Nyírfák

 Megtanultam, hogy a nyírfák sohasem sóhajtanak, sohasem hullatnak könnyet egy elköltöző ember után, de akkor sem, ha fenn a magas égben vadlibákat látnak repülni. Ők, a nyírfák tudják, hogy az ő sorsuk jó, az ő sorsuk rájuk van szabva, és minden, ami velük történik, Isten akarata szerint van.

 Az alföldi nagyközség második legismertebb asszonya volt Marika néni a polgármesternő után, de ő mégis árulni kezdte a házát, el akart menni a faluból.

Sok, nagy befektetéssel, drágán megépített ingatlan van a faluban, de mégis, aki a Marika néni portája előtt elmegy, az biztosan gyönyörködik benne, és kívánkozik bemenni oda.

A kapu előtt a gömbjuharok tényleg mintha labdák lennének, a vaskapu és a kerítés mindig frissen festett, és az udvaron, a nyári konyhát és a házat összekötő keskeny járdán kívül, mindenütt egész nyáron színes és illatos virágok nyílnak. A szem örömére nyílik a sokféle színű rózsa, az apró porcsinrózsa, muskátli, petúnia, margaréta és a többi.

Ha valaki súlyos gondjai miatt lehorgasztott fővel ballag végig a kapuja előtt, annak Marika néni a dohányvirág kellemes és messze elkalandozó illatát szánja, még annak is örömet szerez, még az is fölkapja a fejét.
A porta mind a két, egymással szemben lévő ingatlanja úgynevezett parasztház, ami alatt az is értendő, hogy földből tömték, döngölték, vályogháznak hívják.

Ami a kapun belül, a kerten elől és a kapu előtt van, arról csak szépeket lehet mondani, de szegény Marika néninek sok baja volt a szomszédjával, sokat szenvedett miatta. Főleg ezért kezdte árulni a házát, készült elhagyni a falut.

A nyugdíjas éveiben is talált ő magának kedvére való, de igen kemény szolgálatot. A község plébánosa még valamilyen egyházi tanfolyamra is elküldte, és így lett Marika néni litániaolvasó. Minden mise előtt ő olvasta a litániát, és szép egyházi énekeket is énekelt, énekeltetett velünk.

 Ó, áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa,
Boldog mennyországnak drága gyöngyvirága!
Bűnösöknek kegyes szószólója!
Vigyázz reánk, Édesanyánk,
Angyaloknak királyné asszonya!

 Ő készítette elő a hívek lelkét a szentmisére. Általa mozdultunk ki az élet gondjaiból és bajaiból, tisztult le a lelkünk, lett alkalmas arra, hogy majd a szentmisén tisztelni tudjuk a szenteket, szeretni Szűz Máriát, imádni az Istent.

Próféták királynéja                       Könyörögj érettünk!
Apostolok királynéja                    Könyörögj érettünk!
Vértanúk királynéja                      Könyörögj érettünk!
Hitvallók királynéja                      Könyörögj érettünk!

 Módszertanilag is tökéletes munkát végzett. Hogyha netalán két ember a saját bajáról suttogott, amivel zavarta az áhítatot, Marika néni abbahagyta a litániát. Megvárta, hogy fejezze be a beszélgető. Olyankor mindenki megfordult, az áhítat megzavarójára nézett rendkívül szemrehányó és szúrós tekintettel. No, annak biztos nem volt többet kedve Marika néni litániája alatt suttogni!

Nagy jelentőségű küldetése volt Marika néninek. Eszerint becsülte őt az esperes úr, a polgármesternő és a falunak a katolikus része. Az atya, amikor mise előtt bejött a templomba, mindig csak Marika néni mellett hajtott tisztelettel fejet, sem a polgármesternő, sem mellettem nem. Pedig én magam is barátja voltam az esperes úrnak, még a tanévnyitón is ketten voltunk. Az én versemmel és az ő szentbeszédével kezdődött a tanév a nagyközségben.

De Marika néni még így is el akart menni a faluból, sokszor panaszkodott nekem is. Mindig tudtam, hogy panasza jogos, és az idős, barázdált orcáján legördülő könnycseppről tudtam biztosan, hogy nem műkönnycsepp, nem dizájn.

Már én ezt tovább így nem bírtam, és egyszer az ő házában, ahogy ő mondja, a portájában elmondtam a gondolatomat.

Marika néni, ne adja el a házát, ne menjen el a faluból, erről a vidékről egy másikra, ne keressen egy új világot, mert az nincsen!

Ahova menni fog, abba a másik faluba, ott sem tud szebb lenni a világ, mint itt, esetleg csak egy-két hétig. Örömeit, gondjait, bánatát éppen úgy magával viszi, mint csiga a házát.

Az ember éppen úgy tud vándorolni, kóborolni a világban, mint a fák. Sehogy sem. Ha elmegyünk valahová, egy új vidékre költözünk, akkor azért tesszük, hogy ott jobb legyen a sorsunk. Ugyanez a helyzet, ha a szabadság alatt próbálunk kikapcsolódni, és ezért elutazunk messze. Csalódás ér akkor is, hogyha a kötözködő főnökünket próbáljuk lecserélni úgy, hogy mi magunk megyünk el, ott hagyjuk a munkahelyünket. Így leszünk megbecsült, rutinos, tisztelt szakemberből kezdők, inasok.

Elmondtam Marika néninek, éppen neki, aki olyan jól tudja, hogy Isten minden teremtményét szereti, és minden teremtményét egyformán szereti. Ki lenne igazságos, ha nem ő?

Isten a fákat is nagyon szereti. Én azt mondom, hogy a fákat is úgy szereti, mint engemet, mint Marika nénit. Amennyi szeretetet, emberséget tudunk adni, Isten is a szerint jutalmaz minket. És a fák is jók, nagyon jók, és ő szereti a fákat. Az lehet, hogy néha jobbnak, szerethetőbbnek tűnök magamnak a fáknál. De ebben az ügyben én, az egyik, a rivális, versenyző fél igazságos bíró nem lehetek. Ez rá tartozik.

Azt sehogy sem tudom elképzelni, hogy Isten ne tudná, ne látná, hogy mi emberek cserélgetjük a világunkat, vándorolunk ide-oda, de a fák, a nyírfák mindig egy helyben kell maradjanak. Az nem lehet, hogy ő hagyná, hogy a szegény nyírfák végignézzék a mi világcserélgető kiváltságainkat, és jogos irigységgel sóhajtozzanak utánunk, szenvedjenek.

Ezért döntött Isten ebben az ügyben is az idők végezetéig. Azóta az ember sem tudja cserélgetni a világát, éppen úgy nem, mint a nyírfák.

A saját boldogságunk ugyanúgy, mint a fák boldogsága a személyünktől függ. A nyírfák a nyírfavilágba születtek, a pálmafák világában Isten a pálmafáknak ossza a boldogságot. Az a vidék a nyírfáknak a szenvedést, a pusztulást jelentené.

Egy költözéssel, egy munkahely cserével világot nem tudunk változtatni magunk körül. Mert ahova majd elmegyünk, az új világba, a változás délibábját kergetve, oda mindenképpen visszük magunkat, mint csiga a házát, mint a vadlibák a tollaikat, a lelküket.

Az meglehet, hogy vonaton, vagy utakon utazva látunk magunk mellett elszaladó kilométerköveket, oszlopokat, falvakat, városokat. De ettől még a világcsere nem történt meg, mert a világunkat cipeljük magunkban, a szomorú vagy néha örömre fordult lelkünket.

Tanuljunk a fáktól, nagy szégyen lenne, ha kudarcot vallanánk! Ők meg sem próbálnak délibábot kergetni, ott keresik a boldogságukat, ahol meggyökereztek.

De hogyha mégis lenne egy-két kényesebb nyírfa, amelyik változásra, új világra vágyna, hát arról is gondoskodik Isten. Azt sem tudom, hogy a nyírfák melyik világa, melyik ruhája tetszik nekem a legjobban.

Legelőször a májusi nyírfába voltam szerelmes, amit az eladó lányok kapujába tettünk szerelmi üzenet gyanánt. Az a lány, aki a májusfát kapta, örök szerelmet, örök boldogságot remélt, szép házaséletet. Ő ártatlan volt, tiszta és jó, ezért Isten megadta neki.

De a májusok lepkeszárnyon járnak, és egyszer csak azon döbbent meg, hogy a nyírfa már nem zöld, nem májusi, hanem októberi és vörös. Ez már a Marika néni nyírfája, egy másik emberi és nyírfavilág ugyanazon a helyen.

Aztán egy Adventban, Jézus születésére várva tudtam meg, hogy nekem az adventi, a zúzmarás nyírfa tetszik a legjobban.

Azért adventban a legszebb a nyírfa, mert akkor a jégvirág az egyetlen virág, és a hatalmas nyírfák sokmillió, tiszta, hófehér virággal igen gazdagon vannak földíszítve. Minden apró ág remekmű, minden zúzmarával díszített ágacskának örvendenék, ha egész évben láthatnám.

De a decemberi nyírfák csodálata csak februárig tartott, mert akkor a nagy pelyhekben hulló hóval úgy földíszítette Isten a nyírfát, ahogy még soha. Megcsodáltam egy hóval megrakott hatalmas nyírfát az erdő szélén, és úgy tűnt, mintha a földig érő ágai alatt egy ház, egy otthon lenne. Úgy éreztem, ha bemennék a megrakodott ágai alá, mögé, akkor egy meleg szobában lennék, és talán még a karácsonyi töltött káposzta illatát is érezném.

Nem mentem be a nyírfa ágai alatt, a vastag hó által megalkotott hajlékba, mert azt tartottam, hogy ez a világ, itt kint, az erdő szélén a medvéké, a farkasoké. Ők sem jönnek be az én házamba, hogy ott engemet zaklassanak, ezért hát meghagyom ennek a hajléknak a nyugodalmát nekik. Így én is, ők is jobban járnak.

Marika néni ne adja el a házát, ne költözzön el abba a faluba! Ezt most is mondom, amikor már rég nincsen semmi hírem felőle, azt sem tudom, hogy elköltözött-e vagy nem.

Hogyha akkor még nem volt nekem elég a hányódásból, a vándorlásból, akkor azóta még tettem a tarsolyba. Akkor talán még voltak nekem is nyírfák, de most már nincsenek. Csak egy nyírfa van már nekem, és az is a szülőfalum szép nyírfája, amit én elhagytam.

De hogyha nem hagyom el, én ezt most nem írhatnám le, nem mondhatnám el a világnak, hogy Isten szereti a fákat. Ő nem csak minket szeret, hanem a fákat is.

A fák Istene az Isten fáit.

Most már beérném azzal, hogy változás, mozgás gyanánt az őszi szélben lengjenek az ágaim. De nem tehetem. Még a széltől is félek, mert a viharos, vad szelek fújásában mély gyökerek nélkül nagyon kockázatos az élet.

Nem csak ezt, de azt is megtanultam, hogy a nyírfák sohasem sóhajtanak, sohasem hullatnak könnyet egy elköltöző ember után, de akkor sem, ha fenn a magas égben vadlibákat látnak repülni.

Ők, a nyírfák tudják, hogy az ő sorsuk jó, az ő sorsuk rájuk van szabva, és minden, ami velük történik, Isten akarata szerint van.

A nyírfák nem nevetnek ki engemet, a kóbort, a délibáb kergetőt, de nem nevetik ki a magasan szálló vadlibákat sem. Ők tudják, hogy a vándor ember, madár és nyírfák sorsa azonos.  Lakcímet, várost, égövet cserélhetünk, de sorsot, boldogságot nem.

Ha hírt hallanék Marika néni felől, azt szeretném, ha még mindig egészségben élne az ő portáján, az ő falujában, amit én már elhagytam. Nem is baj az, hogy vasárnap reggel csak neki hajtott fejet az esperes, senki másnak nem.
Hiába költözünk el egy faluból, városból, hiába hagyunk el egy munkahelyet. A nyírfáknál boldogabbak úgy sem lehetünk. Adhatunk-e többet annál, amit ők adnak? Vagyunk-e szeretőbb szívűek náluknál? Ez a legfontosabb. Isten a boldogságot a teremtményei közt eszerint ossza szét. Mindenki annyi boldogságot kap, amennyit ő maga is tud adni, amennyire tud szeretni.

Életünkben tettünk-e olyant, amit a nyírfák nem tettek meg, vagy nem tennének meg, ha megtehetnék? Ezt nem tudjuk. De olyant, amit ők nem tennének meg az én helyemben, sehogy sem szeretnék tenni. Már ezután.

Egyszer éppen akkor láttam egy útszéli nyírfát,  amikor rámosolygott egy délibáb kergetőre.

Zonda Attila