Világítottál

Gyufás skatulyába zárva, sötét pince alján derül ki, hogy mit is ér egy szentjánosbogár.

A szentjánosbogár már inkább csak emlék. Ha netalán mégis a júniusi nász erotikája közben betéved a nyaraló ablakán, ne öljük meg, inkább szép csendesen vigyük ki a zöld fűbe! Várja ott a párja, az ő bogárkája, és, ha úgy gondolja, még felesége is lesz.

Sem Ferkó, sem Lackó nem volt rossz, ők is szerették a szentjánosbogarakat. Ferkó két évvel, Lackó három évvel jobban szerette őket, de talán még annyival hamarabb is. Én csak annyit tudtam, hogy a szentjánosbogarak nem olyanok, mint a kígyó vagy mint Jancsó Véróny néni hosszú szőrű, kócos, hamis, fekete kutyája.

Akár az emberi boldogságot lehetne lemérni abban, hogy mennyi mindentől félünk, vagy nem. Mindenki arra vágyik, hogy nagyon ritkán, de inkább soha ne találkozzon darazsakkal és Jancsó Vérony néni hatalmas, hamis, fekete kutyájával. Mindenki csak szentjánosbogarat kíván az útjába, szentjánosbogár keresők és rajongók vagyunk.

Mert a szentjánosbogaraktól nem kell félni. Őket Isten a rendelkezésünkre bocsátja: itt vannak, nektek adom, legyetek tőle és általa boldogabbak! Lackó és Ferkó többet tudott a szentjánosbogarakról, mint én. Ők azt is tudták, hogy nem csak annyit érnek, mint a büdös, mezei poloska, a szarvasbogár, a csípős, veres hangya vagy akár a mézét féltve mentő méhecske.

Világítani csak Isten kiválasztottja, a szentjánosbogár tud, és, ha belegondolunk, ez még a szorgos méhek lépes mézénél is többet ér. A világnak, a lépes-mézes, de a darazsas világnak is csak úgy lehetünk részesei, ha tudomásul vehetjük, ha valami, valaki az ő akaratából, erejéből és felhatalmazásából megvilágítja nekünk, hogy láthassuk.

Talán éppen a szentjánosbogarat választotta ki a Gondviselés a világtalan világunk megvilágítására. Hogy láthassunk!

Nem tudom, hogy azért kellenek-e a világítók, mondjuk a szentjánosbogarak, hogy láthassunk az éj sötétjében, vagy azért van az éj sötétje, a pincék sötétje, a lelkek sötétje, hogy örvendhessünk a szentjánosbogarak fényének.

Már azon is gondolkodok, hogy az éjszakát, a sötétet, a vermek sötétjét, a rosszat maga a szentjánosbogár találta ki, hogy ragyoghasson, hogy affektálhasson. De ez nem lehet, mert a világítók nem ilyenek. Ők a sötétség ellen indulnak hadba, és az ők kudarcuk, ha van nekik egyáltalán, a véget nem érő, világítók nélküli örök sötétség lenne. Diadalmaskodhatnak ők akár úgy is, hogyha megsemmisülnek, már nem is léteznek, csak egyszerűen a világosság létezik, ami a világ láthatósága.

Lackóval és Ferkóval együtt nagyon szerettük a szentjánosbogarakat. Velük, általuk éreztük magunkat nagynak és, akinek fontos volt, hatalmasnak. Általuk üzent Isten: semmit se búsulj, hiszen ezek is az én gyermekeim, és vigyázok rájuk! Rád, embergyermekre és még abból is a legkedvesebbikre, a templomba járóra, ministrálóra hogyne vigyáznék!

Kicsi fészit, halas nyelű bicskát venni kell a boltból pénzért, és abból mindig kicsi szokott lenni. Pénzből a család egyszer kap egy évben, amikor édesapám azt a hatalmas, négyszáznyolcvan kilogrammos bikabornyút leadja a vágóhídra. Még abból sem lett rögtön kicsi fészi, és az utána következőből sem, csak jóval később, majdnem egy félévszázad múlva. Akkor sem azért, mert nem lett volna, kellett volna, hiszen akkor már örököltem az édesapámét jól kiélezve és a nadrágszíját. De mégis elmentem a boltba, és vettem kicsi fészit, mert meg akartam mutatni, hogy nagy vagyok, a magam ura, és, ha akarok, kicsi fészit is vásárolhatok, pedig nemhogy bikabornyúm, hanem még istállóm sincs.

A szentjánosbogárral sokkal jobb a helyzet, mert ahhoz se bornyú, se istálló nem kell, csak úgy adja az Isten. Úgy képzeltem el, hogy hajnalban, mielőtt még kimennénk a kertbe, direkt az égből szállnak le a harmatos fűszálra, hogy már kora reggel ott kapjuk őket, minthogyha nyáron is jönne a Mikulás, csak nem a fényesre pucolt bakancsba, hanem a harangvirágokra. Jól látszik rajtuk, hogy őket nem a kerekes Nagy Lajos bácsi csinálta, mint a kicsi fésziket.

Csak égből alászállott szentjánosbogarak lehetnek ilyen szépek, és még a tetejében örvendhetünk is nekik tiszta ingyen.

Már akkor meggondoltam, hogy nem baj, ha a kicsi fészik nem az égből hullnak le, mert rendkívül sok időt töltök a szabadban, és még eltalálhatnának.

Elmúltak az évtizedek, sőt még apám is elmúlt, és vele együtt a biztonság és a remény. Nem értem, miért van ez így, most is miért kedvesebb, drágább nekem az, ami csak úgy ingyen száll le az égből, mint az a drága, kicsi fészi, amiért el kell menni a boltba vagy Nagy Lajos bácsihoz, a kerekeshez.  Pedig a kicsi fészit csináló embert is Isten teremtette (!), de miután megalkotta, saját útjára engedte.

Azóta egyre több gondja van a teremtményével, és nekünk is egymás között mi magunkkal. Addig-addig csináltuk a kicsi fésziket és sok más egyebet, amíg igen elbőcsültünk, fölfuvalkodtunk, nem bírunk magunkkal. Kicsi és nagy fészivel egymást néha fejbe vágjuk, állatokat is ölünk, bujálkodunk a felsőbbrendűségi tudatunkban. Erőnket, létünk értelmét néha a másik legyőzésében, szenvedést okozó kapacitásunk mértékében próbáljuk megtalálni.

Milyen jó, hogy még csak néha, milyen jó, hogy még csak néhányan!

De az az árva, szép szentjánosbogár ott a fű között nem bántott, csak menekülni próbált. Apró, vékony lábaival az ujjamhoz ért, és azóta sem tudom, hogy kérlelni akart-e. A nagyobbak, Lackóék tudták, hogy sötétben igazi a szentjánosbogár, ezért, ahogy ők mondták, gyufásdobozba tettem, hogy el ne repüljön, és ott csak nekem világítson. Ferkó azt mondta, hogy még annál is jobb, ha a pincébe viszem le, és még az ajtót is becsukom magam mögött, hogy nagyobb legyen a sötét.

 Gyufás skatulyában, sötét pince alján derül ki, hogy mit is ér egy szentjánosbogár. (Istenem, meddig tartasz még így?)

 Büntettem azt, aki világított, skatulyába tettem, sötét pincébe zártam. Ezt nekem Lackó és Ferkó mondta, és ők mindent jobban tudtak, mert ők nagyobbak voltak.

Másnap kora reggel szaladtam le a pincébe, hogy lássam, hogyan töltötte az éjszakát a szép szentjánosbogár. Amikor a dobozt kinyitottam, úgy tűnt, hogy vissza is csukhatom, akár vissza is feküdhetnék még, túl korán jöttem, aluszik még a szép szentjánosbogár. Már nem is kellett féljek, hogy elrepül, mert nem mozdult meg a szép szentjánosbogár.

Rosszat sejtettem, és lefordítottam a dobozt, hátha repülni lenne kedve, de nem repült, lepottyant a pince földjére. Ott láttam meg, hogy miért nem repül, hogy nem alszik, hanem meghalt, nincsen már a gyönyörű szép szentjánosbogár. Apró, vékony lábacskái, amivel még a tegnap átölelte az ujjamat, be voltak már húzva, de még így is, még ott is, még a pince földjén is, még nekem is, még a rossznak is, még a gyilkosának is, még hanyatt fekve is, még holtában is világított a szép szentjánosbogár.

Megöltelek, meg kellett haljál, mert örvendtem neked, mert világítottál és gyönyörű szép voltál, szép szentjánosbogár.

Elmentél, pince mélyén, skatulyába zárva élni itt hagytál. Magamra maradtam, félek.

Mi lesz velem nélküled te júniusi, te gyönyörű, te örök fénysugár, te szép szentjánosbogár?

Zonda Attila