Hiányzik

- Semmi rosszat se tudok mondani, amit ígért megadta, s megtartott télbe es, nyárba es.

A nyári szabadságszezon javában vagyunk. Az idő, hála Istennek nem csak szép, de jó is. A városlakó ember időjárás igénye legtöbbször eltér a földművesétől, és mindig - úgymond - szép időre vágyik.

A szép idő is hiába van, hogyha a nyaralási- és utazási költségeket az egyre emelkedő árak mellett csak igen kevesen tudják kispórolni. Ezért olyan kedves, főként a tömbház lakóknak a városszéli erdők hűs forrásokkal is megáldott hangulatos tisztásai. Mindenki megtalálja benne a megfelelő zugot, attól függően, hogy milyen a hangulata, az ízlése vagy lelki alkata.

Az erdőt járva mindannyian találkozhattunk Jóska bácsival, a névtelen öregecskével, aki megbéklyózott lovakat szokott legeltetni. Nem magába zárkózott ember ő, nem bújik el a sűrű lombok közé, ha kirándulókat lát közeledni, kedvét leli, ha elbeszélgethet velük, de gyakran erdei csősz gyanánt meg is dorgálja őket.

Én magam csak következtettem a létezésére a tisztások füvének tiszta zöldjéből. Hogyha a múlt héten a tisztás kocaturista nyomaira jellemző mindenféle műanyag szemetekkel és egyéb hulladékokkal éktelenkedett, ezen a héten az érintetlennek tűnő fű lélekgyógyító, tiszta zöldje fogadott. Tudtam, hogy a város nem alkalmaz erre a célra embert, de mégis észre kellett venni, hogy valaki, mint jó gazda a saját kertjével, úgy törődik ezekkel a tisztásokkal.

Amikor megszólított, nem volt oka arra, hogy megdorgáljon, ezért csak egyszerűen a hosszú száraz időszak után lehullott kiadós eső által okozott örömét osztotta meg velem. Könnyű volt átérezni, mert talán semmi sem esett jobban neki, mint amikor a simára kefélt, ragyogó szőrű lovai a körülöttük ugrándozó csikókkal jóízűt haraphattak a még zsenge, illatos, júniusi fűből.

Egyszer meglestem Jóska bácsit, amikor a lovak jóízűen ettek, és azt láttam, amit soha el nem hittem volna, ha más meséli el nekem. Ahogy a lovak harapták a füvet, úgy járt Jóska bácsi állkapcája is, mintha minden falatot velük együtt harapott volna.

Jókedvében találtam, így hát szóba elegyedtünk. Megtudtam tőle, hogy egy Fenyves utcai gazdának a lovaira ügyel, főleg éjszaka, mert a ló olyan, hogy a legjobb ízű falatját akkor eszi, amikor enyhén hűvös van, csend, nem zavarja semmi. A gazdája nem is bánja, hogy efféle táplálkozási szokásai vannak a lónak, mert nappal legtöbbször hám kerül a hátára, zabola a szájába, úgy veszi hasznát. Ebben a ló rokon az őrzőjével, mert Jóska bácsira nappal, ha nem is kerül hám, de tehenet fej, istállót takarít, de ha kell, az otthon maradt unokákra is szívesen gondot visel.

Ezt nem panaszképpen mondta el, mert feszes tartása és magabiztos járása is elárulja, hogy elégedett, boldog ember. Hogy is ne volna az, hogyha naponta megkap egy csomag szűrős cigarettát, pontosan 3125 forintnyi fizetést hónapjába, és hetente egyszer, sajtcsináláskor, amikor a tejet beoltsa, annyi aludttejet ehet puliszkával, amennyi csak belefér?! Azon kívül hol van az, hogy még alvóhelyet is biztosít neki a gazdája,,tiszta ingyen" a lóistállóban, egy elkülönített, fedett helyiségben.

Mindez azért fontos neki, mert csíkszéki ember, senkit nem ismer ezen a háromszéki tájon, de már ezután sem fog, mert ő mindig a rábízott lovakat őrzi, és a sűrű lombokkal és tisztásokkal váltakozó erdőket járja. Rokona sincs neki Háromszék vármegyében, mert ő már réges-rég eljött Csíkajnádról bánatában, egy nappal rá, hogy a felesége a kicsi leánykájával elköltözött tőle.

Most nyári délután van, de itt, a hatalmas lucfenyők árnyékában kellemesen hűvös. Egymás mellett ülünk egy száraz mart szélén, de nem egymást, hanem a távolban, a bodoki hegyek közt kanyargó Olt völgyét nézzük. Nekem is tetszik, neki is tetszik. Én nagyon figyelmes vagyok, ő pedig csak mesél saját sorsáról, a világról, de olyan hangon és olyan ízzel, mint ahogyan nekem is kellene, hogyha a sorsom el nem üldözött volna a megtartó háromszéki tájakról.

Neki nincsenek megélhetési gondjai, mint ahogyan van az emberek sok millióinak, mert neki a havi, pontosan 3125 forintnyi biztos jövedelem és a napi húsz darab szűrős cigaretta biztosítva van, ha ess, ha havaz. Néha szénacsináláskor, amikor nagyon sok a dolog, még el sem tudja szívni mind a húsz darabot. Ilyenkor egy műanyagzacskóba gondosan bekötözve, nehogy megszívja magát vízzel, jól elteszi egy száraz helyre, hogy legyen majd, ha szűkebb idők jönnek, és több idő lesz cigarettázni.

Mivel nem féltette tőlem titkát, a hóna alól egy bekötözött műanyagzacskóból elő is szedett vagy tizenöt darab cigarettát. Azt mondja, nem bízik meg a zsebében, mert ott egyszer egy egész csomag cigaretta ázott el a zuhogó esőben, és utána egy hétig kellett szárítgassa, de úgy sem lett valóságos. A hóna alatt még a csapós esőben sem vizülhet meg, de mivel sokszor megizzad, műanyagzacskóba csomagolja.

Szóltak neki, hogy adózható jövedelem híján úgynevezett,,szocialista pénzre" lenne jogosult. Szó szerint ezt felelte nekik:

- Megmondtam nekik, hogy nekem mán van megélhetésem, s nem lökdöstetem magamot a sorba mindenkivel, annyi idő alatt inkább jóllaktatom a lovakot a csitkóikkal együtt. Azon kívül a nyugdíjpapírokat es béadtam, igaz, hogy avval Pünkösdkor mán minyát három évet késtem. Ha majd megkapom a nyugdíjt, akkor azt tervezem, hogy egy napra elkérezkedek a gazdámtól, és hazamenyek Csíkajnádra a leányomhoz.

Így hát maradtak neki a lovak, az erdő a tisztásaival és a megszállottság, amivel küzd környezetünk tisztaságáért, hogy megőrizhesse az erdő szépségét, vállalva, ha kell, egy-egy vidámnak tűnő emberrel való konfliktushelyzetet is.

- Van, aki nem haragszik meg, ha megszólítom, hogy ne szemeteljen, de olyan es vót, aki reám kiabált, hogy kericcsem bé, ha az én bennvalóm.

Most legutóbb a pityókahéj szétdobálásáért szólított meg egy vidám társaságot. Próbáltam megvigasztalni, hogy ne bosszankodjon, hagyja, mert ez környezetbarát szemét, pár napon belül megsemmisül, de ő megleckézett. Azt mondja, hogy aki szeme láttára eldobja az olyan szemetet, amit én környezetbarátnak mondok, amikor ő nincs itt, mert a gazdája istállóját takarítsa, másfajta szemetet is el fog dobni. Szerinte az erdő azért van, hogy Isten, állat és ember örömét lelje benne.

Bűntudat marcangol mostanában. Történt ugyanis, hogy egy friss ismerősöm panaszkodott, hogy elhagyta a tehenei gondozásához fölfogadott ókirálysági román embere. Pedig rossz dolga nem volt neki, mert a saját vendéglőjük melletti szobát rendezte be neki, ahol összkomfort, színes tévé és konyha is volt. Az is elég nagy baj, hogy a konyhából ellopott egyik-másikat, a használatba kapott színes tévét, de még az új marhaláncokat is elvitte. Az egész havi díjat is kézbe kapta, de ő már 8-án reggel sehol sem volt.

A legnagyobb gond mégis az, hogy a gazda és felesége az egész istálló marhát nem tudja ellátni, és még az eléggé forgalmas vendéglőt is üzemeltetni. A sok munkát még a feleségével sem bírja meg, de inkább így folytatná, minthogy egy másik regáti embert fölvegyen. Azt mondja, hogyha tudnék küldeni egy székelyföldi rendes embert, rossz sorsa nem lenne nála, mert megadná a 40 000 forintnyi havi bért és még a teljes ellátást. Szállást az ők lakásukban kapna a vendéglőjük mellett.

Kényszert éreztem, lépnem kellett. Szóba álltam Jóska bácsival. Bár sorsára soha sem panaszkodott, jobb sorsban szerettem volna tudni őt, még akkor is, ha ez a lépés nemcsak nekem rossz, de az erdőnek is az ő tisztásaival, a lovaknak az ők csikóikkal, a hűs forrásoknak, amiket ő tartott rendben, az erdő fáinak, füvének, mindenestől. Összehoztam hát őket, és azóta mindenki boldog.

Meg is mondta az öregecske:

- Ne adjon nekem olyan sokat, elég a fele es, de tartson meg, nemcsak nyárba, hanem télbe es!

Az, hogy mindenki boldog nem egészen igaz, valójában csak ők ketten. Ki kell hogy mondjam, nekem hiányzik, rossz nekem nélküle. De nem panaszkodhatok azért, amit én magam csináltam. Mikor az erdőben barangolok, nemcsak magam sóhajtozok Jóska bácsi után, hanem a sok szanaszét dobált műanyag hulladék is azt jelzi, hogy ő nemcsak nekem, hanem az erdőnek is hiányzik, tisztásai visszavárják. Már nem azt a másik, tisztábbik, igazabb világot találom, a fogyasztói világ fájdalmas jelei gyakorta éktelenkednek a madársóskás-kankalinos patakmederben.

A minap a városszéli Bíróné Pusztájára vitt az utam. Egy ifjú társaság flekkenezett egy sűrűlombú cserefa tövében. Amikor megitták az üdítőjüket, az üres palackot megszokott kézmozdulattal dobták be a szerényen bólintgató, ártatlan harangvirágok közé. Már szinte úgy tűnt nekem, hogy ennyi az egész, amikor a vidám társaság egyik tagja hirtelen körülnézett, nem les-e rá az öregecske a zöld lombok közül, ahonnan kilépve szokása volt rájuk szólni:

- Mán meg ne haragugyon, de az erdő nem arra való, hogy szemetet dobigájunk szét benne!

Hosszabb idő elteltével találkoztam össze Jóska bácsival a városban. Föltűnt nekem, mennyire rendezett külsejű, jól öltözött. Nagyon megörvendtem, hogy újra láthatom. Már le is kezdtem mondani róla, és mégis csak a szokásos udvariasságból kérdeztem meg tőle:

- Hogy mint van, Jóska bácsi?

- Semmi rosszat se tudok mondani, amit ígért megadta, s megtartott télbe es, nyárba es.

Zonda Attila