Szépek

(Bár hazudnék, bár semmi sem volna igaz!)

Legalább ezen a napon miért nem morajlanak, miért nem ordítanak a végtelen sűrű, sötét fenyvesek Csíkban, a Hargitán, vagy akár Felső-Háromszéken, a Kovács Gátjában? Vagy csak én nem hallom? Olyan sok tűlevele van csak egyetlen egy háromszéki fenyőfa egyetlen ágának, mégsem szúr vissza egy sem!

A legvidámabb jelenség a ’89-es változások után Székelyföldön, az úgynevezett város és falunapok. Ezek az ünnepek az adott helyiség védőszentjének napján vannak, és a búcsújárás szokásaiból indulnak ki.

Nemcsak a résztvevők száma, hanem a megüresedett söröshordók szerint is Erdélyben a „sepsiszentgyörgyi városnapok” áll az élen. Éjjel-nappal élőben szól a zene, és egyazon időben három, sőt négy színpadon is ropják a táncot. Mire az egyik csoport belefáradt a mozgásigényes, népi táncokba, arra a másik már kipihente magát, és alig várja, hogy a színpadra léphessen.

A színpad körül is hullámzik a tömeg, még az sem nyugszik, aki apró gyermekével jött: nyaka köré veszi, és így két lábon már két székely is járhassa a csűrdöngölőt.

Bár mind ilyen vidámak lennének a székelyföldi város és falunapok! Szárazajtán még ma is a gyilkos román szabadcsapatok által meggyilkolt mártírokat siratják nemcsak a falu lakói, hanem az odasereglett székely honfitársak is. A falu rezesbandája által szolgáltatott zene is nagyon beleilleszkedik a hangulatba, dallama fájdalmasan mélabús, és a repertoár is megegyezik a temetéskor megszokottakkal.

Ahhoz képest, hogy rezesbandája van, elég kicsiny falu Szárazajta a székelyföldi Erdővidéken. Vasútja nincs, de még az aszfalt sem jutott el odáig. Észrevehető, hogy ez a kicsiny falu nem nyerte el a mindenkori megyei- és bukaresti döntéshozók és pénzosztók kegyeit. A táj arculatában is eltér a megszokott székelyfölditől, ahol általában a meredek hegyekre jellemző egyenes vonalak és hegyesszögek vannak túlsúlyban.

Ha benézünk a falu feletti dombról, csupa gömbölyded formákat látunk. Itt nem annyira a hegyes, lándzsaszerű fenyőfák meredeznek az égre egyre magasabban a napfényért folytatott szívós harcukban. Ezen a tájon kerekded, szinte jámbor, türelmes lombhullató fák egészítik ki a sima dombok és hullámos völgyek meghitt nyugalmat sugárzó hangulatát.

A Mindenhatónak talán az volt a szándéka, hogy itt, a nyugalom völgyében lakó emberek, beleilleszkedve a táj hangulatába, ahol a hatalmas, lombhullató fák sűrű lombjai átszűrik a zabolátlanul elvadult világ szennyét, nyugalomban és boldogságban éljenek. A természet kiegyensúlyozott, csendet kínáló hangulata valójában csak enyhítheti az itt élő emberek fájdalmát, amelyiknek csak kezdete van, de vége nincs, és nem is lesz soha.

A gyászos esemény, amivel kapcsolatosan nagyon távoli tájakon is emlegetik Szárazajtát, 1944. szeptember 26-án történt. A Keleti-Kárpátokban portyázó, úgynevezett „Maniu-féle” szabadcsapatok kegyetlenül meggyilkoltak tizenhárom ártatlan, dologszerető, becsületes, székelyföldi magyar embert.

Történt, hogy 1944 nyarán a saját utókora által oly nagyra becsült és hozsannázott román hadsereg a magyar és német fegyvertársai ellen fordította gyilkos fegyverét. Erdély kincseire és kamráira áhítoztak, amit egy árulásért cserébe a vörös hadsereg meg is ígért nekik. Szerepük annyi volt, hogy a vörös hadsereget kellett kísérjék a Budapest-Berlin irányú hadjárataikban.

A sorsdöntő csaták végén a német-magyar hadsereg már nem volt egységes haderő, a háború a végét járta. A szovjetek, kik nem becsülték le az erdélyi magyarság hazaszeretetét, elvárták a románoktól, hogy a hadsereg kizárólag a fronton szemben álló ellenséggel, és ne az erdélyi, civil lakossággal hadakozzon.

Ezrével voltak, kik nem akartak lemondani a fosztogatásról. Ezt Bukarest úgy oldotta meg, hogy a román állam felségjeleit nem viselő, úgynevezett szabadcsapatokat szervezett, kikre nézve nem volt kötelező betartani a szovjeteknek tett ígéretet. Őket a lakosság csak nyelvük szerint tudta azonosítani, románoknak nevezték. Ők voltak a „románok”, azok, akik, ahol eljártak, szabadon raboltak, fosztogattak, és minden ok nélkül gyilkolták az eldugott, kicsiny falvak védtelen öregjeit és asszonyait.

A második világháború hevében, amikor még nem lehetett tudni, hogy ki lesz a győztes, a szárazajtai Szép Albert és felesége, Szép Anna egy súlyosan sebesült, román katonatisztet talált a falu határában. A csendes, kicsiny székely faluban nem volt ismeretes a faji előítélet, és az embert embernek nézték, nem etnikumnak, így hát hazacipelték, és az egész család, de még a szomszédok is küzdöttek az életéért.

Vérző sebeit tiszta gyolccsal törölgették, és bele szárított kígyópánk-port hintettek, amitől hamar össze szokott forrni. Duzzadt,  megkékült testét kamillateával és nedves kovásszal borogatták, és rá tormalevelet kötöztek, ami enyhítette a fájdalmát. Amikor már enni tudott, friss ordával és zsendicével kínálták, habos tejet itattak vele, és víz helyett zsenge fenyőtoboz lehűtött teáját adták. Az idegen egyenruhát viselt katona hamar felépült, és útját a legközelebbi vasútállomás felé vette.

Indulás előtt a román katonatiszt hálából egy gyűrűt ajándékozott a magyar asszonynak. Miután hazaért, levélben kérte, hogy küldje vissza neki a gyűrűt, mert emlékek fűzik hozzá, és ő inkább pénzt küldene cserébe.

A Szép család nem igényelte a pénzt, mert a sebesült román katonát nem pénzért gondozta, hanem keresztény hite, az evangélium tanítása szerint cselekedett. Ezért a gyűrűt leadták az immáron románná lett rendőrségre. A felépült, román katonatiszt hálából köszönőlevelet küldött a székely asszonynak. Ezt a levelet a falu lakossága és a jegyző előtt fel is olvasták.

A háború vége felé az éppen ott fosztogató Oltean Gavrila csapata rárontott a Szép családra azzal az ürüggyel, hogy egy sebesült, hős, román katona ujját a rajta lévő gyűrűért levágták, és közölték velük, hogy ezért meg kell halniuk. Szép Albertet és Szép Albertnét egyszerre és együtt végezték ki. A rájuk fogott hamis vádak miatt a falu központjában összesen tizenhárom ártatlan lakost végeztek ki a legkegyetlenebb módszerekkel.

A kivégzések legapróbb részleteit már nemcsak a mártír kicsiny székely falu lakói ismerik és beszélik, hanem az összes székelyföldi magyar ember is. Tudják és beszélik, hogy a gyilkosok - másképp nem lehet mondani - kinek az udvaráról hozták el a lefejezéshez fölhasznált farönköket, kié volt a fészi, kinek a csebrébe áztatták az akasztásra előkészített köteleket. A kivégzetteken kívül még nagyon sok embert gyűjtöttek össze, hogy majd őket is fölakasszák, de Olteanuék két arra járó, német katona puffogtatásától megijedve, gyorsan elmenekültek.

Költő Anna néni, ki akkor serdülőleányka volt, és a kivégzés helyszínének szomszédságában lakott, jól emlékszik a részletekre. Anna néni az iskola udvarán ujjával mutatja meg nekem azt a helyet, ahol a farönk állt, amely az ártatlan, dolgos, lefejezett magyar emberek drága vérével volt átitatva. Könnyet nem láttam az arcán, de nem azért, mert nem lett volna, hanem mert a földet néztem, a vérrel átitatott, keserves, magyar anyaföldet.

Hatvanöt év múltán is fájdalmas és megrázó részt venni ezen a gyászos megemlékezésen. Nem számítottam arra, hogy egy félévszázadnál is régebbi szörnyű esemény még most is zokogásra bírja a megemlékezésre összegyűlt embereket.

Nagyon sok székelyföldi temetésen jártam, de ez a megemlékezés mintha mindegyiknél fájdalmasabb lenne. A temetéseken sem illik beszélgetni, de legalább, amikor a menet a temető felé elhagyja a falu utolsó házát, a székely emberek még suttognak egy-két szót egymásnak a halottról. Halkan beszélgetnek az eltávozott családjáról, hogy mennyire szerették egymást.

De itt, most hiába vannak jelen a meggyilkolt Szép Albert és Szép Albertné leszármazottai, az emberek nem beszélnek róluk. Itt nincsen gyászoló család, csak van gyászoló, székely nemzet, gyászoló magyar haza. Az emberek maguk elé néznek, mintha a talpuk alatti poros földből várnák kibújni a vigasztalást. De jobb is így nekünk mindenféle szempontból.

Mindenki szép, vasalt, fekete ruhában és fehér ingben van öltözve, és így előrehajolva nem áztatják guruló könnyeikkel a székely posztót. Direkt a földre pottyan le, a székelyföldi magyar földre, oda, ahol Szép Albert és az ő hűséges felesége nyugoszik. Egy kicsit egymástól is restelkednek az egybegyűltek.

- Ne tudja meg senki, hogy Géza Szárazajtán könnyet hullatott!

Mindig szerettem az erdővidéki dombok gömbölyded formáit. Rajta van sok nyárfa, nyírfa, szép, gömbölyű, sűrű lombú cserefa és több más lombhullató. Csak most haragudtam rájuk. Beléjük kötöttem volna. Miért állnak olyan nyugodtan a temető felett a dombok, és rajtuk a sok szép fa?

Szép táj, szép völgy, szép domb, szép fa, és alatta a földben szép, Szép Anna néni!

Lehet itt nyugodtnak lenni, lehet itt felejteni, kisimulhatnak itt a ráncok? Szabad itt, a Kárpát-kanyarban begyógyuljanak a sebek? És az Isten, aki ezeket a kedves dombokat, a kedves, gömbölyded nyárfákat és cserefákat teremtette, miért is teremtette ide? Szabad itt szép legyen bármi, emberi lelket simogató, lelkes embernek tetsző?

Legalább ezen a napon miért nem morajlanak, miért nem ordítanak a végtelen sűrű, sötét fenyvesek Csíkban, a Hargitán, vagy akár Felső-Háromszéken, a Kovács Gátjában? Vagy csak én nem hallom? Olyan sok tűlevele van csak egyetlen egy háromszéki fenyőfa egyetlen ágának, mégsem szúr vissza egy sem!

Végül mégis könnyebb lélekkel tértem haza Szárazajtáról. A lelkemre rászállt búbánat, fájdalom mintha egy kicsit felengedett volna, amikor hazafelé az első fenyőfákat megláttam.

Úgy éreztem, mintha az égig érő, sötét fenyőfák ígérnének most nekem valamit, mintha fogadalmat tennének:

- Majd a háromszékiek, majd a csíkiak, majd a magyarok.

 Zonda Attila