Mit bizonyít, és a lelkiismeret hangján miről szól ez a két, szárított medvegombával tömöttre rakott tarisznya? Arról, hogy én jó vagyok? Arról, hogy nekem van hitem? Arról, hogy én hiszek Istenben, és bízok az ő szolgájában?

Akire most emlékezek, azt igazi nevén Kamill pap bácsinak hívták, így szólította őt a három falu összes templomba járó gyermeke, de még a legöregebb aggastyán is.

Mindenki pap bácsi volt, aki a ferencrendi zárdában élt, csak éppen Hacski nem. Ő a zárda gyönyörű teheneire viselt gondot, fát és tűzgyújtót hasogatott, vizet hordott be a zárda épületébe, abba a hatalmas nagy, havasi fenyőből készült cseberbe.

Hacskinak a címzetes feladata talán az volt, hogy óvja és védelmezze a zárda nagyon sokhektáros birtokát, amiben kitűnő fajgyümölcsök voltak, gyönyörű meggyek, cseresznyék, körték és almák, mindenből a legtökéletesebb, ami szem, szájnak ingere.

Persze, nemcsak mi, keresztény emberek láttunk ott szemet-szájat ingerlő falatokat, hanem a felsőesztelneki cigányok csontra száradt lovai is. Érthető, hogy megkívánták a zárdakert kövér sarjúját, és találtak egy akkora lyukat a kerten, ahol be tudtak bújni, hiszen úgy is apró állatok voltak.

Hármat sem haraphattak a ferences kert sarjújából, mert Hacski, akkor még Gazsi bácsi, rögtön észrevette őket. Balkezéből tölcsért csinált, jobb kezét

ökölbe szorítva magasba emelte, és odakiabált:

- Hajtsd ki, a kerten küjel hajtsd ki!

Nem sokat oldott meg azzal, hogy tölcsért csinált a bal kezéből, mert szavát úgy is meghallotta Esztelneknek a felső, de az alsó fele is. De ők egészen másképpen hallották:

- Hacski, a kerten küjel hacski!

Így lett szegény Gazsi bácsiból némi csúfondárossággal Hacski. Úgy ráragadt ez a név, hogy amikor Isten magához szólította, már senki sem a szegény Gazsi bácsit siratta, hanem a ferencrendi zárda jó öreg szolgáját, Hacskit.

De Kamill pap bácsi, a zárdatemplom kántora a nevét egészen másképpen kapta. Vagy adták neki, amikor belépett a szigorú szerzetesrendbe, vagy ő maga választotta. Mi pap bácsinak szólítottuk őt, pedig sejtettük, hogy az igazi pap bácsi az, aki vasárnaponként felveszi a nagy gonddal hímzett papi öltözetet, misézik, prédikál. Vízkeresztkor a kántorral, vidimuszokkal és csengettyűsökkel együtt házat szentel. Elviszi a feszületet a háromszéki családok otthonába, megcsókoltassa, és velünk együtt imádkozik.

Lehetett Kamill pap bácsi Kamill pap bácsi, mert az igazi pap bácsik, Albin atya, Pacifik atya sohasem tiltakoztak, hogy csak ők, kizárólagosan csak ők az igazi pap bácsik, csak ők, kizárólag csak ők öltözhetnek fel olyan szépen, gyóntathatnak és áldoztathatnak. De hogyha a „ki a nagyobb” nevű vírus meg is fertőzte volna őket, akkor sem tehettek volna semmit, mert a három falu így szokta meg, így szerette meg Kamill papbácsit. Arra volt példa, hogy Albin atya és Pacifik atya egy-egy misére hátrajött az orgonához, velünk együtt énekelt, de arra nem, hogy Kamill papbácsi fölvette volna a papi palástot, evangéliumot hirdetett volna.

Az evangélium hirdetésén kívül is volt neki módja arra, hogy közel jusson az emberek lelkéhez. Szerencsés volt minden ember, aki ismerhette őt, aki az ő kórusába járt, akit ő énekelni, imádkozni vagy viselkedni tanított.

Önzetlenül mondhatom, hogy Kamill pap bácsitól talán én kaptam a legtöbbet, mert mindig a sarkában voltam, gombászni a háromszéki hegyek meredek kaptatóin és lejtőin a legtöbbet én jártam vele. Étekként ettem a dalait, a szavát, még akkor is, ha egyik részét nem értettem meg, mint felső tagozatos gyermek. Valahogy úgy voltam ezzel, hogy az is érdekelt, amit nem egészen tudtam megérteni, mert éreztem, hogy igaz, szívből jövő szavai valójában a mi Atyánktól felénk küldött üzenetek.

Az ő szavát hallgatni, vele gombászni járni nagy vállalás volt, mert az a gyermek, akit beárultak, hogy  hittanórára járt, az csak egyet kapott a román tanárnő bikkfa vonalzójából a tenyerébe, aki a hittanóra mellett a templomba is ment, az kettőt. De annak, aki még a zárdába is fölmerészkedett, sőt még gombászott is a pap bácsival, annak már háromszor kettőt, hatot csaptak vonalzóval a tenyerébe. Nem mindig árultak be, de ha némely gombászás után meg is kaptam a hat vonalzócsapásomat, nem bántam. Nekem úgy is megérte Kamill pap bácsival gombászni.

De nemcsak a „doktorné” vonalzócsapásai tartották távol a többi gyermekeket Kamill pap bácsitól, hanem ő maga sem gombászott akármilyen gyermekekkel. Ott volt például Béla és Ferkó, kik nagy örömmel borogatták ki az alacsonyan rakott madárfészkeket, amikor úgy gondolták, hogy nem látja őket a pap bácsi. Gombászás közben azzal szórakoztak, hogy az esztelneki borvízforrás meredek kaptatóján előreszaladtak. Nevették, hogy a szívbeteg és öreg pap bácsi nem tud olyan gyorsan szaladni, mint ők, sőt, a nagyobb kaptatókon szegény még fojlott is. A keskenyebb folyású hegyi patakokon is átugrottak, én pedig lapos köveket kerestem, hogy rájuk lépve a pap bácsi lába ne vizüljön meg.

A furcsa az volt, hogy korban én álltam a legtávolabb Kamill pap bácsitól, mert Béla és Ferkó egy-két évvel közelebb álltak hozza, de mégis mindig én ballagtam öregesen az öreg pap bácsi mellett. Nem dorgálta meg Béláékat, csak egyszerűen hozzám fordult, és vidám, mosolygó arccal ezt mondta:

- Attila, te csak maradj velem, kövess engemet, meglátod, jól jársz!

Megjegyeztem szavát, azóta is vele maradtam, követem őt, és jól jártam.

Béláék másnap már nem is jöhettek gombászni. Nem tiltotta meg nekik senki, csak egyszerűen nekik nem, csak nekem mondta meg, hogy másnap reggel a reggeli mise után indulunk.

Nagyon sokszor és nagyon messzire eljártunk mi ketten a háromszéki hegyekben. Mindig a borvízforrásnál mentünk ki, ahol jókat ittunk az erős borvízből, mintha a borvíz kellett volna erőt adjon nekünk a hosszú úthoz, a hegygerincre fel és majd onnan le a völgybe.

Egyik völgyből sem hiányzott a csörgedező patak, ezért néha lapos vagy vízmosta kövekből pallót kellett csináljak a pap bácsinak. A síkos, vízmosta követ nem szerettem pallónak, mert féltem, hogy ha megsikul rajta, vízbe eshet a pap bácsi, és kezét, de a lábát is eltörheti.

Mert mind a kettőre szüksége van a falunak, a lábára is, hogy lejöjjön a zárdából, és megtanítson a szép szenténekekre, de a kezére is, amiben néha karmesteri pálcát is tartott. De az orgonán is, a jó öreg orgonán is csak ép kezű kántor orgonázhatott. Nagy volt tehát az én felelősségem. Csak egyetlen mohás-nyálkás követ tettem volna le, és már attól is talán elnémult volna a három falu zárdatemploma.

Jó visszagondolni azokra a pillanatokra, amikor följutottunk egy újabb hegygerinc tetejére. Onnan fentről, amikor átnéztünk a szemben lévő hegygerinc oldalára, az őt borító zöld erdőre, akkor a túloldal valahogy mindig kéknek látszott, sötétkéknek.

Azóta sem tudom, hogy a zöld erdő miért látszik sötétkéknek. De ahogy lefelé indultunk, újból minden zöld lett, még az a hegyoldal is zöldre cserélte le sötétkék ruháját, amelyik a gerinc tetején még fejedelmi sötétkékben affektált.

Ezt mi már megszoktuk. A távoli hegy mindig sötétkéken hivalkodott, de gombászás közben fokozatosan szép zöld erdővé szelídült nekünk. Ehhez nekünk csak gombakeresés közben menni kellett. Még azzal sem törődtem, hogy ne vesszünk el az erdő sűrűjében, mert a pap bácsiban mindig bíztam.

Amikor néha medve- és csiperkegombát termő tisztásokon haladtunk keresztül, akkor a pap bácsi énekelni is kezdett. Sok szép éneket tanultam tőle. Először meghallgattam, másodikszor próbálgattam, később már ketten énekeltük. Ha szépen sütött a nap, akkor napról szólót énekeltünk, ha borús volt az ég, akkor olyant énekeltünk, ami a napot előcsalogatta.

Összeszoktam vele, és már azt is tudtam, hogy milyen útszakaszon fogunk énekelni, mikor jön az a hegyoldal, amikor még együgyű kérdéseimet sem tehetem fel neki. A legtöbb gombát is éppen hegyre szedtük, mert a levelek és a bokrok alá is be tudtunk nézni. Itt már az énekekre sem figyeltünk oda, de újabb kérdéseken sem törtem az eszemet.

Úgy, a nyár elején mindenki azt vitt haza, amit szedett. Amióta a pap bácsival jártam gombászni, az ehető gombaféleségek igencsak megszaporodtak. Addig jó gombának csak a medve-, róka-, keserű- és erdei csiperkegombát tartottam. Ő tanított meg arra, hogy a kenyérgomba nyersen is ehető, mennyire finom a fenyőalj gomba és az őzláb gomba. A galambgombát is biztosan fel lehet ismerni a kalapján lévő zöldes-kékes pettyekről, amelyek a közepe felé egybeolvadnak.

Lehetett meleg, nyári eső utáni jó napfényes gombászó idő, lehetett gombászásra amúgy alkalmatlan, száraz nyári időszak, mi mindig találtunk annyit, hogy legyen belőle egy jó főzetre való gombapaprikás. Ha nem gyűlt volna ki nekem annyi, hogy mind az ötön, édesapám, édesanyám, Ildikó, Lackó és én jóllakjunk belőle, akkor Kamill pap bácsi a zárdakertben, mielőtt elváltunk volna, az övét is az én tarisznyámba öntötte.

Azt mondta, hogy neki nincsen sem édesapja, sem édesanyja, sem kisebb, sem nagyobb testvére. Testvére ugyan sok van, mert testvére neki minden ember, aki Jézus tanításait követi, de azoknak úgy sem volna elég egy fél tarisznya medve-, róka-, keserű-, csiperke-, galamb-, őzláb és más gomba.

Csak azt a nyavalyás medvegombát ne ültette volna Isten az Esztelneket körülvevő csere-, bikk- és fenyőerdőkbe!

Van, aki vargányának nevezi, de nekem nem ezzel van bajom, hanem azzal, hogy gyermeki kishitűségem következtében, a medvegomba miatt haragudtam meg egy rövid időre Kamill pap bácsira.

A háromszéki hegyeket járva, én még a hegyre felmenve is tudtam mesélni a pap bácsinak. Így szoktuk mi meg, én hegyre meséltem neki, lejtőre pedig ő mesélt vagy énekelt, vagy együtt énekeltünk. Sima, vízszintes hely a hegyekben nincsen, még a háromszéki erdei tisztásokon is vagy fel, vagy lemész.

Elmeséltem neki, hogy otthon édesanyám, amikor nem túrós pityókalevest főz, akkor medvegombást, és nekem ez a fajta jobban ízlik még a túrós pityókalevesnél is. A szárított medvegombánk onnan van, hogy még a tavaly szedtem őket, akkor még ötödikes fejjel. Leszedtem alulról a spóráját, és árnyékban, gondosan forgatgatva, mint a sarjút, megszárítottam. Elbúsultam a pap bácsinak, hogy mostanában mind csak túrós pityókalevest eszünk, mert elfogyott a tavalyi, szárított medvegomba.

Attól a naptól kezdve én éppen medvegombát nem vihettem haza, mert amikor beértünk a zárda kertjébe, minden gombáját a medve kivételével ideadta, és cserébe elvette az én összes medvegombámat.

Semmit sem kérdeztem tőle, mert egyáltalán nem volt szokás a Szentföldnek is nevezett Felső-Háromszéken szembekérdezni a ferencrendi zárda lakóinak. Ők magához az Istenhez hasonlítottak abban, hogy a döntésüket elfogadni volt szokás, vitatni soha. Ez a bizalom, amit ők kaptak tőlünk, csak Istennek és az őt szolgáló, jó akaratú embereknek jár ki.

Jó néhány napig jártuk együtt a pap bácsival a háromszéki hegyeket, és közben sok gombát gyűjtöttünk. Úgy szeptember vége felé a pap bácsi egyszer csak megállt egy sűrű mogyoróbokor előtt, és hosszasan nézett be a bokor közepébe. Ez a tekintet nem olyan gombakereső, mert nem a földet nézte, hanem az ágak között valamit. Furcsálltam én ezt, és meg is kérdeztem:

- Mit lát ott a bokor közepében, pap bácsi?

- Én azt látom, hogy a madárfészek üres, és ez egy kicsit elszomorít. Ebben a fészekben a múlt héten még madár lakott. Ez a környék nem a legjobb gombalelő hely, de azért jöttem errefelé, hogy megnézzem, benne van-e még a lakója, az a szép, színes tollú madár.

Mivel már lejtőre fordultunk, Kamill pap bácsi elkezdett énekelni egy fájdalmasan gyönyörű éneket, amit azóta is észben tartok, és hogyha van olyan ritka szerencsém, hogy igazi, messziről sötétkéknek tűnő erdőben járjak, elénekelem.

Üres a fészek, elszállott belőle
A bűvös hangú, édes kismadár.
Az árnyas erdő kedves csacska őre
Ki tudja merre, mely határba jár?
Amíg a fészket nézem elmerengve,
Az én szívem is, mintha üres lenne,
Vad, égő kínnal felsóhajtok hát,
Üres a fészek, nincs lakója már.

Aznap többször is elénekeltük ezt az éneket. Az üres fészek és ez az ének azt is jelezte, hogy lassan a gombászásnak vége, jön az ősz.

Időközben kapcsolatom a pap bácsival megromlott. Nem is volt nagyon kedvem kérdezni tőle semmit, mert engemet csak az érdekelt, hogy hol az én sok medvegombám. Meddig kell én még egyem a sok csípős-túrós pityókalevest? De nem kérdezhettem meg, mert Isten házában is és otthon is arra tanítottak, hogy Isten és az ő igazi szolgái jóságában hinni és bízni kell, aki nem tud bízni és hinni maradéktalanul, az nem az Istent, hanem a sátánt szolgálja. És én akkor, ministráló, felsős gyermek létemre egy cseppet sem akartam a sátán szolgája lenni.

Nem tudtam másképpen viselkedni, mint tökéletlen, esendő és duzzogó gyermek. A pap bácsi arra lett figyelmes, hogy a kisebb medvegombákért már nem megyek be a mogyoróbokrok alá, mint akinek úgy is mindegy. Néha arra is gondoltam, hogy semmi értelme nincs, hogy leszedjem a medvegombákat, mert azt a pap bácsi úgyis elveszi tőlem, és a ferencrendi szerzetesekkel a vasárnapi szentmise után mind megeteti.

Már azon kezdtem gondolkozni, hogy tényleg igaza van a tenyereseket osztogató doktornénak, hogy a zárdabeli ferences papok sem gyárba nem járnak, sem a kollektív gazdaságban nem dolgoznak, nem is tartoznak a szocializmust építő, dolgozó néphez. De előbb utóbb le fog sújtani rájuk a dolgozó nép vasökle.

Viselkedésem annyira egyértelmű volt, annyira értette a pap bácsi a duzzogásom okát, hogy hazafelé jövet így szólt hozzám:

- Attila, holnap nem megyünk gombászni, de attól te még délután négy órára gyere el, és hozz magaddal két tiszta tarisznyát!

Nem mondta meg, hogy miért. Senki sem értett meg engemet abbéli bánatomban, hogy a pap bácsik megeszik az én medvegombáimat. Talán a doktorné értett volna meg igazából, de neki nem mondhattam el, mert jól megvert volna. Ő maga mondta, hogy pionírnak nincs, mit keressen a zárdában.

Még édesanyám sem értett meg. Egyszer elkezdtem panaszolni, hogy az efféle gombászás nekem már egyáltalán nem tetszik, mert milyen gombászás az, amikor az egyik csak szedi, a másik pedig csak jó étvággyal, nagy boldogan megeszi a medvegombás pityókalevest. Ha nem éppen péntek van, akkor még jó húsos, füstölt orjas is jár belé. Az orjas közepében még velő is van, ami füstösen annyira finom.

Édesanyámtól is csak azt hallottam, amit mindenkitől hallhattam volna a messziről beköltözött doktorné kivételével.

Megsimogatta csikófrizurás fejemet, és ezt mondta:

- Hadd el, édes fiam, semmit se búsuljál, mert a ferencrendi szerzetes pap bácsik igen jóravaló emberek! Már nagyon sok éve élnek itt a zárdában, de még soha senkit nem csaptak be. Én nem tudom, miért vette el Kamill pap bácsi a te medvegombáidat, de az biztos, hogy megbízhatsz benne. Előbb-utóbb meglátod ezt.

Másnap délután két tisztára mosott és megszárított tarisznyát vett ki a szekrényből édesanyám, egyiket a másikba tette, kezembe adta, és így indított el a ferencrendi zárdába, a szomszéd faluba.

Egy félóra sem telt el, és ott voltam a zárda ajtajában, ahol várt rám Kamill pap bácsi.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

- Mindörökké, Ámen!

- Itt van a két tarisznya, pap bácsi.

- Add csak ide, és gyere velem!

Bementünk a zárdába.

Az a tisztaság, az a harmónia, az a tökéletesség leírhatatlan. Legjobban azt a hatalmas csebret csodáltam meg, amiben a vizüket tartották. Éppen csak felértem, alig tudtam belepillantani. Olyan kristálytiszta vizet sem láttam soha, sem azelőtt, sem azután. Az a nagy cseber mindig tele volt vízzel, talán azért, mert a zárda a korábbi években felgyúlt, leégett.

Egy olyan helyre vezetett el a pap bácsi, ahol hófehér papírra kiterítve sok-sok vékonyra szeletelt medvegomba száradt. Az egészen picikék szárastól, kalapostól voltak felszeletelve, a nagyobbaknak pedig külön száradt a szára és külön a spórájától megtisztított kalapja.

Én csak tartottam a tarisznyát, Kamill pap bácsi pedig két marékkal csak rakta, csak rakta, egyfolytában csak rakta a ropogósra szárított sok-sok medvegombát. A megtelt tarisznyát letettem az asztalra, és a másodikat kezdtük rakni, de azt is, amíg megtelt. Még a végén meg is kellett rázzam, hogy az utolsó marékkal is beleférjen.

Nem bírtam tovább, úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit, csak éppen azt nem tudtam, hogy mit és hogyan. Megelőzött Kamill pap bácsi:

- Hadd el, ne búsulj semmit, mert én hibáztam! Meg akartalak lepni, ezért nem szóltam neked, hogy mi a tervem a medvegombáiddal. Csak a tegnap jöttem rá az erdőben, amikor nem akartál bemenni a mogyoróbokor alá azért a vastagszárú medvegombáért, hogy te még gyermek vagy. Olyan jól el voltunk együtt, hogy ezt a körülményt egy kicsit elfelejtettem. Én is voltam gyermek, igaz, nagyon rég, és ezt az igazságot a szívem körül érzett szorítások juttatják eszembe, sajnos, most egyre gyakrabban. Te gyermek vagy, nem is rossz, én pedig idős ember. Lehet, hogy még az sem leszek már sokáig.

Kimondhatatlan, amit akkor éreztem, amikor a szomszéd falu zárdájából hazafelé ballagtam a két tarisznya szárított medvegombával. Azzal semmi baj nem volna, hogy én most a zárdából, Kamill pap bácsitól jövök és hazafelé tartok, ahol édesanyám vár reám. A nagy, a nagyon nagy baj azzal a két tarisznyával van, amit én most a kezemben tartok.

Mit bizonyít, és a lelkiismeret hangján miről szól ez a két, szárított medvegombával tömöttre rakott tarisznya? Arról, hogy én jó vagyok? Arról, hogy nekem van hitem? Arról, hogy én hiszek Istenben, és bízok az ő szolgájában? Nem erről szól, hanem éppen az ellenkezőjéről. Kétoldalt, két kezemben cipelem magammal a gyarlóságom, a butaságom, a hitetlenségem megszólaló bizonyítékait.

Talán a temetőkert melletti akácos mély szakadékába kellene dobjam mind a két tarisznyát gombástól. Ha már ott látnám a medvegombával megrakott két tarisznyát a sötét szakadék akáctövises alján, akkor talán könnyebb lenne? Nem hiszem, csak a bűnömet fokoznám azzal, hogy elvetettem, megvetettem a pap bácsi gondos munkájának eredményét.

Nem, ő és az ő heteken át tartó értékes munkája, szeretete nem azt érdemli, hogy a szakadék akáctövisei közé dobjam ezt a sok, finom, szárított medvegombát! Nehéz, vagy nem nehéz, dicsér vagy gyaláz, de kell vinnem tovább, egészen hazáig. Nincs ez alól kibúvó.

Ha bizalmunk, hitünk híján súlyosan megbántunk valakit, vajon elég-e az, hogyha két tarisznyát az árokba dobunk? Ha árokba dobom, azzal vajon enyhíthetem-e a megbántott lélek fájdalmát? Egyáltalán, miután megbántottunk valakit, utána érdemes-e már tűnődnünk, vagy inkább előtte kellene meggondolni legalább százszor?

Minden vasárnap, de legtöbbször hétköznap is a hajnali misére, de még a májusi vecsernyékre is ezen az úton jártam a szomszéd faluba, de soha ilyen rövidnek nem tűnt, mint most. Pont az történt, amitől én nagyon féltem: mintha megmozdult volna Kurtapatak, minthogyha elindult volna felém, hogy még jobban megkínozzon, mintha nem látta volna azt, hogy már a lábaim sem kezdnek tartani, és nemcsak a lelkem, hanem a testem is rogyna össze alattam.

Nem akartam bemenni a faluba. Inkább mentem volna ki a Nyírhomlokba, Rétszegbe, csak a faluba, Kurtapatakba ne kellett volna bemenni, mert ott várt engem édesanyám, és én a két tarisznya, szárított medvegombával szemtől szembe, elejébe kell álljak. Talán még mondanom is kell valamit.

Amikor az ajtón beértem, és édesanyám meglátta, hogy mivel jövök, összecsapta a tenyerét. Semmit sem szólott, csak megsimogatott, és a köténye zsebéből elővett zsebkendővel törölgetni kezdte patakzó könnyeimet.

Semmit sem vetett a szememre, nem juttatta eszembe, amit ő akkor mondott, amikor panaszkodtam Kamill pap bácsira. Ő tudta, hogy a lelkemen akkora teher van, hogy arra nem szabad még rátenni, levenni kellene onnan, ha lehetne.

Másnap a család, mind a négyen jó étvággyal ették az orjassal főtt, medvegombás pityókalevest. Ízlett nekik a füstölt orjas is, de az a medvegomba is, amiről azt hittem, hogy a pap bácsi megetette a ferencrendi pap bácsikkal vasárnap a szentmise után. Én egy kanállal sem ettem az orjassal főtt, medvegombás pityókalevesből. Senki nem kérdezte meg tőlem, hogy miért nem eszek belőle. Mindenki tudta, hogy mi bánt engemet. Kárpótlásul kaptam két levél ribizlilekváros, híg palacsintát.

Kamill pap bácsiról tudni kell, hogy tényleg még öregember sem lehetett már sokáig. Azt beszélték a három faluban, hogy a szíve nem bírta már tovább. Nem volt hosszú az ő utolsó útja, mert a zárda falai közül a tűzfal melletti zárdatemetőben helyeztük örök nyugalomra.

Az idő múlásával sok, orjasból főtt, medvegombás pityókalevest ettünk, és elfogyott a két tarisznya, szárított medvegomba. Tovább tartott, mint a pap bácsi.

Ami örökre megmaradt bennem, az a Kamill pap bácsi szép emléke. Bűntudatom teljesen elmúlt. Gondolatban emléke előtt nyugodt lélekkel állok. Nem voltam rosszabb, mint amilyen más gyermek lett volna, sőt kiválasztott, az ő kiválasztottja.

Nagyon-nagyon szerettem őt. Attól, hogy ő már nincsen, minden nap közelebb kerülök hozzá, minden nap jobban megértem, és minden nap jobban szeretem.

Azóta már negyvenedszer is betakarta sírját a ferencrendi zárda temetőjében a vastag hótakaró, de én, amíg élek, addig fogok emlékezni Kamill pap bácsira, és az ő fájdalmasan szép énekét soha nem fogom elfelejteni. Magamban néha dúdolom.

Üres a fészek, elszállott belőle
A bűvös hangú, édes kismadár.
Az árnyas erdő kedves csacska őre,
Ki tudja merre, mely határba jár?
Amíg a fészket nézem elmerengve,
Az én szívem is mintha üres lenne,
Vad, égő kínnal felsóhajtok hát,
Üres a fészek, nincs lakója már.

Zonda Attila