Kántáló

Mindegy hogyan, lórúgottan, vagy a moldvai cigány, Nyesztor vízmosta, oltyeán kövével homlokon vágva belépek a mesterem, igazi nevén György Sándor háromszéki falvakat járó, mérföldes csizmájába.

Még akkor is, ha törik, ha szakad, ha mégcsakazértis, ha mindjárt az ingemért is, úgy, ahogy tőle tanultam, kántálok.

Az igazi neve György Sándor volt, de a három faluban, vagy inkább négyben Györ Sanyiként emlegették.

Sem Karácsonykor, sem búcsúkor soha sem hallottam, hogy Sanyit mondtak volna, mindig csak Györ Sanyit. Ő sem úgy énekli Karácsonykor: Ó, István, ó, még alszol-e? Azt kérdezi: Ó, Szent István, ó, még alszol-e?

Jár neki ennyi tisztelet, mivel ő is megadja a tiszteletet mindennek és mindenkinek. Elsősorban Szent Istvánnak. A háromszékieknek, nekünk, kiknek a hazája, a magyar egyelőre csak búvópatak, jogunkban áll Szent Istvánt úgy tisztelni, úgy szeretni, mintha ő lenne maga a haza. Így lesz a haza örök, nem konjunktúrafüggő. Annyira tiszteljük és szeretjük a legnagyobb magyar királyt, hogy Jézus születésének másodnapját is legalább a regékben, a kántálókban megosztjuk vele.

Hogyha már a disznó úgy is le van gyilkolva, a kolbász, disznófősajt és a társai már a padláson, a füstölőn, a bor is kiforrt és a nyári szilva cefréjéből már az új pálinkát is kifőzték a főzdében, akkor Istvánozunk. 

Mindenkinek az igazi nevét és egészen kell kimondani, úgy, ahogy azt a buletinben írják: György Sándor. Soha senki sem dobhat követ Györ Sanyiékra, úgy általában azokra, akiknek buletinnek csúfolt személyi igazolványuk van, mert erről nem ők, nem mi tehetünk. Ha van valaki ennek a földnek a hátán, aki ezért minket lenézne, vagy alacsonyabb rendű magyarnak tartana, azzal nem érdemes vesződni, annak csak a beszédje magyar, a lelke nem. Az olyan, mint a tekenyőbeli víz, hol ide, hol oda loccsan. Nem Krisztus útját járja, hanem inkább az Antikrisztusokét.

Györ Sanyinak, a kántálónak az összes nemzetsége, ékes beszéde, szíve, lelke magyar volt, nagy királyunk, Szent István lelkéhez, szívéhez közel álló. Akár közszereplőnek is nevezhetnénk őt, mert a három falu, de akár négy is egy feladattal bízta meg, és ő ezt a feladatot igen szívósan és nagy tehetséggel látta el. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az egész magyar nemzet közszolgája volt ő, mert Szent István nevét és szellemét a határőr székelyek között ébren tartani Szent István-i és összmagyar feladat.

Helyi szinten az volt a dolga, de inkább küldetése, hogy a nagy ünnepek alkalmával, mint Karácsony, Húsvét, Pünkösd és a búcsús napokon felkeresse főleg a szülőfalujából, Bélafalváról vidikbe, idegenbe férjhez vitt leányokat, és kántáljon nekik, mondjon nekik szép regéket.

Felső-Háromszéken mindig csak hajadon leányok kerültek el a szülőfalujukból, mert őket vitték, férjhez vitték. Egy leány sorsa valahogy olyan, mint a folyami kavicsé, sodorja magával a hegyi patak, melyiket közelebb, melyiket messzebb.

A székely legény és a belőle cseperedett férfi olyan, mint a szikla: az nem mozdul el a helyéről. Nem csak a székely férfi nem mozdul el a helyéről, hanem még a fia sem, még az unokája sem, még a dédunokája sem, és átok van azon, aki ezt nem tartja be. Az összes őseim ugyanannak az ásott kútnak a vizét itták, dédnagyapám, nagyapám, édesapám.

Aki nem ihassa, annak szívét a bánat sanyargassa!

Bizony, bizony a bélafalvi leányok közül sokan idegen kút vízét kellett igyák. Édesanyám is, Ácika keresztmama is valamikor bélafalvi kútból itták a vizet, de senki sem dobott rájuk követ, senki sem szólta meg őket, hogyha a szívük néha még most is hazafelé húzott. Az egyik falu végétől látszott már a másik falu temploma, sőt a Borzásból még az ablakokban nyíló muskátlivirág pirosa is.

Ettől még Györ Sanyi az ő énekeivel és regéivel igen fontos volt, nélkülözhetetlen. Az elszármazott leányoknak egy évben többször is elvitte a szülőfalujuk lelkét, szellemét. Általa a hajdani bélafalvi leányok egy kicsit mintha magabiztosabbá, boldogabbá váltak volna. De nemcsak nekik és nem csak ezért volt fontos Györ Sanyi, hanem azért is, mert gyakorta Szent István királyunkra és annak országára is emlékeztetett. A buletin, az buletin, abba úgy is a menkő belecsap előbb vagy utóbb, de Szent István és annak országa örök.

 Nagyon sok Györ Sanyi kéne legyen az egész Magyarországon. Úgy, ahogy a bélafalvi leányok vidikbe, idegenbe származtak el, ugyanúgy dobott el a sors Szent István országából messzire, a nagyvilágba sok, jóravaló, magyar embert.

Ők is mind-mind Szent István nemzetsége, csakhogy az ő sorsuk még a bélafalvi leányokénál is nehezebb, éppen mert Györ Sanyi nem kántál arrafelé, de ők a szülőfalujuk templomának piros cserepes tornyát sem láthatják.

Györ Sanyinak jellegzetesen hosszú és gyors lépései voltak, gyorsabban ment, mint bárki más. Most kontinenseket kellene összejárni, mindenkihez el kellene jutni, el kellene vinni a szülőföld szellemét, a csíksomlyói Szűz Mária jóságos ölelését, Szent István királyunk dicsőségét.

Kérdezgettem is édesapámat, hogy Györ Sanyi miért csinálja ezt a szépet, ezt a jót teljesen ingyen, pénz és taps nélkül a forró nyár, tikkasztó hőségében, de Karácsonykor is, a nagy hófúvásokban, amikor az erdei farkasok égre szegett fejjel üvöltöznek az éhségtől.

Észrevette édesapám, hogy a legkisebb fiával baj van, tetszik neki Györ Sanyi és az, amit ő tesz. Amit mondott róla, az nem tudom igaz-e, vagy csak egyszerűen az édesapa féltése, bűnös jóindulata. Azt mondta nekem édesapám, hogy Györ Sanyi azért kántál, azért mond regéket, mert ő egyebet nem tud tenni, legényke korában fejbe rúgta őt a ló. Így gazdálkodó munkára már nem alkalmas, ezért énekel, kántál, regél.

A következő búcsún igen közel férkőztem Györ Sanyihoz, hogy láthassam a lórúgás nyomát a fején. A bal szeme fölött láttam is valami sebhelyet, a koponyáján egy bemélyedést.

A bonctanhoz annyira nem értek, hogy eldöntsem, mit is érinthetett meg patkójával az a ló. De azt tudom, hogy elképesztő és bámulatosan szép regéket tudott mondani. Volt benne Csaba királyfi csillagösvénye, Ábrahám, Szent János, Péter és Pál, de még a leghíresebb magyar királyok nevei is benne voltak az ő regéibe.

Egy-egy rege olyan hosszúra sikeredett, hogy már azt lestem, mikor vesz ki a posztókabát zsebéből egy papírt, hogy abból puskázzon. De ő soha nem csinált ilyent.

Én viszont az idegsebészek figyelmébe tényleg ajánlom, hogy nézzenek utána, mi is van az agyban, a homlok szem fölötti részén, mert sorsom a Györ Sanyiéval rokon. Ugyanazon a ponton ütött meg egy vízmosta kővel engemet is az ókirálysági Olténiában Nyesztor (ahogy azt az Énekeljetek!-ben leírtam), és azóta én is mind csak regélek, regélek, regélek, mint Györ Sanyi. 

Így édesapám legkisebbik fiából, talán már mindegy, hogy bánatára vagy örömére egy újabb Györ Sanyi cseperedett, még akkor is, hogyha az ehhez szükséges ütést nem a ló patkója tette meg, hanem Nyesztor köve.

Amióta a magyarok országát és testét szétszaggatták, azóta lórúgta vagy lórúgatlan magyar embereknek tenniük kell a Györ Sanyi féle küldetést, barátságtalan, ellenséges, és most már, hála a magyarok Istenének, barátságos időkben.

Most már székely gőzös indul Pünkösdkor Sopronból Csíksomlyóra. A hosszú, kígyózó vonatok teli s tele vannak piros-fehér-zöld zászlóval és gyakorta hangosan zokogó magyarokkal. Az alkotás, a nemzet gyarapítás ideje jött el. Örvendjünk neki, és fogjunk munkához! Ne várjuk el, hogy mindannyiunkat megrúgjon a ló, mert most a lórúgatlanokra is szükség van, össze kell szedjük magunkat!

De akkor Felső-Háromszéken még nem voltak piros-fehér-zöld szalaggal feldíszített mozdonyok, akkor még csak a lórúgott Györ Sanyi volt. De ő tette, amit neki tennie kellett.

Ácika keresztmamáékhoz igen szívesen járt el kántálni vagy regélni, sok oka volt neki erre. Talán a legfontosabb az, hogy keresztmamám nemcsak bélafalvi, hanem éppen György leány. A férjét, keresztapámat pedig Pistának, azaz Istvánnak hívták, aki éppen Karácsonykor ünnepli a neve napját, amihez a székelyek igen ragaszkodnak.

Jaj, a közszereplőknek, jaj, a kántálóknak Felső-Háromszéken! Csak egyszer, csak egyetlen egyszer vétsen el valamit, azt is úgy ráragasztják, hogy évtizedek, akár évszázadok sem tudják lemosni róla, még az emlékéről sem. De lehet, hogy ez nem is baj, talán éppen ettől lett ő halhatatlan.

Ezt a hibát a kántálós Györ Sanyi éppen egy György leánynál vétette, aki még szegről-végről talán rokona is lehet. Ezt a rokonságot senki nem emlegette, mert egy kántáló, egy ilyen önkéntes közszolga mindenkinek rokona volt az egész három, vagy négy faluban, ezért hát senkinek sem lehetett sem testvére, sem rokona.

Amikor a fagyos decemberi estén elindult kántálni a szomszédos faluba, ő már tudta, hogy kihez megy be. Legelsősorban az elszármazott leányokhoz, de mindenféleképpen a rendes emberekhez, a templomba járókhoz, akik az ősi szokásokat tartják, akiknek ápolt és rendezett a háza tája.

A kaput sehol sem zárták, pedig a kapuzár egy kapuról sem hiányzott, csakhogy azokat soha senki sem használta. Még egyszer sem történt meg, hogy valaki bezárta volna a kapuját, mivel a bennvaló sohasem maradt üresen, anyós, após vagy unoka, de valaki mindig otthon volt.

Ezért hát magabiztosan ment be a kántáló a kapun, és ezt az ajtó előtti sárgaréz csengettyű rögtön jelezte is a ház lakóinak. Kutyától sehol sem kellett tartani, mert a faluban alig akadt egy-két kutya, az is csak a Felszegbe, ahol a vaddisznók és medvék bejárnak a kertbe. Sem tolvaj nem járt arrafelé, sem tolvajlás nem történt emberemlékezet óta.

Leverte a csizmájáról a frissen hullott havat, felment a lépcsőn, kinyitotta a tornácajtót, belépett a tornácba, és halkan kipróbálta a torkát. Közben az üveges ajtón, a horgolt függöny felett benézve látta, hogy Pista keresztapám az asztalfőn ül, és keresztmamám is a szobában tesz-vesz, így hát beszólt:

- Pista bácsi, ebren van-e?

- Ebren, fiam, ebren.

- Na, hát akkor:

Ó, szent István, hát még alszol-e?
Még sokáig álmodozol-e?
Ébredj fel álmodból,
És kelj fel ágyadból,
Mert eljöttünk tehozzád!

Azt is mond meg, béeresztesz-e?
Ha bémenyünk, jó szívvel látsz-e?
Mert hanem elmenyünk,
Más szállást keresünk,
Menyünk, ahonnan jöttünk.

Minden évben, minden Istvánnál így tett Györ Sanyi. Miután megkérdezte ébren vannak-e, és erre az igenlő választ meg is kapta, az énekben is megkérdezte ugyanezt. De ettől vagy éppen ezért boldog volt az a gazda, akinek ajtajában Györ Sanyi ezt a hibát vétette.

Nem vállalkozok arra, hogy leírjam mi történt ott bent a karácsonyi, meleg, tiszta házban. Most is látom, hallom, tudom, hogy a mézes pálinka és körülötte a hat pohár elő volt szerelve, és abból együtt ilogattak. Látom a gyönyörű, kéknefelejccsel és más mezei virággal díszített, porcelán tésztástálon a gondosan magasra rakott nagyon sok finom tésztát. Volt ott diós, mákos kifli, békaszáj, linzer, ünnepi kalács és még ki tudja, hány féle. Mindig csak a felsőt lehetett elvenni, mert ha nem, az egész megsuvadt volna, olyan magasra volt rakva. 

Azt is tudom, miről beszélgettek. Györ Sanyi hírt hozott a szomszéd faluból, elmondta, hogy az elmúlt Karácsonytól ki nősült meg, ki ment férjhez, ki fogott neki házat építeni, ki költözött már be, vagy akár örökre el Isten akaratából a mennyek országába. Mindent elbeszélgettek ők együtt, a jó hírt is, a rosszat is, és a végén a meghitt beszélgetést a kántáló szakította félbe. Ő is csak muszájból, mert még sokfelé kellett menjen, és éjfél után már csak a rossz szellemek és nem a kántálók járnak.

Éppen kereszttatámmal szemben laktunk mi, ezért jött utána hozzánk, és ugyanazt a Szent Istvános éneket énekelte, mint az Istvánoknál. Ennek persze a Lacik, a Jánosok, az Imrék és a Bélák is örvendtek.

Még a falu búcsúján, Szent Péter és Pál napján is eljárt Kurtapatakra Györ Sanyi regélni, énekelni. Június végén sokkal könnyebb átjárni a szomszéd faluba. Akkor már a cseresznye, a meggy, a ribizli is érett, a veteményeskertben piroslott a paradicsom, és a márciusban kelt csirkékből már nagyon finom rántott csirkét rántottak a gazdaasszonyok.

Györ Sanyi a feladatához illő szép szál ember volt. A gyors járása miatt néha még vele dorgálták meg a túl gyorsan lépő gyermekeket vagy akár felnőtteket is: úgy mész, mint Györ Sanyi. Jól állott rajta a székely posztóból készült priccses nadrág és hozzá a zsinóros kabát. Mi, a kurtapatakiak csak ünnepek alkalmával láttuk őt, mindig sikkesen, frissen borotváltan, ünnepi népviseletben.

Ló által rúgott, vagy rúgatlan, de megfelelt a karácsonyi-húsvéti-szentpéteri-pünkösdi ünnepi hangulat fölfokozására. Legyen úgy, hogy nem tőlem tudják, de bizony sok helyt jobban örvendtek neki még Pacifik atyánál is! Pedig ez nagy szó.

A legolvasottabb erdélyi napilapban, a Háromszékben lettem figyelmes egy gyászjelentésre. Ez nem hasonlított a többihez, nem egy „szomorú szívvel tudatjuk, gyászoló család”-os gyászjelentés volt. Lehetett érezni, hogy ezt egy falus társa írta, egy jó lelkű székely atyafi, aki ekképpen próbálta pótolni a gyászoló családot.  Nagy ember volt a kántáló Györ Sanyi, így lett neki gyászoló család helyett gyászoló falu, gyászoló három falu, Bélafalva, Kurtapatak, Esztelnek, esetleg Szentkereszt, de én most úgy látom, hogy az egész Szent István országa.

A gyászjelentőből ezúttal meg lehetett tudni, hogy egy fagyos téli estén, amikor a falus társaival együtt volt, gyengélkedett. Ezért hát az egyedül élő öreglegényt hazakísérték, kinyitották a tornác ajtaját, mint ahogy ő szokta Szent István napján Bíró Pista kereszttatámnál, majd elbúcsúztak tőle és elmentek. Csakhogy Györ Sanyi egyedül élt, senkije sem volt, ezért hát meleg házzal és mézes pálinkával senki sem várta őt, így az egy lépés az ajtón be, kimaradt.

Aggódtak a sorsáért az esti cimborák, ezért másnap korán reggel arra mentek, hogy megnézzék, lám, bement-e a házba Györ Sanyi. Ott találták megfagyva a háza tornácában, a saját ajtaja előtt. A hirdetésben még az is benne állott, hogy a rendőrség idegenkezűség után nem nyomoz.

A pénz és taps nélküli közszolgák sohasem támadnak fel. Nem kell őket feltámasztani, mert ők örökkön örökké élnek. Jó lenne hinni, hogy egy önkéntes közszolga is halhat meg vetett ágyban, párnák közt.

De ez már úgy is csak a legvégén van.

Addig viszont kinyújtom kezemet, és a székely sors parancsára hallgatva átveszem a stafétát a kántáló Györ Sanyitól, akkor is, ha rúgta, de akkor is, ha nem rúgta őt meg a ló.

Mindegy hogyan, lórúgottan, vagy a moldvai cigány, Nyesztor vízmosta, oltyeán kövével homlokon vágva belépek a mesterem, igazi nevén György Sándor háromszéki falvakat járó, mérföldes csizmájába.

Még akkor is, ha törik, ha szakad, ha mégcsakazértis, ha mindjárt az ingemért is, úgy, ahogy tőle tanultam, kántálok.

... Azt is mond meg, béeresztesz-e?
Ha bémenyünk, jó szívvel látsz-e?
Mert hanem elmenyünk,
Más szállást keresünk,
Menyünk, ahonnan jöttünk.

Zonda Attila