Madár

Nemcsak a bátor, nemcsak a szép, tarkatollú madár, hanem az ember lelke is fölemelkedhet a magasba, Isten kék egébe, az Ő arca látására. Ő ott van, ahol keresik, akár égen, akár földön, akár a föld alatt. Mindig ott van, ahol éppen keressük, mi, ember és madár, minden boldogság és Istenkereső.

Itt a völgyben nagyon sok a madár. A kakukk, az a hatalmas és huncut kedvesen legel. A szajkó, a szép, színes tollú madár az egy kicsit irgalmatlanabb, de elnézem neki.

Most éppen egy gilisztaház tornácában cibálja a két összeragadt giliszta egyikét. Amelyiknek a farka még a házban van, az nagyon ragaszkodik az otthon biztonságához, sehogy sem akar kijönni, hiába rángatja olyan nagy erővel ez az izmos madár. A másik, amelyik elhagyta otthonát, hogy találkozhasson, annak már egészen biztosan ez lett az utolsó kiruccanása.

Már teljesen védtelen, már döntést sem tud hozni, csak a farka látszik ki a madár csőréből. Ő csak húzza, húzza, nyúlik, vékonyodik, amíg el nem szakad, és hozzá még a másik giliszta felét is megkapja. Attól még nem az övé, hogy az ő begyében van, talán csak egy része, mert valahol az erdő sűrűjében öt-hat éhes, fülig nyitott sárga száj vár arra, hogy szétossza közöttük a zsákmányt.

De most nem ez történik. Ez a szép, színes tollú madár fölrepült egy juharfa legfelső ágára, és onnan nézelődik mindenfelé. Nem lehet tudni, mit néz, mit keres, mit akar. Én emberi ésszel csak azt tudom, hogy ha a juharfa legfelső ágán lennék, én onnan fennebb már biztosan nem kívánkoznék, elégedetten néznék szét az alattam elterülő világra.

De milyen jó, hogy Isten az embert nem hagyta magára, madarat is teremtett melléje, aki úgy tűnik, többre képes, mint mi! Akár az Ő arcát is keresheti, megpróbálja meghódítani a kék eget.

Egyszer csak a juharfa vékony ága lefelé hajlik, ő pedig vesz egy nagy lendületet, és úgy fel, meredeken, hatalmas szárnycsapásokkal elkezd repülni felfelé a semmibe. Először a völgyet győzi le, kirepül belőle, föl egészen a völgy szélén magasodó dombig. De úgy látom, hogy neki még ez sem elég, és a háta mögött magasodó tízemeletes tömbházhoz képest tudom követni az ő meredek emelkedését. Neki egy-egy emeletnyi magasság csak egy néhány szárnycsapás, és már követni sem tudom.

Ahogy szállt fölfelé, azt vettem észre, hogy e mögött a szép madár mögött már nincsen tömbház sem, nincsen semmi sem, csak a semmisség, csak a kék ég. Emberileg úgy tűnik, hogy eddig tartott az, ami hasznos, ami megélhetési, egyszóval, aminek értelme van. Most következik, ami emberül nehezen értelmezhető, de aminél szebb érzés Isten teremtményét, madarat és embert meg nem érintheti.

Valami még akkor is van egy fölfelé tartó léleknek, ha szabad szemmel innen a földről az ember semmit sem lát. A szépen értelmes dolgok éppen akkor kezdődnek, amikor úgy tűnik, hogy az efféle szárnyalásoknak semmi értelme nincsen. Egy délibábkergetés, egy értelmesnek, hasznosnak tűnő értelmetlen élet véget kell érjen, el kell vesszen, még akkor is, ha nehéznek, ha fájdalmasnak tűnik,  hogy egy másik, egy igazi, egy békét és boldogságot ígérő kezdődjön el!

Ott, ahol úgy tűnik, hogy a bátor és büszke madár mögött sem juharfa ága, sem domb, sem semmi sincsen, valami ott is van, ott van maga az Isten.

És Vele ennek a madárnak sokkal jobb kapcsolata van, mint nekem, mert ő ott fent a kék ég alatt, ahol úgy tűnik, hogy semmi sincsen, ő már kettesben is lehet Istennel.

Ezt csak feltételezem, csak azt tudom biztosan, hogy ha én olyan magasra föl tudnék repülni, akkor ott fönt, a magasban Istent megkeresném. Ha egyszer megtalálnám, csak nézném, és egyfolytában boldog lennék, úgy, ahogy soha az életben nem voltam még. Semmit sem kérnék tőle, csak adnék neki azt, amivel tartozok: hálát, hogy eljuthattam ilyen magasba, találkozhattam vele, és láthatom az Ő arcát.

Ki sem tudom számítani, hány emeletnyi magasan száll ez a szép madár, ami nemrégiben még színes volt, de most már annyira messze, annyira magasan száll, hogy már csak egy icipici sötétebb folt a végtelen magas kék ég alatt. Már csak akkorának látszik, mint egy cserebogár, pedig valójában nagyon nagy, színes, szép és büszke.

Azt mondják, hogy aki Istent keresi, az mind nagy, nagyon nagy. Ha a cserebogár keresi, akkor az is nagyon nagy. Nem attól, hogy milyen magasra emelték őt a szárnyai, hanem attól nagy, hogy keresi Őt, látni kívánja az ő arcát.

Ott van például még magasabban a szép madár feje fölött sok tömbháznyi magasságban egy nyomorult repülőgép. Innen lentről inkább csak a füstjét látom. Láttam én repülőt egyszer valóságosan is itt lent a földön, ami nem csak a madárnál volt nagyobb, hanem még a tömbháznál is. Csak ott fent, ahol ő most repül, igen parányi, kicsike és nyomorult. Azért kicsike, mert ő ott fent nem Istent keresi, nem kíváncsi rá.

Nem is merek arra gondolni, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd Isten sem lesz rá kíváncsi!

Nem olyan ő, mint messze alatta, lent ez a szép, színes tollú, hatalmas, nagy madár. De nem is várhassuk el tőle, hogy az a könnyűfémből, talán alumíniumból készült repülőgép ott fent a magasban Istent keresse. Könnyű fémmadárnak a szíve is fém, könnyű és fém, könnyűfém, és könnyűfém szívvel nem lehet Őt keresni.

De nincs is rá ideje, sem megbízatása. Á pontból B pontba tart, kizárólagosan profitorientált, és semmi egyéb nem érdekli őt, csak a profit, csak a pénz. Neki, aki szívestől, mindenestől alumínium, jól is áll, talál neki a céltudatosság, a biztonság, a kiszámíthatóság.

Csak az nem kellene, hogy mi, szíves, Istenes, lelkes emberek Á pontból úgy jussunk el B-be, mintha a mi szívünk is fémből, könnyűfémből lenne.

Milyen jó lenne, ha Á és B pont közé betennénk Istent! Ezt úgy is elérhetnénk, hogy az első és másodpilóta a fölszállás előtt a kabinban ekképpen szólna:

„Istenem, kérlek, segíts meg, hogy mindannyian egészségesen elérjünk Madridba!”

A madarakért sem akkor rajongok, amikor a gilisztaház tornácában szaggatják szét a gilisztát, hanem akkor, amikor a magas ég kékje felé tartanak. Nekem ők akkor tetszenek a legjobban, én olyankor tudom őket a legjobban szeretni.

Mert hát mi egyebet kereshetnének olyan magasan, fent az égben?

Én soha nem jártam olyan magasan, ezért biztosan nem állíthatom, hogy ott nincsenek giliszták, de sejtem, gondolom. Ott, több tízemeletes tömbháznyi magasságban még zsenge zöld fűszálak sincsenek, amit a kedves és ártatlan kakukkmadár csipegethetne. Azt viszont már nem csak sejtem, de biztosan tudom és kézjegyemmel el is látom, hogy ott, fent a magasban van Isten. Ott is. Mindenütt.

Az arcát csak annak mutatja meg, aki látni akarja, aki kíváncsi rá, aki szereti Őt. Néha nekem úgy tűnik, hogy látom, mert kíváncsi vagyok rá, és szeretem.

De ettől én még folyamatosan irigylem a kék eget hasító, bátor és igaz madarakat. Nagyon szép lehet az, amikor az égi szárnycsapásokat nem a gilisztaház tornácában vergődő, vastag giliszták vezérlik, sem a zsenge, zöld fűszál nem csalogatja őket, hanem csak úgy, égi madári kíváncsiságból, szeretetből és méltóságból szállnak föl a magasba, nagyon-nagyon magasba.

Egyszer, nagyon-nagyon rég egy meséskönyvben láttam egy rajzot, amin egy szép zöld kalapos, rövidnadrágos legényke ül egy tarka tollú madár hátán, és úgy meredeken repülnek fel a magas égbe. Hiszem, hogy minden mese egy kicsit igaz, csak azért én mégsem tudom elképzelni magamat egy kakukkmadár hátán emelkedni fel a magasba, a kék égbe, oda, ahol Isten arcát lehet látni.

Azt viszont el tudom képzelni, hogy a lelkemet a keblemből egyszer kivenném, és egy kakukkmadár szárnya közé szépen odakötözném. Ő pedig felrepülne, de annyira felrepülne, hogy még Istent is látná, és akkor már vele együtt az én lelkem is látná Őt, de Ő is látná az én lelkemet. Láthatná nyugodtan, semmi szégyellnivalóm nem lenne, mert ha lenne, akkor nem a kakukkmadár szárnya közé kötözném a lelkemet, hanem egy vak, fekete vakond hátára, hogy dugja el, rejtse el a föld sötét üregeibe.

Mielőtt kivenném a lelkemet a keblemből, hogy felkötözzem a kakukkmadár szárnya közé, nagyon jól meggondolnám, amit teszek. Hogyha a lelkem szemével meglátnám az Ő arcát, visszatérve a földre biztosan elmondanám, hogy igazából milyen. Ez lehet, nem találna azzal, ahogy ezt mások látják, vagy képzelik, és ezért nagyon megharagudnának rám.

Aki látja Őt, az el kell mondja másoknak is, hogy milyennek látja, akkor is, ha ezért megharagudnának. Itt már nem lehet mérlegelni. Akkor is el kell mondjam, ha ezt nekem megköszönik, de akkor is, ha nem. Az Ő látása egy csodálatos élmény, muszáj elmondani. Ezt nem lehet pincék mélyére bezárni, elrejteni, elfelejteni, letagadni.

Addig is, amíg a lelkem fölemelését rábíznám egy kedvesen legelésző kakukkmadárra, addig a kakukkmadár szemével látom az Ő arcát. És amilyennek látom, úgy mondom el. Félve a megkövezéstől, csak azt mondom el, amit egészen biztosan tudok. De azt elmondom, vagy, ha kell, leírom akár ezerszer is.

Nemcsak a bátor, nemcsak a szép, tarka tollú madár, hanem az ember lelke is fölemelkedhet a magasba, Isten kék egébe, az Ő arca látására. Ő ott van, ahol keresik, akár égen, akár földön, akár a föld alatt. Mindig ott van, ahol éppen keressük, mi, ember és madár, minden boldogság és Istenkereső.

Egy kicsit én is hasonlítok arra a madárra, ott fent. Csak nem vagyok annyira bátor, csak nem vagyok annyira büszke, csak nem vagyok annyira méltó.

Aki Isten arcát akarja látni, az éppen tőle kapja meg az erőt és szárnyakat, amelyek az Őt keresőt a magasba emelik.

Zonda Attila