Fenyőfák

És ha már jó voltam dióért és erdei mogyoróért, akkor miért kell még
külön szaloncukorkáért is jónak lenni?

Istenem, miért adtad így, hogy majdnem mindig jónak kell lenni? Miért nem
elég, hogy Mikulás előtti nap, reggeltől estig kibírom, hogy jó legyek? És ha
már jó voltam dióért és erdei mogyoróért, akkor miért kell még külön
szaloncukorkáért is jónak lenni?
A szaloncukorka miért nem olyan, mint a kámforos cukorka? A kámforos
cukorkának miért nem tudunk úgy örvendeni, mint a szaloncukorkának? Miért
van az, hogy csak az év egyetlen napján olyan finom, olyan édes, olyan szép az
a cukorka?
Én édes Istenem, jó-e azt is mond meg nekem, hogy miért csak
Karácsonykor lehet szaloncukorka? Annyi kicsi gyermek születik egész évben,
éjjel-nappal, és mégis miért van az, hogy legjobban egyetlen egy kicsi gyermek
születésének örvendünk? Hogy tudjam én megérteni immár negyedikes fejjel,
hogy annak az egyetlen egy kicsi gyermeknek a születésében benne van sok-sok
millió kicsi gyermek születése, az enyém is, a világ összes gyermekének a
születése, a világ születése?
Nem volt, akinek föltegyem a kérdéseket, mert a nyír- és egerfák havas ágain
csak egy néhány izmosabb cinegemadár billegett. A hótakaró vastag volt, és
ahhoz túl kicsike voltam, hogy a cipőm szárán ne menjen be a hideg hó, ahhoz
pedig már túl nagy, hogy a megloccsanás után megbőrözött hó teteje megbírjon.
Hogy bírhatott volna meg, hiszen nem a kicsi fészim, hanem édesapám nagy
fészije volt a vállamon? Az enyémet, a kicsikét soha nem fente meg olyan
élesre, mint az övét, a nagyot. Elnéztem neki, mert favágásra mindig a
nagyobbikat használtuk.

Zsebemben, gomolyában ezüstfenyő kötözésére hasított rongykötő van. Mert
én most nem akármilyen fenyőfáért megyek, hanem karácsonyfának valóért, de
abból is a legszebbik fajtáért, igazi ezüstfenyőért.
Vagyok én már annyira nagy, hogy eljussak, ha kell, még a Polyánbércéig is,
ahol igazi ezüstfenyők vannak. Már messze túl voltam a Lengyelek utcáján, már
a faluszéli Tanorokat is elhagytam. A Nyírhomlokot nem másztam meg, mert
annak a tetején csak nyírfa és egerfa van, ami sehogy sem talál Jézuska
születésnapjára.
Karácsonyra, a karácsonyfa talpba csak igazi ezüstfenyő talál, olyan, ami a ház
melegében nem hullatja el egy hoppra a levelét. Ha megmarkolom a törzsét,
nincsen rajta szúró levél, sima és ezüstszínű.
A Tanorok végében már ott van a Nagymocsárkert, de még ott sincs igazi
ezüstfenyő. Akármilyen, az van, de az nem jó, mert akármilyen Jézuska sincs,
csak igazi Jézuska. Ezért még a Nagymocsárkerttel sem érhetem be, át kell
menjek a Hidegkút forrás alatt, a Kurtapatak patakán, ki egészen a Hidegkút
pusztájáig, és ott már van, ott már biztosan van igazi, simatörzsű ezüstfenyő.
A Nagymocsárkert kaszálóin lépkedve nem tudhattam, hogy a vegyes
erdőben ennél sokkal, de sokkal nehezebb lesz. Az erdőben a hó felakadozik, a
hó alatt száraz, tavalyi ágak is roppannak, itt már derékig ér. Eszembe jutott,
hogy az adventi havas erdő már nem is az emberek, nem is a gyermekek
birodalma, hanem Istené és azoké az állatoké, amelyeket ő mindennel ellátott,
hogy itt megélhessenek.
Félni kezdtem, mert tudtam, hogy az ilyen erdei életre teremtett állatok,
farkasok és medvék igen veszélyesek. Jóllehet, hogy felnőtt fészim van, a nagy,
a rendes favágó fészi, amivel édesapám jár az erdőbe, de azért alóla kilátszok én,
a gyermek. A medvék, a farkasok, ha meglátnak, tudni fogják, hogy ez csak egy
gyermek, nem egy erdőt járó nagy ember, felbátorodnak, és megpróbálnak
megenni. Eggyel még valahogy elbánnék, de fenevad nemcsak egy van egy
ekkora erdőben.
Már nem is találtam olyan fontosnak, hogy igazi ezüstfenyővel menjek haza.
Már a veresfenyő is jó lenne, de az legalább hármas legyen, három ág felül,
három lennebb, így tovább lefelé, egyenlő távolságra.
Még a cinegemadár is meg tudja ijeszteni az erdőt járó gyermeket. Roppant
figyelmes, és amikor a felső havas ágról tovaröppen, az ágról rögtön lehull egy
csomó hó az alsóra, az még többet hullat lefelé.
Csak a farkasok ne jönnének!
 
Olyan szép volt a tavalyi Karácsony is, amikor az éjféli misén a ferencrendi
zárda templomában olyan sok, zsúfolásig megrakott karácsonyfa volt. A
ferencrendi szerzetesek még a sarkokba is karácsonyfát kötöztek fel, még azzal
sem törődtek, hogy ha fent a plafonon az ága meghajlott. Nem is tudom hány,
talán tíz karácsonyfa is lehetett, és valahányon igazi, magyarországi
szaloncukorka lógott.

Csodálkozok, hogy K.GY., a falu besúgója, hogy nem jelentette fel a pap
bácsikat a sok szaloncukorkákért. Talán úgy sikerült nekik megúszni, hogy sem
K.GY., sem a felesége, sem a fia, sem a leánya nem jár a templomba. Ezért
lehetett olyan sok szaloncukorka az esztelneki zárdatemplom karácsonyfáin.
Tavalyelőtt még piros jonatánalma is volt a karácsonyfákon. A nagyobb
gyermekek, hetedikesek, nyolcadikosok gyufaszálat szúrtak a szára helyére, és
úgy kötözték fel a vastagabb ágakra. Az idén biztos, hogy nem lesznek már
jonatánalmák a karácsonyfákon, mert a tavaly egy gyufaszál meglazult, és egy
alma leesett egy barát fejére.
Szép a Karácsony, és gondolom, hogy az idei még szebb lenne, csakhogy
valahogy bírnom kellene a sok éhes farkassal, ha rám támad. De Isten engemet
nem arra teremtett, hogy farkasokkal verekedjek egy nagy embereknek való
fészivel. Talán mégis csak jobb lett volna a kicsi fészi, azzal talán még a
megfagyott hó is megbírt volna a tetején. Talán szaporábban is vágtam volna
ide-oda, ha körülvesznek ezek a Hidegkút erdejében nevelkedett farkasok.
Ágak csapódtak fel a madarak végett, de talán a madarak is azért riadtak
meg, mert ők onnan fentről már látják a közelgő farkasokat.
Istenem, te, aki jelen vagy még a Hidegkút erdejében is, erősebb vagy a
farkasoknál, a medvéknél, K.GY. -nál és a román milicistánál is, kérlek, védjél
meg engemet! Küld el a farkasokat!
De lehet, hogy az lesz a legjobb, hogyha Szűz Máriát kérem, mert ő innen
nem messze, a nagy havas hegyeken túl, a csíksomlyói Nyeregben már egyszer
megjelent. Hátha értem is megtenné, hátha megvédene a farkasoktól! Milyen jó,
hogy Pacifik atya a hittanórán megtanított egy szép Máriás imádságra, amitől
vigyázni fog ő rám!
Édesapám borotvaéles fészijét az oldalamhoz támasztottam, kezemet
összefogtam a hüvelykujjaimat keresztbe téve, és égre szegett fejjel, bátran,
hangosan imádkoztam.
Most segíts meg Mária,
ó irgalmas Szűzanya!
Keservét a búnak, bajnak
eloszlatni van hatalmad.
Hol már ember nem segíthet,
A te erőd nem törik meg.
Hő imáját gyermekidnek
nem, te soha nem veted meg.
Hol a szükség kínja nagy,
mutasd meg, hogy anyánk
vagy!
Most segíts meg Mária,
ó irgalmas Szűzanya! Ámen.

Bizony, bizony alábbhagytam az igényekkel. Túlságosan szerettem én Istent,
Szent Pétert és Pált, a falu védőszentjeit és a csíksomlyói Szűz Máriát, hogy én
most itt, a Hidegkút erdejében meggyűjtsem a bajukat. Ha alább hagyom,
beérem veresfenyővel, s abból sem pont hármaságazatúval, hanem
akármilyennel, akkor gyorsan hazamehetek, és a vállamon ott lesz egy fa,
amiből mégis csak lehet karácsonyfa.
A zárdatemplom lakói, az öreg szerzetesek ilyent nem tennének ki az oltár
mellé, de hátha édesapámék a kedvemért elfogadnák, hátha hagynák, hogy
felöltöztessük.
Az erdőből hazamenni mindig könnyebb, jobb, hamarabb. A meredeken le még
nagyokat ugrani is tudtam, de úgy, hogy a borotvaéles fészit magamtól távol
tartottam. Még a falu központjának mondott hídig sem értem el, mégis hallottam
édesanyám éles és kétségbeesett hangját: Attila, Attila, Attila!
Nem tudta, mit tegyen édesanyám se, amikor a kapun beértem a nagy
fészivel és a kicsi karácsonyfának valóval. Váltig erősítettem, hogy ez a fajta is
jó lesz, és ha nem ez lesz az idei karácsonyfa, akkor sem most Karácsonyra, sem
jövő Mikulásra nem leszek jó.
Pedig jó kellett legyek még akkor is, ha másnap reggel a pince torkában,
hosszan végigfektetve ott volt a gonosz, a rossz, a hármaságazatú, a gyönyörű
szép, a tiszta ezüstfenyő karácsonyfának való. Hogy meg kellett szenvedjek én a
kisebbik veresfenyőért is, pedig a Polyánbérce erdejéből még ennél szebbet is
hozhattam volna, hogyha Jézus anyját, a boldogságos Szűz Máriát nem
sajnáltam volna!
Megtudtam, hogy aznap hajnalban az esztelneki cigányok hoztak
mindenkinek igazi ezüstfenyő karácsonyfának valót. Nagyon jól kerestek vele,
mert a kicsi katolikus falu minden családja túl volt már a disznóölésen, és a
tarisznyájukba friss tepertyűt, kocsonyát, disznófület adtak. Melléje szép piros
jonatánalmát is kaptak, és amelyik cigánynál zsák volt, az még válogatott
pityókát is.
Némely háznál még tavalyi szalonna is maradt, olyan jól el tudták tartani. Az
idei szalonna még nem jó, még ott van Bíró Jóska bácsi zsindelyes padlásán, a
füstben, és ahhoz nem is szabad hozzányúlni, csak akkor, amikor legelőször
megszólal a kakukk.
Nem tudtam megbékülni azzal a cigány hozta, igazi ezüstfenyő
karácsonyfának valóval. A két faluban valójában senki sem kért cigánytól
karácsonyfának való fenyőfát. De ők nem is vártak arra, hoztak csak úgy. Csak
úgy, már ki tudja hány év óta, amióta ők ott vannak Felső-Esztelnek szélén,
amióta náluknál szegényebb nincsen.
Amit a pap a templomban megmondott, prédikált, hirdetett, az evangéliumot,
az apostolok leveleit megértették és magukévá tették a szentföldiek. A
Karácsony ünnep a családban, és a családon belül is az emberek ilyenkor
jobbak, mint máskor. De az egyház tanításaiban az áll, hogy ilyenkor
irgalmasnak is kell lenni, Adventban egy jó keresztény a szegények felé fordul.

A cigányok, akik ők maguk is templomba járó keresztények voltak, egy
külön padban és részen, esélyt akartak adni a székelyeknek az evangélium
tanításának alkalmazására, hogy gyakorolhassák rajtuk az irgalmasságot, a
jóságot. Ezért döngették ők már kora hajnalban a kaput, ezért kellett felöltözzön
és kimenjen édesapám a kapuba, hogy átadja nekik azt a csomagot, amit
édesanyám az este előkészített, és behozza azt a szép ezüstfenyő csemetét, ami
az én karácsonyomat annyira megkeserítette.
Nem voltam könnyű eset. Szüleim szemére hánytam, hogy ők jobban
szeretik az esztelneki cigányokat, mint engemet, és akkor ezt én úgy bosszulom
meg, hogy én is jobban fogom szeretni az esztelneki cigányokat, mint őket, és
nekik fogok szót fogadni.
De estére ez mind elmúlt. Az a cigány hozta, karácsonyfának való olyan
gazdagon fel volt öltöztetve Karácsony estéjére, hogy szinte már semmi nem
látszott belőle. Az a sok szép, színes szaloncukorka, tűzpiros jonatánalma, sok
szép karácsonyfadísz és még ki tudja mi, nem csak a karácsonyfát takarta be,
hanem az én fájdalmas emlékeimet is. Örvendtem annak, ami van, és magamban
azt szerettem volna, hogy azokban a sokgyermekes, esztelneki cigányházak
mindenikébe pontosan ilyen szép karácsonyfát hozna az angyal.
Mert a karácsonyfa, a Karácsony, a boldogság, az mindenkinek jár, még
azoknak is, akik miatt az én veresfenyőmet a szüleim nem öltöztették fel, a
fásszínbe dobták.
Már csak az vigasztalt, hogy magát a Szűzanyát óvtam meg a farkasokkal
való küzdelemtől.
Ha én nem hallgatok a Szűzanya szavára, és átmegyek igazi, hármaságazatú
karácsonyfának valóért a Polyánbércire, akkor a farkasok megtámadnak, a
gonosz, lelketlen farkasok, akiket még a Szűzanya sem szeret.
Pacifik atya, a harangozó Réti Gyuri bácsi házában, a hittanórán, minden
kedden és pénteken arra tanított, hogy Isten az, aki szeret minket. Értünk
egyetlen fia emberré lett, és hogy minket még jobban szerethessen, éppen olyan
kicsi gyermeknek született, mint az összes kicsi gyermek az egész világon.
Én arra gondoltam, hogy mi úgy hasonlíthatunk Jézuskára és arra, aki őt közénk
küldte, az ő Atyjára, Istenre, hogy ha mi is szeretünk. Hogyha mi is szeretjük őt.
Ez így becsületes.
Nem lett volna szép dolog tőlem, a jó hittanra járó gyermektől, aki ezen a
Karácsonyon már nemcsak csengettyűs, hanem vidimusz is lehet, hogy
elkóboroljak egy igazi karácsonyfának valóért a Polyánbércének erdejébe. Ott
biztosan körbevettek volna a farkasok. Azt a Szűzanya, aki engem szeret, nem
hagyta volna, és akkor engemet védett volna a gonosz farkasoktól.
Aki a Szűzanyát szereti, az nem megy a Polyánbércire még igazi
karácsonyfának valóért sem. Jézus édesanyja, Baba Mária még az igazi
ezüstfenyő karácsonyfának valónál is fontosabb kell legyen. Ő az, aki megvéd
minket, és cserébe semmit nem kér. Ő nem olyan rossz, mint édesanyámék, mert

nekik Mikulásra is jó kell lenni, Karácsonyra is jó kell lenni. A végén még
kiderítik, hogy egész évben jónak kell lenni.
Milyen jó, hogy a csíksomlyói Szűz Mária megmondta nekem, hogy ne
menjek ki a Polyánbérce erdejébe igazi, hármaságazatú ezüstfenyőért! Sem
nekem, sem Baba Máriának nem esett baja, és hogyha a gonosz farkasok annyira
megéheznek a fagyos télben, akkor inkább egymást egyék meg. De én úgy is
megvédem Szűz Máriát, úgy, hogy megelégszek egy veresfenyővel.
Így sikerült, hogy életemben először hasonlóvá próbáltam lenni a kicsi
Jézushoz és Istenhez. Lehet, hogy másoknak ez hamarabb sikerült, lehet, hogy
később, lehet, hogy soha.
Emberi sorsunk nem szabja meg, hogy ne válhassunk Istenhez hasonlóvá.
Azon az emlékezetes Karácsonyon nekem sikerült, hogy talán a legnagyobbal,
Jézus édesanyjával tegyek jót: nem mentem el még igazi karácsonyfának valóért
sem a Polyánbérce erdejébe. Azért nem mentem el, mert szerettem Jézus
édesanyját, a boldogságos Szűz Máriát, és óvtam őt a farkasoktól.
Azóta is, már több mint négy évtizede Jézus édesanyja, Szűz Mária óv engemet
a farkasoktól, és annak a nagy napnak az emlékére már nem is díszítek
hármaságazatú, ezüstfenyőből karácsonyfát, csak veresfenyőből.
Ilyenkor, Adventban, Jézus születésére várva, már réges-rég nem én hozom a
karácsonyfának valót. A faluszéli Tanorokba, a Nagymocsárkertbe, onnan át a
Hidegkút erdejébe sem jártam azóta, de a Karácsony, bárhol is lett légyen
szállásom, elér.
A szerzetes pap bácsi, Pacifik atya mindent elmagyarázott nekem. A hittan
három órakor kezdődött, de én már két órakor abbahagytam a szánkózást, és
bementem Réti Gyuri bácsi meleg házába, ahol vidáman pattogott a kályhában a
száraz nyírfa. A horgas botjára támaszkodva a pap bácsi elmondta nekem, hogy
mi a nagy titok.
Szeretni kell éppen azt és azokat, akik körülvesznek, kisebb és nagyobb
testvéreinket, az összes hittanra járó kurtapataki gyermeket, akik most éppen
kint szánkóznak, de a kápolnatetőt is szeretni kell, ahol szánkóznak.
Aki még jobban hasonlítani akar Istenhez, az a Tanorokat is szereti. Szereti a
Nagymocsárkertet, a falut körülvevő pusztákat, de még a Hidegkútból
csordogáló Kurtapatak patakát is, ami még a fagyos télen sem fagy be.
Legvégül még édesanyánkat, édesapánkat is szeretni kellene, csak őket igen
nehéz, mert ők rosszak. Tőlük mindig mindent csak akkor kapok, ha jó vagyok.
A nélkül semmi sem kerül a karácsonyfa alá, még az az árva, halas nyelű bicska
sem.
Karácsony az olyan, hogy a régi időkben is volt minden évben, lesz az idén
is, és még az elkövetkező években is. Egy-egy ember helyett más lesz, úgy név
szerint. De csak a nevük különbözik, mert Karácsonyt mindenki várja, mindenki
örvend neki, és Isten akaratából mindenki jó.

Zonda Attila