neki százötven lejt. Két és fél kiló szárított medvegombát hozott,
de olyan szárazat, hogy zergett, és olyan fehéret, mint télen a frissen hullott
hó.
-    Te, Gergé sógor, az a pénz biztosan reafér Jancsó Pistára, bú fejire.
De én nem értem a technikáját. Attiláék is szoktak szárítani, de nekik egy
negyed kilónál több soha se sikeredett. És még az se tudták soha tiszta
fehérre, hanem inkább olyan barnás színűre szárítani.
-    Én se igen értem eszt a felit, s éppen ezért jövék bé hezzád, ebbe a
helybe, Laci sógor.  El kéne küdjed hezza Attiláékot, hogy tanulják meg ők
es a szép fehér szárított medvegomba titkát!
Természetesen nem küldött minket édesapám szegény Jancsó Pista
bácsihoz spionkodni. Különben is az a titok, ami hatvan lejt ér, hatpecsétes
titok, igen szigorúan van őrizve, Kurtapatakon nem lehet ellopni a hatvan lejt
érő titkokat.
Másnap már az egész falu Jancsó Pista bácsiról mesélt, vele együtt
örvendezett mindenki a százötven lejnek. Őt emlegették a faluban, kezdve a
falu alsó végén, a Rétszegben lakó Lengyel Zoltán bácsitól egészen a falu
legfelső végéig, a Szénégető mellett lakó Benkő Domokos bácsiig.
Azt mesélték, hogy a kocsmában, éppen Bandi Gergénél kívánt meg
valami mentolos zöld italt, valami piperment félét. Csak dísznek tartotta a
kocsmáros a polcon azt a zöld, pockos, külföldi üveget, és két-háromhetente
megszokott mozdulatokkal törölte le a port róla már tizenhetedik esztendeje,
amióta ő a faluban kocsmáros. De senkinek nem jutott volna eszébe, hogy
azt a csavaros, fémdugós üveget vele kinyittassa.
Egyébképpen Jancsó Pista bácsi sosem járt kocsmába, mert a kocsmába
nem a legszegényebb emberek szoktak járni. Ahhoz valami mellékkereset
kell, hitelbe inni nem lehet, azt meg is kell adni, mégpedig kamatostól. Azt
mindenki tudja, akár világszerte is, hogy hitelbe inni a legdrágább mulatság.
De ő úgy tudta és nemcsak ő, hogy a szegény ember, ha van mit, eszik, és
utána, ha van rá lehetőség, iszik kút, vagy esetleg forrásvizet.  A kocsmába
sátánlé félét csak az ihat, akinek arra van pénze.
De most neki lett pénze, méghozzá igen sok pénze, százötven leje. Ki
látott még ennyi sok pénzt egy csomóban Kurtapatakon?
A helyzet rendkívüli, és most Jancsó Pista bácsi is valami rendkívülit kell
tegyen, ezért akadt meg hát a szeme azon a gömböc, zöld, külföldi üvegen.
Még a kocsmárost is megtisztelte, mert hát tőle kapta a sok pénzt, így hát

megérdemli. Elvégre csak a ló iszik egyedül magában, pénzes embernek
mindig kerül ivócimborája.
Amikor a kocsmából hazafelé, a Felszeg felé kanyarodott, már a lépcsőn
lefelé hallatott bizonyos dallamokat. Majdnem tánclépésekkel lépkedett,
feltűnően rugalmasan, sőt még valami ritmust is észre lehetett venni benne.
Sanatér sapkáját hüvelykujjával előre-hátra mozgatta a fején, de még most
sem volt ahhoz elég bátorsága, hogy éneklésre vagy fütyörészésre
vetemedjen.
A kocsmával szemben Nagy Lajos néni lakott, és bizony nagy hírharang
hírében állott. A kocsma mellett pedig Ácika keresztmamám vigyázó szeme
előtt kellett elmenjen, ő is mindent észrevett, ami az úton mozdult.
Csak úgy rúghatott ki a hámból Jancsó Pista bácsi, a szegény ember,
hogy arról senki tudomást ne szerezzen, nehogy megtöltsék vele a falut. A
boldogsághoz eddig neki soha nem volt joga, miért lenne éppen most?
Volt olyan is bőven, akitől a falu már megszokta az efféle hangos
művészi közszereplést, ezért elfogadta.
Ezt minden nap megtehette a nótás kedvű Fekete Jóska bácsi a fiával,
Lacival. Teljes torokkal énekelve, egymásnak ölelkezve menegettek ők haza
a kocsmából esténként, és utánuk egy pár lépésre kísérte őket Fekete Jóská
néni. Az egyik a jobb karját, a másik a bal karját lengette az ég felé, s közben
rittyentették „…nem azért szeretlek, hogy én el es vegyelek, csábítom a kicsi
szívedet”.
Ők daloskodhattak, hangoskodhattak, mert ott volt mögöttük Jóská néni,
Jóska bácsinak a hites felesége, Lacinak pedig az édesanyja. Ezt soha nem
mertem elmondani senkinek, de most mégis megteszem, hogy egyszer Jóská
nénit is hallottam, miközben menegetett a családja után kezében egy
fűzfavesszővel (nem feltétlen harci eszköz), amint dudorászgatta, de sokkal
csendesebben, mint az elöljárók „... csábítom a kicsi szívedet”.
Fehér pálinkára is jutott nekik és Vin de masa-ra is. Jóska bácsi a
kollektívbe két nagy kemény lóval járt, és közben a saját zsebére is megtett
egy-két fuvart, hogy legyen kocsmapénze. A fia, Laci pedig villanyszerelő
volt, és mindenki jóba akart lenni vele, nehogy egy-kettőre elsötétüljön az
egész háza. A faluban Laci nélkül sem a rádió nem szólt, sem az égő nem
égett, és a hűtője is leolvadt annak, aki nem volt jóba Fekete Lacival.
Jancsó Pista bácsitól senki sem félt, nem járt ilyen nagy helyt, főleg
amióta a Singer varrógépének kitörött a nyaka. De a nóta csábításának még
így sem tudott ellenállni, még akkor sem, ha nem foglalhatta szavakba, csak
halkan, maga elejébe, saját élvezetére és boldogságára fütyörészett.
Ácika keresztmama, aki tőszomszéd volt a kocsmával, és éppen a kerítés
mellett volt az oltott szilvafa alatt, felfedezte az ismerős dallamot: „…
angyalok, ha ránk lenéznek, suttogják, hogy/ lám a földön is van égi
boldogság”.

Azt beszélték, hogy ott fent, a harmadik utcában (kicsi faluban nincs
utcanév), Lengyel Béla bácsiék felé már hangosan énekelte az ismert operett
részletet: „… lám a földön is van égi boldogság”. Ezt még a két vénlegény,
Szabó Laji és Géza is megcsodálta a hajlott deszkakerítés tetején. Hogy ne
hitték volna el neki, hogy a földön is van égi boldogság! Megöregedett ő a
faluban, de ilyen boldognak, ilyen vidámnak, sőt dalosnak senki sem látta őt.
Boldogság, az van. Van itt a földön is, mindenkinek legalább egyszer.
Fekete Jóska bácsiéknak is csak egyszer lehetett, hiába daloltak ők akár
minden nap a kocsmából hazafelé. Mert csak az első önfeledt nótázás lehet
az igazi földi boldogság.
Jancsó Pista bácsi boldogságához egyéb is tartozott. Még a boltba is
elment Baka Laci bácsihoz, és vásárolt egy pár bőrbakancsot és hozzá két
pár fehér katona zoknit. A hosszú szárú zoknit le lehetett tűrni a bakancs
száráig, és sokkal többet ért, mint a kapca. Ő már holnaptól zoknis ember,
nem kapcás, és ennek Kurtapatakon volt jelentősége.
Cukrot is vett, kristálycukrot, fehéret és nagyon édeset, de már nem csak
egy fél kilót, hanem egészet, és a gázlámpába is jutott gáz egy teli litres
üveggel. Még fuszulykakonzervre is jutott pénze, mégpedig a drágábbik
fajtából, a két lej húsz banisból, amelyikbe még füstölt oldalas darab is
beletévedt. Hazavitte, és otthon, a saját házikójában jó étvággyal megette.
Este már begyújthatott a gázlámpába, már nem feküdt le a tyúkokkal
lámpagyújtáskor, mint a szegény emberek. Ezúttal még a mécsest sem húzta
lennebb, hadd égjen nagy lánggal a gáz, legyen világos a ház most az
egyszer!
Ő érezte, hogy ezt a sorsot, ezt a bőséges életet már réges-rég
megérdemelte volna, csak valahogy sohasem sikerült. Most akart ő bepótolni
minden szépet, minden jót, amit eddig a sors nem adott meg neki.
Még a telepes rádióba is került két lapos elem, és a szomszédban még
Lukács Gyuri bácsiék is hallották Kovács Apollónia gyönyörű szép cigány
dalait. Még a száztagú cigányzenekar is rázendített, mintha ők is
örvendeznének a két és fél kiló szárított medvegombáért kapott százötven
lejnek.
Mi a boldogság? Hát ez a boldogság, amikor hiszed, hogy a lámpában a
gáz soha nem fogy el, amikor úgy érzed, hogy Kovács Apollónia csak neked
énekel, és a száztagú cigányzenekar is azért gyűl össze frissen borotválva,
fényesen ragyogó, fekete hajjal, hogy veled együtt örvendezzen, veled együtt
fedezze fel, hogy a földön is van égi boldogság.
Hiányos lenne a történet, ha nem lenne benne a befejezés. Mert a föld, a
földi élet nem azért van, hogy rajta égi boldogság legyen. Hogyha a
boldogság itt a földön örökké tartana, akkor az nem is lenne boldogság, az
csak olyan lenne, mint amikor a nótás kedvű Fekete Jóska bácsi magyar
nótákat énekel az ő kisebbik fiára, Lacira borulva, a kocsmától fel a
kultúrház sarkáig.

A boldogság attól szép, hogy hamar odébb áll, és szép emléket hagy
maga után. Jancsó Pista bácsi volt boldog, és ő is csak azért, mert egyszer
érezhette meg a földieknek járó égi boldogság édes ízét. De többet soha.
Talán három nap múlva újból bejött a kapunkon Gergé sógorbácsi.
Persze, hogy köszönt édesapámnak, hogyne köszönt volna, csak hogy
egészen másképpen, alig hallhatóan. Ilyenkor az ember azért hall valamit,
mert tudja, hogy kell halljon. Ha akár nem is köszönt volna, édesapám úgy is
hallotta volna, mert amikor valaki bejön a kapun, az mindig köszön. Nem is
hagyhatta szó nélkül édesapám:
-    Na, mi van, Gergé sógor, tám valami rosszul sikerült? Láttalak én
tégedet mán ennél jobb bőrben es. Mi történt veled, sógor?
-    Képzeld el, Laci, üzentek a Fructexporttól, hogy az a Jancsó Pista féle
szép, fehér, szárított medvegomba nem es vót medvegomba, hanem csak
hitvány keserűgomba! Hogy így átvert ingemet Jancsó Pista! Még a tetejibe
aszt a drága, ződ italt es kinyitatta velem. Aszt se tudom, hogy es híják,
valami pipir-piper-pripi-pipermenti van rea írva. Hogy a menkő csapna belé
még a gyárjába es, minnyát még kimondani se tudom!
-    S te szóltál-e neki, sógor?
-    Abbahelybe izentem a Feszegbe, hogy jőjjön le, de vót esze, s nem
jött le. Felléptem hezza, hogy szóba ájak vele. Aszondotta, hogy ha törvinyre
adom, akkor a milicista őt a mestergerendába vert rozsdás szegen keresse,
met oda köti fel magát a nadrágszíjával. A végén még én kérleltem, hogy
ilyent ne csinájon, nem éri meg az életit az a két és fél kiló szárított
medvegomba, főleg így, hogy immán én es tudom, hogy keserűgomba vót.
- Aszondottam neki, hogy ha elmúlik az esős üdő, s az ég feltisztul,
menyen az erdőbe, és szegyen gombát. Tőle jó árba átveszem. Hátrahagytam
neki, hogy aszt a rozsdás ácsszeget a gerendába többet ne nézegesse, még a
fejit se fordicsa arra, nézzen inkább egyebübe!  Az ember nem ölhet embert,
még akkor se, hogyha éppen az édesanyja fiára haragszik meg. Az emberi
élettel csak az Isten bajlódhat, ember abba nem ütheti belé az orrát.
Úgy suhanc fejjel ismertem meg a történetet, és túlméretezetten
kritikusan álltam hozzá. Rossz cselekedetnek tartottam, amit Jancsó Pista
bácsi tett, de a tízparancsolatban sehogy sem találtam meg az idevágó pontot,
amiért ez a szegény ember a pokolba kellene jusson. 
Ha Isten volnék, és jönne velem szembe Jancsó Pista bácsi lelke, nem is
tudnám, hova küldjem. Tőlem bizony még most is ott álldogálna a
keresztútnál, és várná, hogy mi lesz vele.
Azóta valamerre jutott, vagy a mennybe, vagy a tisztítótűzbe, vagy a
pokolba. Azt a nyarat még eltöltötte, és még a vénasszonyok nyarán is 
bedugdosta agyaggal a ház oldalát.
Azt beszélték, hogy azon a télen, még Karácsony előtt egy fagyos
hajnalon, az ágyában, egy pokróc alatt megfagyott. Biztosan megfagyott,
mert az ágy mellett egy zománcos zöld vederben a víz be volt fagyva

legalább három-négy ujj vastagságban. Senki sem örökölt tőle semmit, ha
csak nem azt a zománcos zöld vedret.
Úgy halt meg, hogy még az utolsó kenetet sem adta fel pap neki.
Szentgyónás nélkül indult el Isten országa felé. Pedig a szomszédok azt
beszélik, hogy Jancsó Pista bácsi nagyon kívánkozott a mennyek országába.
Azt mondogatta, hogy a mennyben Kovács Apollónia énekel, nem kell ott
minden vénasszonyok nyarán a ház oldalát sáros szalmával bedugdosni, és
annyi medvegombát szedhetsz a mennyei erdőkben, amennyit csak akarsz.
Úgy másképpen nem vágyódott el a földi életből. Neki itt is tetszett, de
csak akkor, hogyha az igazi boldogsághoz nem kell három kiló, nyárfalevél
zergésű, frissen hullott hó fehérségű, szárított, havasi medvegomba.
Sok évre rá történt, hogy egy szabad székely a faluban ünneplő ruhát, új
priccses nadrágot és hozzá új, zsinóros posztókabátot csináltatott magának
frissen szőtt, gyapjú házi posztóból. Ezt amint meglátta Rancz Árpi bácsi, a
szomszédja, abban a helyben oda is szólt neki:
-    Ez mán igen Imre, új gúnyát csináltattál magadnak!
-    Igen bizony, met a régi mán elkopott, s mán jó ideje vót.
-    Fogadom, hogy boldog es vagy, mint Jancsó Pista Bandi Gergétől
hazafelé mentibe?
-    Hát az bizony régen vót, de mintha a tegnap dalolgatott vóna
hazamentibe.
-    Isten nyugosztalja!
-    Isten nyugosztalja szegényt!

Zonda Attila