Szeg

A szentek elinduláskor valójában mindent magukkal visznek. Ha belegondolunk, egy kicsit néha még minket is magukkal visznek. 

Lassan, oroszkodva közeledett, lopakodott az IMZ a gödrös, falusi úton. Amikor hozzám ért, Balázs milicista lecsavarta az ablakot. A legrosszabbkor tette, mert éppen abban a pillanatban céloztam meg a nyílpuskámmal egy gyönyörű szép fakopácsot, amikor az a magas rádióantenna hegyét kopogtatta.

Nem könnyű célpont az antenna hegye, mert az még a magas házunknál is magasabban van, talán kétszer olyan magasan, pedig csak egy darab fenyőnövésből áll.

Nagyon magasra kellett tenni a rádióantennát, mert a háromszéki magas hegyek között alig lehetett hallani a recsegéstől a Szabad Európa Rádiót, még akkor is, ha éppen új volt az elem benne. A Kossuth adó, az jobban ment, lehetett hallani benne ilyen-olyan híreket, szép cigányzenét és egy-egy futballmeccset Puskásékkal.

Amikor Hidegkútiék játszottak, és a magyar kaput Grosics védte, nem is kellett kihordjuk a belső szobából a székeket, mert a határőr székelyek a saját kedvenc székükkel jöttek meccset hallgatni. Én mindig féltem a góloktól, de nem attól, amit Grosics kapott, hanem attól, amit Puskás rúgott. A székely férfiak egy része a plafonig ugrott, és magából kikelve ordítozott, mások pedig ülve maradtak a székükön, fejüket tenyerükbe temették, úgy sírtak, zokogtak.

Milyen sokféle ugyanabban a kicsiny faluban a háromszéki székely ember! Ugyanannak a Puskás Öccsi gólnak az egyik a plafonig ugorva örvend, a másik pedig sír, zokog, folynak a könnyei, mint a patak.

Hát ezért olyan magas az a rádióantenna, amelyiknek a legtetejére a fakopács rászállt. Ettől rúghat gólt Puskás Öccsi, ettől nem kap gólt Grosics Gyula. Ha nincsen antenna, magas, fakopácsos antenna, vagy, ha nem ilyen magas, akkor Puskás Öccsi sincs, gól sincs. Ezekért a gólokért a felső-háromszéki székelyek akár égig érő antennát is tudnának állítani.

Amikor már a ravasz hegyén a nyílvessző, a puska hegye és a fakopács háta közepe egy vonalba került, a terepjáróból kiszólott Balázs milicista:

- Az a te puskád?

- Igen.

- Te csináltad?

- Igen.

- A puskát és a nyílvesszőt is bele?

- Igen.

- Engemet keresztül tudnál-e lőni vele?

- Az eszem szerint-e, vagy a puska szerint?

 - A puska szerint, mert az eszed szerint azt tudom.

- Semmi szerint nem lőhetek milicistát ezzel a nyílvesszővel, mert már odaígértem annak a fakopácsnak a rádióantenna tetején.

- Na, most itt előttem belelövöd a kapuba! Ha ki tudod húzni a fenyődeszkából a nyílvesszőt, akkor megmaradhat a te nyílpuskád, ha nem, akkor nem.

Nem volt mit csináljak, muszáj volt a nagykapunk felé fordítsam a nyílpuskát, és a mutatóujjamat a ravaszra tegyem. Milyen jó lenne most, ha a kifeszített gumi vékony biciklibelsőből lenne, akár traktorgumiból is, de sokkal vékonyabb lenne a csík! De ez vastag és erős, alig tudtam hátrahúzni a ravaszra. Biztosan tudom, hogy nem fogom tudni kihúzni a kemény, havasi fenyődeszkából a nyílvesszőt, és ebből kiderül, hogy meg tudnám ölni vele Balázs milicistát, de akár azt a román sofőrt is mellette.

És akkor engemet betesznek a terepjáróba, elvisznek valahova be Romániába, és ott egy sötét pincébe bezárnak.

Soha többet nem eszek én füstölt orjasból főtt, túrós pityókalevest, sem pedig ribizlis palacsintát. Azt beszélik, hogy Romániában csak málé van, málé melegen, málé hidegen, málé reggel és málé este. Málé hétköznap és málé vasárnap. Málé Húsvétkor és málé Pünkösdkor. Málét eszik a pap, málét a milicista. De olyan is van, hogy maga a pap a milicista, a milicista pedig pap.

Amikor Balázs milicista parancsol valamit, azt meg kell csinálni, nagy az ők hatalmuk. Sok jóravaló embert vittek el, és azokból kevés jött vissza.

A ravaszt meghúztam, és a nyílvessző a vashegyével belecsapódott a kapudeszkába. Először csak úgy könnyedén, erőlködés nélkül próbáltam kihúzni, hátha elhinné, hogy nem tudnám megölni Balázs milicistát és a román sofőrt. De a nyílvessző olyan mélyre csapódott a havasi deszkába, hogy meg se mozdult. Ha elvisznek, akkor a jól kiköszörült, pléhből összehajtott vashegy, az erős traktorgumi, de az is lehet, hogy éppen a kemény kapudeszka miatt visznek el. Miért kell az is olyan kemény legyen, miért nem lehet rothadt, toprigályos? De a kapudeszka kemény volt és száraz, mint a puskapor.

Úgy próbáltam kihúzni, hogy az egyik lábamat felemeltem, és a kapunak támasztottam. Ide-oda mozgattam a nyílvesszőt, hátha így kijönne, de hiába. A farész letörött, és a pléhből összehajtott vashegy a kapudeszkában maradt. Én pedig nagyot estem hanyatt, éppen egy sáros gödörbe.

De nem ezt búsultam, hanem az orjasből főtt pityókalevest és a ribizlis palacsintát. Nem úgy néz ki, hogy én még az életbe egyszer megkóstolnám. Az, hogy meg tudnám ölni Balázs milicistát és a román sofőrjét, majdnem annyi, mint hogyha rendesből meg is öltem volna.  És akkor vitte a palacsintának, málé lesz reggel, málé este, málé Húsvétkor, málé Karácsonykor.

Néha mi is szoktunk enni túrós puliszkát, de az más, azt nagyon szeretjük. Édesanyám folytonos kavargatás közben jól, de jól megfőzi a puliszkát, a nagy laskanyújtó lapítóra kiborítja, és elnyújtja nagyra, simára. Levág egy nagy szelet burdú túrót, és azt egyenletesen szétosztja a forró, gőzölgő puliszkán. Majd gyorsan feltekeri, mint a mákos kalácsot, és egy összehajtogatott fehér abrosszal gondosan letakarja. Ügyel, hogy a gőz sehol se tudjon kibújni.

Amire bejön édesapám az istállóból, és az egész család kezet mos, arra már össze is olvadt a túró a puliszkával. Édesanyám egy fehér cérnával vág mindenkinek egy-egy szeletet belőle. Mindenki annyi szeletet kap, amennyit meg tud enni. Melléje még finom cukros salátát is kaptunk. Ez a székely túrós puliszka, de én biztosan nem ilyent fogok enni Balázs milicistáék Romániájában. Azok nem tudnak ilyent főzni.

De hogy került ide Balázs milicista? Nem mondta meg, de én úgy is tudom, hogy a távolabbi szomszédunk, a besúgó jelentett fel engemet, a nyílpuska gyárost.

De hála Istennek, a csíksomlyói Szűz Máriának és Szent Antalnak, hogy Balázs milicista az én javamra döntött! Talán elég büntetésnek látta, hogy hanyatt estem a pocsolyába, és egy kőbe jól belevágtam a fejemet. Félt ő, tudom biztosan, hogy félt édesapámtól, a kollektív főkönyvelőjétől, hogy miatta hasadt be a fejem, és folyik a vérem.

Csak annyit mondott, hogy előtte, a szeme láttára vágjam a kapulábhoz a nyílpuskámat, de jó erősen, hogy törjön el. Örömömben már a vérző fejem sem fájt, olyan vidáman odavágtam a hatalmas, kő kapulábhoz, hogy középen, ahol a ravasznak ki volt vésve a hely, rögtön kettőbe tört. De nem bántam, még azt is megkérdeztem, hogy a csövét kettőbe törjem-e. De ő ezt nem kérte.

- Nem kell, jól van ez így, ezzel már úgy sem lősz te soha milicistára! De nehogy még egyet merjél csinálni, mert azt én meg fogom tudni, újból eljövök, és nem fogod megúszni ilyen könnyen!

Azzal felcsavarta a terepjáró ablakát, a román sofőr a kurblivasat bedugta a kocsi elejébe, egy néhányat fordított rajta, a motor pöfékelni kezdett, és elindultak a város felé. Amikor már a terepjáró püfögése nem hallatszott, és már Balázs milicista a visszapillantó tükörből nem láthatott, a kettétört, meggyalázott nyílpuskámat összeszedtem, magamhoz öleltem és sírtam. Ez a kettőbe tört, megcsúfolt nyílpuska volt a legszebb az összes közül. Én már nem merek még egy nyílpuskát csinálni, félek Balázs milicistától. Sáros kezemmel a nyílpuskát szorosan magamhoz szorítottam, és hangosan zokogtam.

Most sírjatok, most zokogjatok gyermekek! Nektek még szabad. Csak azt az egyet bánom, hogy akkor, amikor még nekem is szabadott, olyan keveset sírtam. Csak hát akkor még nem tudtam, hogy mi vár reám még ezután. Azt hittem, hogy ennél rosszabb velem nem történhet, hogy ezután csak jobb és szebb következhet.

Az ember addig kell sírjon, amíg még gyermek. Utána majd úgysem lehet, pedig csak azután lenne igazán bőven oka rá.

Nem az fájt, hogy behasadt a fejem, a hátamat is megütöttem, hanem az, hogy ez a nyílpuska nekem nagyon-nagyon kedves volt. Ki sem tudom mondani, mennyire kedves és mennyire drága. Ahhoz, hogy meglehessen, nagyon sokat szenvedtem, és kellett hozzá segítsen édesanyám is, de még a jóságos Páduai Szent Antal is.

Csak száraz nyárfadeszkából lehet ilyen szép nyílpuskát csinálni, és jól kell érteni az asztalos mesterséghez is. Szerencsére édesapámnak igen jó gyalui, vésői, szerszámai voltak, és a gyalupad szorítói is jól működtek. Még a kinézése is számított nekem, mert ez a nyílpuska, amelyiket Balázs milicista összetöretett, hasonlított az Old Shatterhandéhoz, az Ezüst Tó Kincsében. Ő pedig nem vesz akármilyen puskát a kezébe.

Nem volt könnyű egy negyedikesnek megcsinálni egy ilyen nyílpuskát. A csövét, amiben a nyílvessző repült, sáncvágó gyaluval húztam ki. A csövére keresztül, egy rövid lécre traktorbelső gumit kötöztem, amit nagy nehezen tudtam hátrahúzni a ravaszra. A gumi elejébe, a ravasz hegyébe tettem a nyílvesszőt. A traktorgumi húzását, alul a ravaszon egy kisebb gumi egyenlítette ki. Így a nyílvessző csak akkor repült, ha a ravaszt meghúztam.

A ravaszt nyír vagy orgonafából faragtam, hogy el ne hasadjon, és a tengelyébe, ami körül elmozdul, egy-két centis szegfejet tettem. Ezt a tengelyt, a szegfejet hidegvágóval vágtam le egy hosszabb szegből. Azon igyekeztem, hogy ne üssem meg túl nagyon a hidegvágót, nehogy egyből elvágja a szeget, és berepüljön a térdig érő forgácsok közé. Ott megtalálni lehetetlenség, és nincsen több szeg, amiből mást csinálhatnék.

Csakhogy az ütés túl nagyra sikerült, és a hidegvágó egyből elvágta a szeget. A tengelynek való darab fent a gerendán koppant, majd leesett a rengeteg forgács közé. Tudtam, hogy nincs értelme keresni. Meg sem próbálom. Minél inkább kapirgálom a gyalult forgácsot, annál lennebb kerül a szeg.

Itt most már nagyon nagy baj van, olyan nagy, hogy rajta nem csak egy negyedikes fegyvergyáros nem segíthet, de még a nagyok sem. Sem édesapám, sem édesanyám nem kapná meg a térdig érő gyalult forgács között azt a szegfejet. Itt már ember nem segíthet.

Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg,
Hű imáit gyermekidnek, nem, te soha nem veted meg.
Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy,
Most segíts meg Mária, ó irgalmas Szűzanya!

Úgy éreztem, hogy most nem a Szűzanyához kell imádkozzak. Ez puskaügy, inkább férfidolog. Most nekem olyan szent segítsége kellene, aki a nagyoknál is nagyobb, aki azt is tudja, amit a többi felnőtt is szeretne tudni, de nem tud, de mindenki olyan szeretne lenni, mint ő, csak éppen hogy nem képes rá.

Amikor a templomban a pap bácsi Szent Antalról prédikált, akkor elhatároztam, hogy én is szent leszek.

A szentek képesek kilépni az emberi gyarlóságaikból, és nem mérlegelnek, csak Istennek tetsző és emberhez méltó életet élnek. Ismerik az evangélium minden egyes szavát, és azt követik is.

Hogyha már Jézus, Isten fia földi világunkban közöttünk élt, akkor minden kérdésünkre a válasz meg van adva. Jézus Krisztus tanításain az emberek nem mehetnek át úgy, mint a lúd a vízen. Megrázzuk magunkat és az utolsó vízcsepp is lepereg, semmi nem marad rajtunk abból, amiben úsztunk. Valami az emberben, az ember életében, a mi életünkben meg kellett maradjon utána. Nincs, amitől félnünk, nincs amin tűnődnünk Jézus Krisztus után.

A szentek nem Isten fiai, hanem emberek. Én is, és a szentek is szeretnénk követni Jézus Krisztust. Én csak az első megpróbáltatásig vagyok képes erre, a szentek pedig ráteszik az egész életüket. Én azt kérdezem, hogy lehet-e mindenről lemondani és csak Istenért, tehát az igazságért élni? Nem, nekem ez túl sok, nekem nem lehet.

A szentek pedig másképpen nem tudnak élni, csak Jézus Krisztust követve, az Istenért, tehát az igazságért. A szentek mintha megtoldanák az emberi lehetőségeinket. Ők többek, mint az ember, ott vannak félúton ember és Isten között. Az életük bizonyosság arra, hogy annál többre vagyunk képesek, mint amire előttük voltunk.

Egyszer már be is mentem édesanyámhoz, hogy elbúcsúzkodjak tőle, és induljak el szentnek. Arra kértem, hogy tegyen nekem egy néhány zserbószeletet a tarisznyámba, adja ide az új ruhámat, és engedje meg, hogy elvihessem magammal a Pici kutyámat.

- Hagyd el fiam, ne légy te szent! Még el sem indultál, és máris kiderült, hogy nem vagy szentnek való. A szentek nem az ünnepi ruhájukban indulnak el, tarisznyájukban nincsen zserbószelet, és mindenről lemondanak: édesanyjukról, édesapjukról, de még hűséges kutyájuk sem marad nekik. Amikor Szent Antal elindult az ő útjára, utána vittek egy megrakott tarisznyát, de ő nem fogadta el, a nélkül vágott neki. A szentek élete olyan nagy lemondás, hogy arra csak nagyon kevesen képesek. Nekem szükségem van rád az öreg napjaimban. Lehet, hogy ezt kimondani is vétek, de nem akarlak a világgal megosztani.

A szent, amikor útjára indul, nem visz magával zserbószeletet sem, Pici kutya sem kíséri, mert ő mindig egyedül jár, ünnepi ruhát sem vesz magára. Mindent visz, amire egy anyától született embernek szüksége van: Isten irgalmát, kegyelmét, áldását.

Mennyire kevés a zserbószelet tápértéke ahhoz képest, amit Jézus Krisztus az evangéliumban ránk hagyott!? Mennyire foghíjas az egyébként annyira hűséges Pici kutya ragaszkodása a Szűz Máriáéhoz, a világ édesanyjáéhoz és Mária Magdolnáéhoz képest? Ők még a keresztre feszített Jézus keresztje alatt is leborultak. 

Ők, amikor elindulnak, a Cirenei Simonok segítségére is számíthatnak. Ők soha nem nézik, hogy ki a menő, ki a hatalmas, ki a rettegett. A Cirenei Simonok még annak is segítenek, aki terhe alatt összerogy, és a hátán korbács csattan. 

A szentek elinduláskor valójában mindent magukkal visznek. Ha belegondolunk, egy kicsit néha még minket is magukkal visznek. Ez a szentek dolga, hogy minket Isten felé mozdítsanak el. Szenteknek való szent dolog.

Úgy nyúlnak a begörcsösödött kezünk után, mint ahogy a fagyos tél után kitavaszodik: azt sem tudjuk, hogy melyik pillanatban. Egyszer csak látjuk, hogy virágba borultak a meggyfák, egyszer csak érezzük Isten közelségét.

Hogyha megérint a szentek élete, akkor már nem ott vagy, ahol voltál, már nem az vagy, aki voltál: egy mákszemmel elébb és egy mákszemmel szebb. Ez a mákszemnyi változás már megérte, hogy ők akképpen éltek, nekünk pedig azt, hogy követtük a lelkük trajektóriáját. 

A megdicsőülésnek, Isten elismerő simogató kezének igen nagy ára van, kevesen tudják ezt megfizetni. Nem csak lehetőségünk, hanem kötelességünk is tisztelni a szenteket, és a tanításaik szerint élni.

De bezzeg az jó volt édesanyámnak, hogy Szent Antalt az ő édesanyja megosztotta a világgal, nem tartogatta szeretett fiát az öreg napjaira, hanem ideadta nekünk, mindenkinek. Édesanyámnak is odaadta, legutóbb ő kereste meg a varrógépbe való tűt.

Egyszer, amikor édesanyám varrt, eltörött a varrógép tűje. Emlékezett, hogy még nagyon régen férjhez hozott egyet. Azt kerestük mind a három szobában, de sehol nem találtuk.

Egyszer csak megállt a legbelső szoba közepén és ezt mondta:

- Istenem, segíts megtalálni a varrógép tűt! Szent Antalnak pénzt ígérek, öt lejt.
És utána következett az imádság.

Szent Antalnak imájára tenger enged, bilincs törik … .

Tovább már nem emlékszek az imádságra, csak azt tudom, hogy nemsokára a kasztenfiók sarkában egy kicsi, fából faragott dobozkában megtalálta a varrógép tűt.

Na, ez lesz a megoldás. Már tudom is, hogy mitől fog lőni a nyílpuska, mitől fog megkerülni a szeg. Mert nem vagyok olyan nagy, mint édesanyám, ezért Szent Antalnak nem ígérek öt lejt, hanem csak hármat. Azért hármat, mert annál kisebb papírpénz nincsen. A vaspénzt csak a perselybe, de a Szent Antal szobra alatti perselybe csak papírpénzt illik betenni. Akiket addig a vasárnapig nem segített meg Szent Antal, nem esett el a szegük a forgácsok közé, azoktól elég a vaspénz is. De az enyém, az én bajom csak Szent Antal segítségével oldódhat meg.
A Szent Antalhoz szóló imádságra már nem emlékeztem teljesen, ezért bementem édesanyámhoz és megkértem, mondjuk el ezt az imádságot együtt.

Arra tanított édesanyám, hogy a gyermek nem kell pénzt ígérjen Szent Antalnak, csak a felnőtt. Abból a pénzből sem kap Szent Antal egy banit sem, mert most is éppen a haranglábat újítsák fel. De hogyha már megígértem én Szent Antalnak, akkor adott egy papír háromlejest, hogy tegyem az ünnepes ruhám belső zsebébe, és vasárnap adjam oda Szent Antalnak.

Milyen nagy pénz három lej! Egy lejnek a feléért, ötven baniért tudtam venni egy suska cukorkát, amit Baka Laci bácsi egy dupla füzetlapnak a felébe csomagolt bele. Egy lejért egy egész füzetlapból csinált suskát. A jövő vasárnap hat csomag ötven banis cukorka árát, vagy három darab egylejest kell odaadjak Szent Antalnak. Lehet, hogy már egy kicsit én is szent vagyok? A pap bácsi szerint az vagyok, mert azt prédikálta, hogy a szentek pontosan ilyenek, tudnak áldozatokat hozni.

Milyen jó lesz, hogy majd, amikor a templomba hív a nagyharang, vagy arról szól, hogy dél van, az én három lejemből is szól! Lehet, hogy az én három lejem nélkül nem szólna az esztelneki ferencrendi zárda nagyharangja.
Odaálltam édesanyám mellé, és együtt imádkoztunk Szent Antalhoz.

Szent Antalnak imájára tenger enged, bilincs törik,
Az elveszett tagot, vagyont ifjú és agg visszanyerik.
Veszély tűnik, szükség múlik, Páduában ezt hirdetik,
Ezt beszélik, kik érezték Szent Antalnak jó tetteit.

Igen, igen, természetesen igen! Megtaláltam az elpattant szegfejet. Bizonyítanom sem kell, hiszen e nélkül a szeg nélkül Balázs milicista parancsára nem tudtam volna másképpen belelőni a nyílvesszőt a kapudeszkába.

A hittel, bizodalommal elmondott imádság mindig és mindenkinek segít.

Szent Antal mindössze harminchat évet élt, réges-régen az ezredforduló után. Ő semmit sem kapott az én háromlejesemből, de ettől a történettől, az imádságtól sok bajom megoldódott az életben. Mert természetesen azóta is igen apró a szegdarab, és igen sok a forgács. És a legnagyobb baj éppen az, hogy a nagyoknak, a negyedikes gyermekekből lett férfiaknak még sírni sem szabad. Hiába repül el az utolsó szeg, törik kettőbe a nyílpuska. Egy férfinak sírni, látottan sírni nem szabad, csak talán befelé, de imádkozni, azt biztosan igen.

Akinek erős hite van, annak megkerül a térdig érő forgácsban a szeg, és nyílpuska is lesz a törött helyébe. És ez mindeniknél szebb lesz, olyan szép és olyan jó, mint ami még Old Shatterhandnak sem járt a kezébe.

Jó, amikor érzed, hogy van Isten, hogy szeret, van hited, és próbálod követni a szenteket!

Veszély tűnik, szükség múlik, Páduában ezt hirdetik,
Ezt beszélik, kik érezték Szent Antalnak jó tetteit.

 Már nagyon réges-rég, majdnem nyolcszáz éve hirdetik, beszélik. De már nem csak Páduában, hanem szerte az egész világon, mindenütt, ahol elpattan a szeg a forgácsok közé, ahol bajok vannak, nagyon nagy bajok vannak, ahol az élet egy folyamatos küzdelem.

Zonda Attila