Disznó 

Én irigylem azokat, akik a fájdalmas emlékeik helyszínére vissza tudnak térni és elég erősek ahhoz, hogy újból átéljék a hajdani, megrázó történetet. Azért irigylem őket, mert ők a lelküket kezelni tudják, le tudják emelni szívükről a nagy-nagy követ, és örökre otthagyják, ahol azt a kérlelhetetlen sors ráhelyezte. De nemcsak az utcát nem bírom újra látni, nekem a történet fölidézése is szinte elviselhetetlen. Ha mégis megteszem, akkor remélem, utoljára.

1985 februárjától én nem bírok a fürdőváros Borvíz utcai járdáján végigmenni, de még arra is nagyon odafigyelek, hogy a város fölé emelkedő meredek hegygerincek sötétkékjét se lássam. A február még akkor is megérint, ha Európa más pontján töltöm el, olyan helyt, ahol a járdákat még csúszós jégréteg borítja. Már lemondtam arról, hogy kitöröljem a történetet az emlékezetemből, mert annyiszor megpróbáltam és sohasem sikerült. Most inkább vakmerő leszek és felidézem magamban, aminek következtében letehetem a nagy követ a szívemről, de az is lehet, hogy a végére sem érek, beleszakadok.

Vállalnom kell!

Ebben a kárpátoki fürdővárosban azon a napon hűvös volt a reggel, de a negyedik emeleti lakásom ajtajában meleg volt a búcsúzás: egy puszi jobbról, egy balról, mint ahogyan azt a jó hangulatú, kezdő házasok teszik. Talán jobb is így, hogy nem tudtam akkor, hogy ez a búcsúzás nem csak nyolc-kilenc órára szól, hanem örökre. Milyen nehéz lehetett neki, mert ő már biztosan tudta, hogy aznap mi fog történni! Azt már egy kicsit furcsálltam, hogy indulásom előtt a feleségem, Marika megkérdezte, hogy nem kell-e valamiért, valami árúért visszautazzak a városba. Nem sejthettem, hogy ez miért volt neki olyan fontos, nem tudhattam, hogy olyasmire készül, amiben nem lenne jó, hogy megzavarjam.

A várostól 15 km-re vezettem egy étkezdét, és amikor intézkedni kellett, vagy valamilyen fontos árú elfogyott, be szoktam jönni, és ha volt rá annyi időm, haza is szaladtam, hogy legalább egy pár percig együtt lehessek a két évet alig betöltött Réka kislányommal és a feleségemmel. Nekem megérte az a pár röpke pillanat. Kérdésére megnyugtattam, hogy most már végre mindent elintéztem, konzerv is van, fűszer is van és ezért csak szokásosan, négy óra után érkezek haza.

És letelt a munkaidő. Négy óra tíz perckor a negyedik emeleti ajtóm felé két-három lépcsős léptekkel rohantam föl és közben a zsebemből kotorásztam elő az ajtókulcsot. Most már tudom, hogy a zsebemben is maradhatott volna. Az ajtóm félig nyitva volt, amit úgy első látásra egy szerelmes asszony szokásos kedvességének véltem, de csak igen rövid ideig. Észre kellett vegyem az ajtótokon a zúzódásokat, leszakadt fadarabokat a földön, de a legfurcsább így kintről még is az volt, hogy az előszobából hiányzott a színes, tarka-barka rongyszőnyeg. Még mindig igyekeztem optimista lenni, hiszen még ez is beleférne egy meg nem tervezett, rögtönzött nagytakarításba.

Amit viszont a nagyszobában láttam, az már egészen odavágott. Hirtelen nagy zúgást éreztem a fülemben, hallani véltem a nyakamban a szívemet, de még a látásom sem volt már igazán tiszta. Micsoda vállalkozás újra átélni ezt!? A téglalap alakú szobában, ami igényesen volt berendezve, most csak a szoba egyik végétől a másikig, két sorban a ledobált könyveim hevertek. Az ablak felőli részen, a parkettán a virágaim voltak, a faragott virágállvány hiányzott. Egymás mellett voltak mind: pálmák, fikusz, tarka levelű folyóka, muskátlik, egy sem hiányzott. Azóta is sajnálom, hogy egy könyv sem, és még csak egy muskátli sem kellett neki, hiszen az is érték. A telefon ott volt az ellenkező sarokban a parkettán. Az volt a jó, hogy üzemképes volt és fel tudtam hívni vele - most már így nevezem - a volt feleségem szüleit. Ők azt felelték, hogy a lányuk megharagudott rám és hazaköltözött, és miután közölték, hogy sem ők, sem a lányuk nem akar velem beszélni, lecsukták a telefont. Csupán egy pár nappal később édesanyám közreműködésével tudtam visszaszerezni a katonakönyvemet, személyi igazolványomat, egy-két váltó fehérneműt és a múlt havi fizetésemnek hajszálpontosan a felét.

A történetet úgy melegében meséltem el az étterem takarítónőjének, Margit néninek. Az immár fehér hajú, idős asszony észrevette, hogy mindabból, ami nekem hiányzik, a legfájóbb számomra az, hogy többé nem láthatom a két és féléves Réka kislányomat. Azt javasolta, hogy adjak neki egy komolyabb pénzösszeget, amit majd a város ortodox papja (Uku) betesz egy nagy misekönyvbe és úgy három szentmisét átimádkozz. Ha akarom, megrontó, átkozó imát is mondhat, amitől a bankjegy nagyságával arányosan, anyja és lánya nagy baja juthat. De ha nem ezt akarom, és erre is van példa, akkor a lányomat is vissza tudja adni az ő imájával, mert rá mindig hallgat az Egek Ura. Amennyi pénzem volt az egyetlen megmaradt kabátom zsebében azt mind odaadtam Margit néninek, hogy majd ő adja oda Uku papnak. Az volt a kikötésem, hogy megrontó, átkos imát ne mondasson egyikükre sem, és megkértem, hogy Uku pap azért imádkozzon, hogy legalább még egyszer az életben ölembe vehessem Réka lányomat.

Nem hiszem, hogy a misekönyv lapjai közé helyezett jelentős bankjegynek köszönhetően, de a gyermeklátogatási per részeként a következő februárban végre találkozhattam velük. A törvényszék az ügyvédem kérésére megítélte, hogy a nevezett kiskorút a kiskorú nevezett édesanyja, a természetes édesapa rendelkezésére bocsássa minden hónap első és utolsó vasárnapján 15 és 17 óra között. Ilyen találkozó vasárnapunk még sok volt, de hiába vártam 15 órakor a Borvíz utca sarkán, kislányom az anyukájával sosem jelent meg. Most februárban talán az egyéves évforduló nyomása alatt mégis megjelentek.

Az első találkozásom az utolsó is lett, mert már az első alkalommal végleg elvesztettem maradék apai becsületemet. Ezért azóta is részben Margit nénit hibáztatom és részben magamat. Margit nénit azért, mert azt tanácsolta, hogy ha találkozok velük, lopjam el a lányomat és menjek vele haza, mert az anyuka is fogja majd követni, együtt hazamegyünk, helyreáll a béke és akár örökre is együtt maradhatunk. Azt mondta, hogy az ő Lajosának is bevált ez a módszer, így békültek ki és azóta is egyfolytában együtt élnek, március 6-án lesz negyvenkét esztendeje.

Azon a februári napon a fürdőváros központi ABC-je előtt, a járdaszélen adta a kezembe az immár három és féléves Réka kislányomat a volt feleségem. Margit nénire hallgatva, karomban Réka kislányommal, gyors léptekkel indultam arra, amerre még egy éve mindhárman haza jártunk. Délután három órára már olvadozott a jég, ezért még a fagyosnál is jobban sikult. Magas termetem és az ölemben tartott kislányom még jobban fokozta a kilengésemet. Ez akkor vált igen veszélyessé, amikor a kislányom édesanyja észrevette szándékomat és utánunk kezdett szaladni. Réka kislányom nyakamat szorosan átölelve visszafelé fordult és az anyukáját nézte. Mellemen éreztem apró szíve zakatolását. Karját néha az anyukája felé nyújtotta, mintha az ölébe kívánkozna, de két ölben nem lehet egyszerre. Én nem tudom, Lajos bácsi Margit nénivel ezt valamikor réges-rég hogyan csinálta, de be kellett látnom, hogy ez nekem nem megy.

 Először történt meg velem, hogy saját lábamnak nem tudok parancsolni, valami egyéb hatalom fennhatósága alá került. Azért hittem a Margit néni-Lajos bácsi féle megoldásban, mert semmi más reményem nem volt, hogy megbékülhetünk, és egy életre együtt maradhatunk. De túl erősen éreztem ütőeremen a kislányom szíve dobogását ahhoz, hogy még egy lépést is tehessek. Sohasem gondoltam volna, hogy egy hároméves kislány szíve ennyire tud zakatolni. Talán a két egymásra tapadt szív, apja és lánya kölcsönösen gerjesztette egymást. Talán nem is az övét hallottam, hanem éppen az enyémet. Rendkívül szorosan hozzám tapadt. Félhetett, mert ilyen magasan ölben rég nem volt, és még a járda is síkos, ráadásul hozzám tapadva, hátrahajolva anyukájához akár egy ujjpercnyivel is közelebb lehetett.

Megálltam és visszafelé fordultam. Az egész stratégiám megbukott. Vesztettem, de éreztem, hogy két emberi lélek győzött és megnyugszik éppen az én döntésem eredményeként. A harmadik nekem attól a perctől nem számított. Valamikor a szülőfalum öreg papja, Pacifik atya a hittanórán arra tanított, hogy éppen az a családapa feladata, hogy családja biztonságban és nyugalomban érezze magát. Ott a járdán lefelé lépkedve, mint egy megbukott fejedelem, úgy érzem, hogy ennek az Isten által rám bízott feladatnak eleget tettem. Amikor odaértem az anyukájához, el sem búcsúztam a kislányomtól. Hogyan mertem volna én puszit kérni vagy akár adni!? Hamvas arcocskája számomra egy elérhetetlen szentség volt, úgy éreztem, ajkammal nem érinthetem meg, mert igen nehéz perceket okoztam neki. Az igazi az lett volna, ha ő puszilt volna meg, de ez nem történt meg, karjaimból majdnem átugrott anyukája ölébe. Még annyi időm volt, hogy alig hallhatóan mormogjam magam elé: ne haragudjatok!

Azt válaszolta az anyukája: te disznó!

Ezzel hátat fordított és ölében kislányommal elindult az udvaruk hátsó kiskapuja felé. Nagyon aggódtam, nehogy elcsússzon és leessenek, mert nekem már ahhoz sincs jogom, hogy odamenjek és fölemeljem őket.

Azon a napon több hibát is elkövettem, de a legsúlyosabb talán az volt, hogy édesapához, aggódó családapához méltóan utánuk néztem. Bár ne tettem volna. Látnom kellett, hogy az ölében kisgyermekkel távozó anyuka a kiskert kapuhoz ért. Számítottam arra, hogy onnan majd lesz egy utolsó visszapillantás vagy az ő vagy a kislányom részéről. Hátha, miután jobb kezével a kerti hátsó kiskaput kinyitja, közben, ha egy röpke pillanatra is, visszafordul. Nem volt szerencsém, csak előre nézett és néha a kapuzárra. Kislányom az átélt megrázó események után nem csak engemet, de senkit sem akart látni. Mint egy vállra dobott kabát, úgy lapult az anyukája vállán, semmire sem volt kíváncsi ebből az egész februári világból.

Még két esélyem maradt. Az egyik az, amikor a kaput be fogja csukni, és ez majd rákényszeríti, hogy abba az irányba forduljon, ahol én vagyok. Fordultak is ők, de mind a ketten a földet nézték, és ezért tekinteteink nem találkozhattak.

A következő esélyes pillanat az lett volna, amikor a ház sarkánál betérnek az ajtó irányába. De akkor sem volt szerencsém. Tekintetük, ha jól láttam, akkor is a földet fürkészte és utána elmentek végleg, örökre.

Nem tudtam, hogy merre vegyem az irányt. Éreztem, hogy valami hiányzik, valami elmaradt.

Hazafelé vettem az utamat. Azt reméltem, most már könnyebb lesz, mert csak egyetlen egy szív zakatolását kell hallgatnom, de rádöbbentem, hogy ebben a nagyobbik szívben, amit én most cipelek, az övé is, az a picike is benne dobog. Semmit sem nyertem azzal, hogy már nem érzem, nem hallom a zaklatott, szepegő leheletét, mert ott belül nekem éppen olyan vadul zakatol valami, még akkor is, ha ő már a nagymamája ágyán, az anyukája vállán immár megnyugodva álomba szenderült.

Milyen jó lenne, ha álmában a nyári emlékei jönnének vissza, amikor a városi udvar fái közt a sokszínű pillangókkal játszott! Álmodjon bármit, csak ne az elrablójával, a „disznó”-val, velem, mert akkor álmában is ugyanúgy szenvedne, félne, zihálna, mint néhány perccel korábban a vállamon!

Ha beleszólhatnék, hogyha választhatnék, én azt szeretném, hogyha a pillangókkal álmodna.

Emlékszem, hogy őket mindig megcsodálta, és amennyire egy két év körüli kislány tehette, játszani is próbált velük. Sohasem érte el őket, mert a pillangók nagyon figyelmesek és tovább röppentek. Nem tudtam megfejteni, hogy látják-e a feléjük nyújtott kezet, hallják-e a mozdulatot, vagy a mozduló kéz légnyomásváltozást okoz, és ezt érzékelve röpülnek el.

Én már nagyon rég nem fogtam pillangót. A ferencrendi zárda öreg papja, Pacifik atya arra tanított, hogy nemcsak a foglyul ejtett pillangót öljük meg, hanem a megérintettet is. Ha kíváncsiságból vagy kapzsiságból megfogunk egyet és kezünkkel szárnyuk érintésekor letöröljük a finom port, már hiába engedjük szabadon, soha többé nem fognak már rendesen repülni és meghalnak. 

Nincsen külön pillangó világ, az ő pillangó törvényeivel. A világmindenség teremtője és gondviselője ugyanazokat a törvényeket alkotta meg a hamvas szárnyú pillangóknak, és az embereknek. Az édesapjuktól emberi törvények által elszakított kislányokhoz sem szabad hozzányúlni, még kis időre sem. A hároméves kislányok lelke is hamvasan gyöngéd és be van vonva az ártatlanság és a sebezhetőség láthatatlanul finom porával. Hogyha csak rövid időre is, de önző kezeinkkel elraboljuk, akkor azután már az ő lelkük sem tud soha többé ugyanúgy szárnyalni, mint azelőtt.

Én ezért, ha megbocsát, Margit nénit hibáztatom. Nem volt jó ötlet a család újraegyesítésre a gyereklopás, és én ezt sajnos csak utólag tudtam meg. Így most már ezek után csak egyet tehetek: remélem azt, hogy ő most színes szárnyú, szabad szívű pillangókkal álmodik, és legalább álmában soha nem jutok eszébe.

Azt kívánom, hogy helyettem inkább pillangókkal álmodjon, mert a pillangókkal álmodni jó, a színes szárnyú, szabad szívű pillangókkal.

Most, szándékom szerint utoljára, a megnyugvás reményében újra átéltem azokat a rettenetesen nehéz perceket és örvendek, hogy a végére juthattam, de már éppen negyedszázada, hogy azon a Borvíz utcai járdán nem tudok végigmenni.

Zonda Attila