Cilinder

Csak az az enyém, ami nem Istentől való,

 hanem én magam teremtettem.

A többi mind az övé: amit gondolok,

 amire törekszek és az egész életem.

Nagyon sok érdekes és értelmes dolgot talált fel az emberiség. Nekem most valahogy a cilinder a legérdekesebb. Viselőjének magas társadalmi kategóriát adott, az eszpresszóban előre köszöntek neki.

De hölgyek társaságában is a cilinder volt a csodaszer, mert könnyűszerrel tudott csinálni az egyötvenes emberkéből akár egyhetvenes szívtipró férfit. És ez női berkekben abszolút nem mindegy.

Genetikai okokból kifolyólag a cilindernek efféle hasznát nem veszem, de lehet, hogy még ennél is többet segít nekem a cilinder.

Miután egy kalapnyi helyről tüdőm erejével tovafújtam a járda száraz porát, magam mellé, a járda aszfaltjára reménykedve tettem le a mindent tudó, mindenható és jóságos cilindert.

Most már minden kész, most már csak éppen dalolni vagy fütyörészni kellene. Azért, hogy észrevegyenek a sietős emberek, és közülük egy néhány lelassítson.

Csak azt nem értem, hogy mitől fütyörészik, mitől dalol az énekes koldus. Jó kedve egyiknek sem lehet, mert a vidám, jókedvű emberek a fejükön viselik a cilindert. Nem talál a járdaszélre tett, fordított cilinder a nótás kedvvel.

És nekik, de mostantól már nekünk mégis-mégis énekelni kell, de úgy, mintha minden olyan nagyon szép volna, mintha minden-minden rendben volna, minthogyha a szívünkből a boldogság kicsordulna.

De mégis csak a cilinder az igazi és egyetlen társ. Hálás leszek neki és szeretni fogom őt, még akkor is, hogyha a foltvarró cérnámhoz ezután is hozzá kell nyúljak. Akkor is mellettem, a járda aszfaltján a helye.

De hogyha még ennél is jobban sikerülne a cilinderezés, akkor a profitból vennék egy tiszta új cilindert, és azzal affektálnék. Bemennék egy légkondicionált vendéglőbe, és ott meginnék egy fél liter jó meleg és savanykás-édes csipkebogyó teát.

(Ha valaki nem ismerné, hát elmondom neki, hogy az emberek csipkebogyója egy olyan gyümölcs, amelyiknek az ágán egyetlen bogyóra száz hegyes tövis jut.)

Utána a járdára, a sarokra újból kimennék, hogy lássátok ti, emberek, hogy nem hiába pottyantottátok bele a kalapomba a ti megdolgozott fémpénzeiteket. Vadonatúj cilinderem is van, és nektek köszönhetően már az életem is megváltozott. Nem én magam főzöm, vendéglőben iszom meg az illatosan gőzölgő, tűzpiros bogyóból főtt csipkebogyó teát.

De mindezt csak akkor, ha nagyon jól cilindereznék. Mert a vendéglőbe csak azok járhatnak, kik valamit nagyon jól csinálnak, olyan jól, hogy nekik még eladni is jut belőle. Az egyik paradicsomot ad el, a másik marhákat vagy éppen virágokat, van, aki a hazáját, de olyan is van, aki csak egyszerűen hazudik, és azt adja el.

Ők azzal szerencsésebbek, hogy van, amit eladjanak, és találnak rá vevőt. Nekik építik a vendéglőket, és a pult mögött a csinos pincérlányok az ők kedvükért fonják be a hajukat, és kötnek rá színes csokrokat. Rengő, dallamos járásuk értük dallamos, és még az is mosolyt kap, akit legelőször látnak.

De nekem semmim sincs, amit eladhatnék, nincsenek pénzt érő gondolataim, nincsen plágium veszély, nincs, amit el lehetne lopni tőlem. Az én írásom, az én gondolatom nem ér pénzt, vagy nem pénzt ér. Semmi sem az enyém, amim van, mindent a jó Istentől kaptam, ezért hát tiszta lelkiismerettel áruba nem bocsáthatom.

Ez olyan, mintha azt írnám le, hogy felkelt a nap. Mindenki látja, hogy felkelt a mindenki napja, a jó Isten napja, ez nem egyéni teljesítmény. Nem én cipeltem fel a hegygerincek tetejéről az égboltra a napot. A teremtett, az ember nem képes erre. Magától sem ment fel oda, a teremtő Isten tette fel. Én csak látom, hogy ott van, örvendek neki, és elmondom nektek, hogy ti is legyetek boldogok.

Az alázatunkért cserébe Isten irgalmát kapjuk, és ennél többet ember nem is kívánhat.

Minden írásommal, amit eddig írtam, rendelkezzetek a szabad belátásotok szerint! Ha úgy akarjátok kivehetitek, átvehetitek, betehetitek, kinyomtathatjátok, bezúzhatjátok. Nem tekintem árunak, igényeim nincsenek. Veletek együtt alkottam meg, a ti segítségetekkel, tehát közös.

De valahogyan mégis meg kell jelölni, mint ahogyan az édesanyám virágoskertjében minden virágnak volt neve.

Egyszer, mikor nem vette észre, hogy ott vagyok, még beszélgetett is velük. Bocsánatot kért egy violától, hogy idáig mellőle nem húzta ki, hagyta elhízni azt a pöffeszkedő, gonosz martilapit.

Minden írás alá kell egy név. Azt szeretném, hogy ez az egy név, mint márkanév, Zonda Attila lenne.

Zonda Attila