A tábor

Énekeljetek! könyv, 4., utolsó rész 

Románia legelmaradottabb részében, Olténiában egy központi város van, Krajova. Ide is
csak híradástechnikai átképzésre küldtek Plenicáról, ahova berukkoltam. A legkeservesebb
emlékeim ehhez a vidéki nagyvároshoz, Krajovához kötődnek. Most éppen oda visz a vonat,
roppant keservesen és fájón. Sípol a vonat, pöfékel, az emberek is rajta. Zakatol a vonat, az
emberek is rajta, megy a koszos vásott vonat, az emberek is rajta.
Bámulom az embereket, és az alapérzésem az irigység. Mindenkinek itt a vonaton van,
akihez hozzászóljon, méghozzá anyanyelvén, csak nekem nincsen. Én nem keresek ismerős
szempárt, sem rokont, sem hozzám hasonlót. Reménytelen. Még csak azt sem mondhatom,
hogy úgy néznek rám, mint egy marslakóra. Sehogy sem néznek rám, csak én érzem úgy
magam, mint hogyha földöntúli lennék, ezen az oltyeán földön túli.
Az életutam nagyon göröngyös volt, úgy, ahogy a székely himnuszban meg vagyon írva,
„göröngyös úton, sötét éjjelen”. De ezen a göröngyös úton is a leggöröngyösebb biztosan
állítom, hogy éppen ez volt. Menni a vonattal Bukarestből Krajovára, vissza. Mennyire
könnyű lett volna ez az út, hogyha az a föld, az a hely, az a nép, ahova én tartottam, nem lett
volna ennyire más!?
Legutóbb szabadságra engedtek el Krajováról. Igen szerencsés voltam, mert éppen
december volt, és az Advent, a Karácsonyra való készülődés Székelyföldön csodálatos. Már
az utazó is láthatja a mindig zúzmarás, havas erdő fáit, minthogyha köztük is élet lenne,
minthogyha a zúzmarás fák társasága is falu lenne, minthogyha az is Kurtapatak lenne,
minthogyha az összes, a hó súlya alatt földig hajló fenyőág alatt is egy-egy otthon lenne.
Akkor, amikor decemberben az oltyeánok eleresztettek tíz nap szabadságra, a szomszéd
faluba érkeztem meg vonattal. Gyalog közelítve meg a meredek hegy tövében húzódó falut,
gyönyörű volt a kitárulkozás. Ha úgy adódott, hogy járművel mentem, akkor az olyan volt,
mint aki a jóféle nagy pohár bort hirtelen leönti a torkán.

Gyalog közelíteni meg a hegyaljai, völgybe szorult szülőfalut, Kurtapatakot, olyan, mint
aki ugyanazt a jóféle bort kortyonként, élvezettel iszogassa. Mint a keserű kenyérhéjat
szopogató kisgyermek, ki édesnek érzi azt, úgy élveztem a lassan szétnyíló Gergelydeje
panorámáját, úgy szopogattam, úgy nyalogattam a hazatérés édes ízét.
Alig értem be a faluba, már láthattam, hogy az úton senki sincsen, hosszan üres minden.
Ahogy közeledtem a ködös decemberi kora reggelen, mégis megláttam egy pontot, ami a
baloldali kerítéstől előbb volt, és néha mozgott is. Eddig az út közepén haladtam, de most
kihúzódtam a jobb szélére, majdnem a kert tövébe, hogy szemből láthassam, ki is áll ott ilyen
korán reggel, ebben a nagy hidegben. Még egy pár lépés és már láttam a mi hatalmas,
monumentális három kő kapulábunkat és előtte édesanyámat.
Éppen a disznóölésre készültek, és édesapám őt küldte el, hogy hívjon még legalább egy
disznófogót. Már a mészáros sem volt fiatal, ő sem, ezért kellett volna még egy fogó, a több
mint kétmázsás disznóhoz. Petőfi Sándor jut eszembe. Hozzá folyamodok segítségül:
„… és csüngtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán”.
Szóljon rám valaki, hogy térjek észhez, nem édesanyámat ölelem át karjaimmal a ködös
decemberi pirkadatban, a kapunk előtt! Ez csak egy ábránd, egy képzet, amivel a Jóisten segíti
az idegenbe szakadt székelyt, hogy fájdalmában nehogy meghasadjon a szíve.
Ez nem Székelyország, ez itt Olténia, és alattam egy koszos oltyeán vonat zöttyög befelé
Olténiába. Ott senki sem vár engemet, mert hát nem is ismer, csak annyit tud, hogy ez egy
magyar legény, aki nem fért a bőrébe, magyar dalt énekelt Olténia közepében, a második
emeleti katonai vaságyon, és ezért betörték a fejét. Kivizsgálásra küldték Bukarestbe, ahol egy
Florin nevezetű bukaresti gengszter utasítására epilepsziásnak tetette magát, hogy ezzel Florin
sok pénzt keressen, és ő időnap előtt leszerelhessen. Egy talpcsiklintással lebukott, és most az
oltyeán pusztaságban egy szakadt, koszos vonaton a kaszárnya felé tart, de már nem egy,
hanem kettő darab bűnnel. Helyesbítek: hárommal.
Első az, hogy magyar dalt énekeltem, második az, hogy tetettem magamat, harmadik
pedig az, hogy Székelyországban, székely anyától magyarnak születtem. Még áldott
szerencse, hogy utazhattam civil vonaton, rendes civilek között, és nem fegyveres kísérettel,
rácsok között, rabszállító autóban.
Olyan nehéz elképzelni, hogy létezhet olyan hely a világon, ahol a cigány nem kisebbség.
Ez azért érdekes, mert nem kisebbség módjára él, de nem is a többség módjára, hanem a
mindenség módjára. Olténiában a cigány mindenség, ők senki ellen nem harcolnak. Ebből
adódóan nem verődnek falkába, ha lopni és verekedni kell. Egy másik embert meglopni, és
főleg megölni egymás között is vétek. Itt nincsen olyan, hogy lopjad és irtsad a másik fajtát.
Csoportok persze itt is vannak, mert egy-egy család érthető módon csoportosan jár. De ez a
csoport értük, a családért van, nem pedig egy másik, esetleg ellenséges etnikum ellen.
A zsúfolásig megtömött vonaton még csak rám se néztek. Bőrünk színe nem talált, de ez
nem zavarta őket, mert tudták, hogy ilyen, világos bőrű román is van. Sőt, ők azt is tudták,
hogy olyan román is van, amelyik valójában nem is román, hanem magyar. Nem kell tőlük
félni, mert a román hadsereg egyenruhájában, románként viselkednek, amíg meg nem
szabadulnak.
Másfél év alatt, amíg őket figyeltem, néztem, majdhogynem tanulmányoztam, rájöttem,
hogy ezeknek az oltyeánoknak a mai Románia egy buborék. Egy gyönyörű, szivárványszínű,
pattanásig feszült túlméretezett buborék, és úgy viselkednek, mint a kisgyermek, alig mernek
szusszanni, nehogy kipukkanjon.  Bálokba is eljártam, és az udvarokon szerbest, azaz szürbát
is jártam. Beszélgettem is velük. Tőlük tudom, hogy így ez nekik furcsa. Érzik, hogy ők nem
arra valók, hogy magyar, székely, szász és sváb felett uralkodjanak.
Ez az ország, ez a Romániának nevezett buborékország ebben a formában addig létezik,
amíg egy néhány gyáva, erdélyi, magyarul beszélő, román érdekeket szolgáló politikus
elhiszi, hogy a magyar alárendeltségre fogantatott, fölötte valakinek uralkodnia kell. Elhiszi

és igyekszik elhitetni másokkal is, hogy a Kárpátokon túl létezik egy hatalmas keltetőgép,
ahol sorozatra zseniket, uralkodásra, parancsolásra született Cézárokat állítanak elő.
Krajováig volt, ahogy volt, mert attól elfelé még olyan se volt. Amit én BP (nem
Budapest, hanem Botosest Pálya) távolsági autóbusznak hittem, arra nem is jó gondolni. Még
csak jegyet sem adtak a buszmegállóban, gondoltam, veszek az autóbuszsofőrnél, de még
autóbuszt sem láttam, nemhogy sofőrt.
Egy rozoga, eredetileg kékre festett traktor ablakán jobboldalt ceruzával vagy valami
annál vastagabb feketeséggel ki volt írva a falu neve. Csak hátul volt egy rosszul hegesztett és
félig leszakadt vaslétra, azon kellett volna fölmásszak. Nem mertem, mert eszembe jutott,
hogy ezen a fedett utánfutón semmi esetre sem lehetnek légi kisasszonyfélék, kik a jegyet
lekezelnék.
Elől kerültem, és megkopogtattam a traktorista-sofőr ablakát. Ahogy Székelyföldön
mondtuk, ő is jó mozdonyszőke volt, de ez már nekem majdnem egy éve nem tűnt föl. Az
ajtót kinyitotta a traktorista, és az ő nyelvén megkérdezte:
- Mit akarsz?
- Utazni.
- Mennyi pénzed van?
- Semmi.
- Akkor mid van?
- Útilevelem.
- Menj hátul!
A nyitott ajtón bemásztam a födött traktor utánfutójának utasterébe. Szerencsémre oda
ment, ahol a kaszárnya van, nem volt más falu ezen a hetven-nyolcvan kilométernyi
szakaszon.
Ez nekem borzasztóan furcsa, mert Felső-Háromszéken, Kézdivásárhelytől két és fél
kilométer Szentlélek, Szentlélektől majdnem annyi Szentkereszt, Szentkereszttől többecske
Bélafalva, Bélafalvától ugyanannyi Kurtapatak, Kurtapataktól pár száz méter Esztelnek,
Esztelnektől ugyanannyi Csomortán, Csomortán egybenőtt Almással, Almástól hajításnyira
Lemhény, Lemhénytől nem messze Bereck, ahol az ágyúöntő Gábor Áron született és áll a
szobra. Bereck az már vegyes, románok is lakják, és odébbacska ott van már Románia.
Nem értem ezeket a mostani repülőjáratos reklámokat. Úgy mondják, hogy olcsóbb a
repülőjegy ott, ahol a járat fapados. No, ezt néznék meg, ezt az oltyeán traktort, ez aztán
tényleg fapados! Nem mindenütt, csak ott, ahol még el nem lopták és megvolt.
A kilátás felől se faggasson engemet senki, hogy én mit láttam ezen a majdnem száz
kilométeres úton, mert csak oltyeánt láttam, ami igen nehezen kontűröződött a födött traktor
utánfutójának derengő sötétségében és bűzében! Gondoltam, hogy ablakot nyitok, de itt csak
vágni lehetett volna az ablakot, de nem csak azt, hanem a port és a szagot.
Szörnyűen hosszúnak tűnt ez az út. Nem az volt a gond, hogy a traktor rendeltetésénél
fogva nem mehet gyorsan, hanem éppen az a baj, hogy túlságosan gyorsan repült, én pedig
néha fel a levegőbe, amikor egy-egy mélyebb árokba döccent.
Nagy gonddal szálltam le a traktorról. Ahogy említettem, a rövid vaslétrának csak az
egyik ága volt már odahegesztve, ezért hát fogtam magamat és a kuferomat, és leugrottam.
Ezeket az emberkéket még megbírta a vas, de ők olyan negyven kiló körüliek, csak a pap és a
milicista volt hatvan. Ők akár meg is duplázzák a közember testsúlyát, sőt, meg is
háromszorozzák, négyszerezik. De ezen a traktoron sem pap, sem milicista nem volt.
Egy arra járó embertől megkérdeztem, hogy merre van a BP-i kaszárnya. Azt mondta,
hogy menjek ki a tetőre, és ott majd látni fogom. Ki is mentem a vízmosásból a tetőre, de
odakint egy végeláthatatlan pusztaságot láttam, amiben még egy árva csipkebokorban sem
botlott meg a szemem. Mégis elindultam a földúton, mert azt mondták, hogy a távolban kell
legyen egy kaszárnya.

Jó hosszat gyalogoltam, amikor már derengett valamiféle épület. Ahogy közelebb értem,
még valami kaput is láttam, aminek a tövében ülve, puskával a kezében, katonaruhában egy
parányi legényke védte a hazát. Nem kelt fel miattam, de azt hiszem, hogy ezt a fáradságot
akkor sem vette volna, ha most helyettem egy tisztféle jött volna.
Odaszóltam neki:
- Ez itt kaszárnya?
- Jest proszt? (Magyarul: Hülye vagy?)
- Nem hülye, csak katona, román katona.
- Mi az anyád (…) keresed itt?
- Küldtek.
- Mit csináltál?
- Megnyestem egy moldovánt.
- Azt jól tetted, mert azok mind süketek.
- Te mi vagy?
- Erdélyi.
- Nekem nem tudsz hazudni, mond ki, hogy magyar vagy, úgy is kiderül! Csak ti
magyarok nőtök akkorára, mint egy kapuláb.
- Hát akkor, ühüm.
- Erdélyben vannak még székelyek is, akik sokkal rosszfélébbek még a magyaroknál is.
Nem abból a fajtából való vagy-e?
- Hát, bizony.
- Melyik megye?
- Kovászna.
- Akkor takarodj el innen, amíg jó dolgod van, és hagyj nekem békén!
Úgy tettem. Olyan klasszikus értelembe vett kaszárnya nem volt ez, inkább egyfajta tábor.
Kapuláb volt három, de kapu egy sem. Talán nem is csináltak, vagy talán valamelyik civil
ellopta. Kerítés is csak egy darabon állt jobb kéz felől, de elől, hátul és baloldalt egyáltalán
nem.
Egy olyan hely, ahonnan nem lehet megszökni. Nincs ahová menni innen. Amikor
elindulsz a pusztában, nem látsz úti célt, csak sok órai gyaloglás után süllyedsz bele egy
árokba, ahol lehet valamiféle emberkéket találni. Onnan, ha kimész, újból csak a végtelen
pusztaság, de ezúttal az éjszaka is ott ér el, amit igen kevesen élnek túl.
Tisztfélét kerestem, de nem találtam, csak közkatonát, de azt is csak olyant, amelyiknek
mindene, inge és gatyája fityegett. Az egyik azt mondta, hogy a tisztek és a civilek csak
félnégyig vannak, mert akkor mennek el a félnégyes traktorral.
Megismerkedtem egy értelmesebb és egy kissé öregebb katonával, Petrikával. Ő lett a
házigazdám. Egy épületben, ami sárból volt építve és a padló is sárból volt, találtam
magamnak egy vaságyat. Onnan tudtam, hogy szabad, hogy semmi nem volt rajta, csak a
tiszta vas. De nem is igaz, hogy tiszta, inkább szimpla vas. Nem mindegy. Ezek már nem
emeletes ágyak voltak, mint Krajován, amelyiknek a tetején énekeltem, hanem szimplák és
bennük rúgó sem volt, csak vasabroncsok, és az enyém kivételével egy vagy két szürke
lópokróc is volt rajtuk. A lópokrócon egy-egy hatalmas nagy fekete pecsét: MAN
(Nemzetvédelmi Minisztérium).
Petrika fontosnak tartotta, hogy figyelmeztessen, hogy lefekvés előtt, ha zsebkendőm
nincsen, akkor zoknit gyömöszöljek a szájamba, mert itt éjjel kígyók járkálnak az ágyak alatt
és néha az ágyakon is. Rajtuk is, de most már helyesebben, rajtunk is. Azért jó, ha a román
katonának éjjel be van tömve a szája, mert a kígyó vagy bebújik melléd, vagy tovább megy,
de ha a szájad nyitva van, akkor besiklik a gyomrodba.
Már nevet is mondott, hogy utoljára kivel történt ez meg. Azt csinálták, hogy a
szerencsétlent a lábánál fogva felkötözték egy fára, és egy edénybe langyos tejet tettek alája.

A kígyó kimászott a román katonából, hagyta, hogy ő tovább védje a közös hazát,
belecsúszott a fazék langyos tejbe. Figyelmeztetett, hogy el ne bizakodjak a langyos tej miatt,
mert az nem mindig van kéznél és akkor a kígyó nem szok kijönni.
Meg kellett mondjam én Petrikának, hogy értékelem a jóindulatát, de én sem zsebkendőt,
sem zoknit nem fogok a szájamba gyömöszölni. Lesz, ami lesz. Pedig rettegtem. Mi lesz
akkor, hogyha az oltyeán kígyó rájön, hogy ez a bél magyar bél, megkutyálja magát, és ott
marad? Nem voltam döntési helyzetben, lesz, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell.
Petrikával akkor jelentéktelenedett el a kapcsolatom, amikor elárulta, hogy egy szakács
van a kaszárnyában és az is magyar. Kérdem, honnan van, erre fel az én városom,
Székelyország fővárosának a nevét mondta ő románul. Elnéztem neki.
Már ment is, hogy hívja Csabit. Kiderült, hogy valahonnan, hírből ismerjük is egymást, és
hogy mind a ketten okleveles szakácsok vagyunk. Ezután fogta magát, kihúzta lábából a
pántos strandpapucsát, és ideadta. Azt mondta, hogy amikor ő idejött, ő is az előző magyar
szakácstól kapta, és nekem is továbbadja. Látszott a papucson az egyévnyi szolgálat. Mondta
is Csabi, hogy ő most nem áll neki megmosni, lesz nekem időm arra bőven, hogy
megmossam. Lelkemre kötötte, hogy ha majd megszabadulok, akkor adjam én is tovább az
utánam következő magyar szakácsnak.
A társam, a másik szakács, Lajos Marosvásárhelyről volt, és így a táborban kerek és egész
lett a magyar konyha. Az élelmezési tömbben az lett az íratlan szabály, hogy „Isten áld meg a
magyart”, „vesszen a hülye moldovai”, és az oltyeánokról annyit, hogy „ez van, ezt kell
szeretni”.
Moldován ellenes hangulatot gerjesztett a táborban az is, hogy a sorainkból kinevezett
parancsnok éppen egy moldovai volt, Gávril. Ő néha kellett jelentse a bűneinket, vétkeinket,
és ezért őt rettenetesen megverték.
Emlékszek, hogy egyszer éppen mellettem a konyhába kapott ki egy izmos makedón
cigánytól. Hiába, ilyen egy sok nemzetből álló ország. Nem írom le az egyoldalú verekedés
részleteit, mert majdnem horrorisztikus, csak azt tudom, hogy a konyhába csak az jöhetett be,
aki tudta a jeligét, ami ez volt: „kapott és még kap”. Mármint, hogy Gávril és mármint, hogy
verést.
Ez a kaszárnya csak annyira volt katonai egység, hogy némelyikünkön volt katonai
egyenruha. Őrség volt, méghozzá fegyveres, de biztos információm szerint senkinek sem volt
golyója. Az őrség is csak arra való volt, hogy reggel az ezredes érkezésekor jelentést adjon.
Mi ketten, Lajossal az élelmezési tömbből csak akkor kellett menjünk, ha valami nagy baj
volt a főzés körül. Velem volt is, mégpedig kétszer, de mind a kétszer mások hibájából.
Favágásra, takarításra és egyéb ilyen munkára mindig kérhettem katonát, és kaptam is.
Történt egyszer, hogy amikor a vacsorára előszerelt ötvenliteres fazékban főtt a víz teának, és
miután a rendelkezésemre álló egy tasak orosz teafüvet is beledobtam, ránéztem, hogy
önthetem-e a kimért cukormennyiséget bele. Ekkor fedeztem fel, hogy az orosz tea között
valami fehérek is úszkálnak. Közelről kiderült, hogy legalább egy fél csomag cigaretta van
szétfőve a teában. Állítólag valamelyik konyhasegítség ejtette bele, amikor a kályha körül
takarított.
Nem volt sok időm hátra, mert a katonák egy óra múlva jöttek vacsorázni. Azt sejtettem,
hogy a főtt dohány mérgező lehet, de a dohánnyal együtt a teát is el kellett öntsem. A civil
raktárnok, nea Bumbák, aki magyar fordításban Gyapot bát jelent, már a félnégyes traktorral
hazament. Nem volt, ahonnan teafüvet kérjek.
Sok időm nem volt gondolkozni, a fazékba friss vizet tettem melegedni, és irány ki a
szabadba teafűért. Az udvaron, a kaszárnya előtt hosszan birsalma sor volt, és arra esett a
választásom. Szedtem egy öl levelet, megmostam és beleöntöttem a fövő vízbe. Gyönyörű és
illatos tea főtt belőle, mégpedig időre. Mintha sejtettem volna, hogy lesz sikere, ezért hát

többet főztem az átlagosnál. Nagyon ízlett a katonáknak. De én nem is tőlük féltem, hanem a
másnap reggeltől, amikor jön az ezredes.
Reggel fél hétkor már hívattak ahhoz az altiszthez, aki katonai vonalon az élelmezésért
felelt. Hallotta, hogy mi történt, ezért engemet is kikérdezett. Semmiféle haragot nem láttam
rajta, sőt, éppen ő volt az, aki a birstea, a légutakra gyakorolt pozitív hatását emlegette. Még
tovább ment. Parancsba kaptam tőle, hogy attól a naptól kezdve, minden reggel és minden
este birslapi teát főzzek.
Ezt megúsztam, de a másik esettel az ezredes elejébe kerültem. Az egységnél volt egy
disznó nevelde is, innen kaptam a konyhára a húst. A fél év alatt rendes húst én ritkán láttam,
inkább csak disznófejet. A többi valahova mindig eltűnt. Disznófej és köröm, ez volt a
katonáknak az öröm.
De egyszer még ez sem. Az apró emberkének, a civil öregecskének, Gyapot bának volt
ugyan nagy hűtőszekrénye, talán kétszáz literes is és tiszta új. Csakhogy a hűtő alatt, ahol a
motor szokott lenni, üres volt a hely. Petrikától, az oltyeán legénytől tudtam meg, hogy a
motort Vászile, a karbantartó lopta el, és otthon darálógépet csinált belőle. Senki sem kérte,
hogy hozza vissza, mert mindenkinek ő darálta a kukoricát, még Gyapot bának is.
Ezért tehát hűtő volt, de motor nem, következésképp a hűtő abszolút nem hűtött. Legtöbb,
amit tehetett a katonák és a nagy román haza érdekében, azt megtette: nem kellett a húst a
földre letenni, és árnyékot tartott. Csakhogy ez nem volt elég.
Egyik délután két órakor, amikor disznóhúsért, illetve fejért mentem, akkor nem csak
élettelen állatot találtam a hűtőben, hanem élőt is. Pontosabban, kiszenvedett disznófejek
voltak a hűtőben, és a nekem elészerelt disznófejek orrából valami egészen primitív állatkák
másztak szembe. Azon a napon nagyon megharagudtam Gyapot bára. Még azon is törtem az
eszem, hogy megragadjam, és megbüntessem ott helyben.
Kérdezem hát tőle az ő nyelvén:
- Gyapot bá, mik azok az állatok, amik másznak ki a disznó orrából, szépen,
sorjában?
- Húshernyók – meresztette nagyra az ő oltyeán szemeit az öreg, és közben módfelett
büszkén kihúzta magát, még a mellét is kivetette.
- Én ezt a katonáknak nem adhatom oda, és nem is adom.
- Nálatok otthon ez a fajta apró állat nincsen? Ti az ilyen húst nem eszitek meg?
- Nincs, és nem.
- Honnan a francból vagy te helyileg ebből a nagy Romániából, hogy így kezdesz
nekünk affektálni?
- Nehogy megmutassam én most magának, hogy én honnan vagyok, mert akkor
magának vitte!
- Nehogy te mond meg, te szerencsétlen, hogy itt Olténiában ki jár jól, és ki jár rosszul!
Itt nem az apád udvarán vagy, ebből főzöl főzeléket és kész! Ha nem lesz benne a fazékba a
két disznófej, katonai bíróság elébe foglak juttatni.
- Éppen maga, a civil, engemet, a katonát!
- Nem te leszel az első ebben a kaszárnyában, akit én küldtem oda.
- Hát inkább oda jutok, de a bajtársaimat úgy sem mérgezem le.
- De innen elviszed ezt a két disznófejet!
- El.
És elvittem, de elszántam magam, hogy a katonák elejébe én ezt nem teszem. Én tudtam,
hogy egy katonai egységben a civil élelmiszer raktárnoknak igen nagy szava van, és ha akar,
Gyapot bá le tud győzni engemet.
Bementem a hálóba, és behívtam a konyhára Lajos barátomat és a korondi származású
Gyurit, aki az egység traktoristája volt és megkértem őket, hogy legyenek nekem tanúim
abban, amit most teszek. Látták ők is az egyre szaporodó nyüveket a műanyagzsákban. Együtt

vittük el a két disznófejet egy nagyon mély, elhagyott szárazkúthoz, és ott egyenként
beledobtuk. Abban a három székely legény biztos volt, hogy olyan mélységből ember ki nem
veheti.
Azzal bementem a konyhára és elkészítettem a vegetáriánus pityókatokányt jó sok
paprikával és zsírosan. A katonák este megértettek, semmi zúgolódás nem volt. A másik két
székely legény, Lajos és Gyuri elmondták nekik, hogy mi is történt a két disznófejjel. De azt
én éreztem, hogy másnap reggel ezt már nem úszom meg anélkül, hogy az ezredes, a
parancsnok magához ne hívasson.
A dolognak etnikai jellege kezdett lenni. Mi hárman voltunk abból a francos fajta román
állampolgárból, amelyik nem eszi a nyüves húst, és a túloldalon Gyapot báék, akik eszik,
vagy nem eszik a nyüves húst, de velünk és az ők fajtájukkal is meg akarták etetni.
Természetesen, hívtak reggel az ezredeshez. Meg kell dicsérjem, öreg ember volt, de igen
jóravaló. Még csak durván sem szólott hozzám, csak arra kért (!), hogy mutassam meg neki a
disznófejeket. Ő azt akarta elérni, hogy én és talán az én fajtám a katonák előtt tiszta legyen.
Nem tolvaj a magyar.
Kéretett az őrségtől három elemlámpát. Egy nagyon hosszú kötél végére kötette, és egy
néhány katona kíséretében az elhagyott száraz kúthoz jött velem együtt. Ott a három
elemlámpát fölgyújtotta, és a hosszú kötélen leeresztette a kút fenekére. Amikor az aljára ért,
és jól látszódtak a disznófejek, akkor így szólt:
- Nézzétek, itt van a nektek szánt két disznófej! Attiláék nem lopnak, nem olyan
emberek ők, nekem elhihetitek!
Soha nem beszéltem azelőtt sem és azután sem az ezredessel, de egyszerűen sokkolt,
ahogy tisztelte a magyarokat oltyeán ember létére. Az én meggyőződésem az, hogy ő
pontosan annyira volt oltyeán ember, mint én román katona.
Nem volt több ügyem a fentebb valóimmal.
Ez alatt olyan ügyet értek, ami nem csak szabályzatellenes, hanem ki is derült, és emiatt
az ezredes elejébe kerültem volna. Nem láttam a katonai szabályzatot, de gondolom, hogy a
malaclopást tiltja, és én ebbe a bűnbe is belekeveredtem.
Az egész konyhai tevékenységem alatt a legnagyobb gondom a fa volt, a tűzifa.
Fatüzelésű kályhán főztük az ételt, de a fa örökké éppen csak alig-alig volt elég. Rájöttem,
hogy éppen ezért nincs kerítés a kaszárnya körül, mert az elődeim az összes fakerítést
eltüzelték, hogy az ételt megfőzhessék. Ami maradt, az már drótsövény kert.
Minden nap aláírtam, hogy átvettem a napi faadagot, azt a nyolcvanhárom kiló harmincöt
dekát. A bő félesztendős tábori szolgálatom alatt famérésre alkalmas mérleget nem láttam.
Mégis Radu, a raktáros sorkatona minden nap kilóra tudta, hogy mennyi az én napi fa
fejadagom.
Három darab gombolyag nyers bikkfa volt az. Az ételnek a benne lévő disznófejjel együtt
tudnia kellett, hogy azzal a három darab méteres, nyers bikkfával meg kell főjön. Sokszor
próbáltam megkörnyékezni Radut, az aprócska közkatonát, hogy adjon már végre legalább
négy darabot, de ő kitartott a három darab mellett. Ha mérlegre tehettük volna, akkor
meglátszott volna, hogy ez csak a fele a nyolcvanhárom kilónak, de mérleg híján nem tudtam
megcáfolni. Egyszer még disznófejes tokaszalonnából készült flekkent is ígértem neki, de ő
szóba sem állt, csak annyit mondott:
- Hülye vagy? Kertésznek akarsz te uborkát adni? Most is négyféle pástétom van a
bőröndömben.
Elhittem neki, raktárnok kisegítő volt és olyasmiket evett, amit én a konyhán nem is
láttam.
- De hogyha az a negyedik darab bikkfa neked olyan fontos, megkaphatod tőlem,
hogyha segítesz elvinni egy süldő malacot a legközelebbi faluba. Érte majd kapunk bort, és
azt együtt megisszuk.

Megkötöttük az egyezséget. Délután, miután a félnégyes traktorral elmentek a tisztek, hát
egyszer csak nagy sikoltozást hallok a konyhaablak alatt. Hála Istennek, hogy csak olyan
süldő malacsikoltozás volt és ebből kezdtem sejteni, hogy miről van szó. A nagy sikoltozásból
kihallatszott Radu szava:
- Háj, bö! – ami azt jelentené, hogy gyere, te.
Vettem a lakatot, ráakasztottam a konyha ajtajára, és irány a malachoz. Radu azt kérdezi:
- Mit látsz te itt?
- Süldő malacot.
- Hülye vagy! Ez itt nem malac, hanem zájbör, nyúlvér.
Nyúlvérnek nevezték Olténiában a jó sötét színű, illatos vörös bort. Tehát a dolgunk az
volt, hogy ebből a malacból a legközelebbi faluban zájbört, nyúlvért csináljunk. Azt úgy
lehetett megoldani, hogy bevisszük a faluba, és ott valamelyik szőlős gazdának odaadjuk,
amiért ő ad nekünk két ötliteres demizson bort. Egy részét megisszuk, de legalább öt litert
fogunk adni Gyapot bának, mert ő felel a disznókért. Persze ennek az egy malacnak a
kivételével, aminek a sorsa a Radu és az én kezemben volt.
Teljesen koncepció és mindenféle infrastruktúra nélkül fogtunk neki a malacszállításnak:
se láda, se kötél, se lánc, se semmi. Még egy ártatlan vesszőnk sem volt. Abban
reménykedtünk, hogy ez az oltyeán malac valahogy fog érezni valamiféle elvágyódást a
táborból, és ezzel együtt a malac lelke másik felében egy vonzódást a szomszéd falu
borosgazda kése iránt.
A legfontosabb és legkockázatosabb útszakasz éppen a táborból kifelé vezető volt,
valahogy itt sehogy sem kellett volna ordítson, nehogy mindenki minket nézzen. Ha cikk-
cakkban is, de volt némi kedve a gyalogoláshoz és mi ennek nagyon tudtunk örvendeni. Nem
egyenes vonalban, de mégis haladtunk szépen sorjában: Radu elől, a malac utána és a végén
én, kezemben egy fűzfavesszővel, amit az árok alján törtem.
Odáig jutottunk, hogy a táborból kiértünk, és előttünk állt a végtelennek tűnő pusztaság.
Ez nemcsak engemet sokkolt meg, hanem a malacot is. Talán attól, hogy végignézett a nagy
sivár pusztaságon, egy tapodtat sem akart lépni. Pedig sok lépésre lenne itt szükség, mert itt a
falvak több órai járásra vannak egymástól.
A malac nem lépett, nekünk pedig haladnunk kellett vele, mert itt, a tábor szélén nyúlvér
sehogy sem lesz belőle. Így utólag visszagondolva, sejteni merem, hogy Radunak nem ez volt
az első malaclopása. Tudta ő, hogy mit kell tenni:
- Ez nem lépik, ezt fel kell venni, és úgy kell vinni!
- Nem bánom, vegyük fel és vigyük!
- Hülye vagy, hogy tud egy malacot két ember vinni?
- Sehogy, viszed te egyedül.
- Hülye vagy, azt hiszed, elbírom?
- Ha nyúlvért akarsz inni, akkor biztosan el.
- Hülye vagy, te is iszol és még a tetejében még azt a negyedik darab fát is megkapod!
- Edd meg a fádat, mert nekem nem kell, nem az én családomnak főzök vele!
- Hülye vagy, mert a nyúlvér nem a te apád-anyád gyomrába megy, hanem a te beledbe!
Többet nem vitatkoztunk Raduval. Útközben még váltottunk szót, de beláttam, hogy a
malacot cipelnem kell, nincsen más választásom. Nem is a negyedik hasáb fa győzött meg,
hogy cipeljem a malacot, de még a nyúlvér sem. Rájöttem, hogy a malac már el van lopva, és
lopott malacot egy katonai egységbe visszavinni igen bajos.
Ezért hát irány az ismeretlen falu ismeretlen boros gazdája. Számításba sem jöhetett
Radu, mint malaccipelő. Alig nyomhatott négy-öt kilóval többet, mint az immáron hátamra
került oltyeán malac. A lelkemben semmi sem tiltakozott a malaccipelés ellen. Itt már nem
volt szó országalkotó nemzet és kisebbség viszonyáról, a malacot az viszi, aki bírja. Ha éppen

a székelyt táplálta jobban az édesanyja, akkor az cipeli. Én ebben nem láttam semmilyen aljas
balkáni nemzetpolitikát.
A baj tehát nem is a nemzeti öntudatommal volt, hanem a fülemmel. Főleg az elején,
amikor a malac felkerült a hátamra, rettenetesen erősen és csúnyán ordított. Attól féltem, hogy
megsüketülök, süketen kell leszereljek és hazamenjek Háromszékre emiatt az átkozott oltyeán
malac miatt, amit én nyúlvérré kell változtassak.
De az elkeseredett, hatalmas malacordításnál is van rosszabb, az, amikor a hátamon ez az
átkozott oltyeán malac rágni kezdte a fülemet. Szerencsére, hogy a disznó fű- és moslékevő
állat, és a fogai nem meredeken zárnak össze, nem metszésre vannak kialakulva. Így inkább
benyálazta, mint leharapta a fülemet. Egy legyalogolt kilométernyi út után belátta, hogy neki
ez a sorsa, és nem is olyan rossz. El kell tűrje, hogy én őt cipelem a hátamon.
Amikor már nem bírtam tovább, megálltunk, és letettem a malacot. Radu ilyenkor
elvállalta, hogy megfogja a malac lábát, nehogy elfusson, én pedig egy pár percig hosszan
nyújtózkodtam az oltyeán pusztán, hogy erőt gyűjtsek a következő útszakaszra.
Mennyire más itt ez a világ. Hogyha gyermekfejjel a falu határában elkóboroltunk,
mindig hazataláltunk a „toronyiránt”. Csak a templomtornyot kellett nézni, a hófehérre
meszelt, piros cserepes templomtornyot, mert az bárhonnan látható volt. Látszott az akkor is,
ha kosárral vagy kézzel pénzes halat halásztunk a patakmederben, de látszott az akkor is, ha
medvegombát keresgélve eltévedtünk az erdő sűrűjében.
A templom tornya mindig hazavárt és hazavitt. Itt semmi sincs, csak a nagy pusztaság,
amiből semmi ki nem emelkedett, és a hátamon a sorsába immár beletörődött, lusta malac.
Egyszerre mintha lejteni kezdett volna talpunk alatt az oltyeán pusztaság. Egy árok
látszott kibontakozni, és benne valami építmények. Ezekről Radu azt mondta, hogy házak, mi
otthon pajtának nevezzük az ilyent. Egy szőlőskerten mentünk be, az udvaron keresztül, direkt
a ház elejébe. Radu ismerte a megrendelőjét. Csak most jöttem rá, hogy ez nála már
rutinszerű.
Egész úton azt kívántam, hogy bár nyugodna meg a hátamon a malac, ne ordítson, és
főleg ne rágja a fülemet. De itt, az oltyeán szőlősgazda háza előtt egy cseppet sem örvendtem,
hogy a malac a földön meg sem mozdult. Volt az öregnek legalább nyolc pogon (oltyeán
szőlősterület mértékegység) szőlője, de két demizson nyúlvért csak eleven, tartásra fogható
malacért adna.
Lehet, hogy a mienk csak spekulált, valójában nem is készült eltávozni ebből a földi
világból, de az öreg mégis csak egy demizson bort adott. Vágómalac árban vette át, az pedig
csak egy ötliteres demizson nyúlvér. Lopott állatot nem lehet olcsón eladni. Mi örvendtünk
annak is, amit kaptunk.
Amilyent a bort a kezünkbe adta, rögtön indultunk vissza, hátha még a teljes besötétedés
előtt visszaérünk. Nem haza, vissza, de lehet, hogy Radunak akár haza is.
Volt köztünk némi vita azzal kapcsolatosan, hogy ki húzza meg először a demizsont. Volt
esélye erre a tisztségre Radunak, mert tőle származik a malac, és az öreget, a nyolc pogonos
szőlősgazdát is ő szerelte. Nem annyira a nyúlvér iránt való vonzódásom miatt, hanem azért,
mert még éreztem a malac súlyát, fülemen a harapdálását, hátamon a hátsó lábainak rúgását,
én húztam meg először. Lehet ő az államalkotó többség és én a kisebbség, de itt, az oltyeán
pusztaságon megfordult a világ. Lettem én a többség, és Radu a kisebbség.
Minél inkább húzogattuk a nyúlvért, annál inkább változtak az etnikai viszonyok,
természetesen a kisebbség javára. Nem is voltam kisebbség, mert valójában én is egy voltam,
és ő is egy, de csak olyan egy, aki inkább csak fél, és akit akár a hátamon is vissza tudnám
vinni a hálóba. De ehhez semmi kedvem nem volt, mert anélkül is eleget cipeljük őket a
hátunkon, amióta megadták magukat az oroszoknak.
Dalos kedvünk támadt. Itt már Radu volt az esélyesebb, mert a kaszárnyában románul
még dalolgattunk, de magyarul soha. Így hát oltyeán dalra fakadtunk.

„Így isznak a jó emberek,
Így isznak a jó emberek,
Szombattól hétfőig.
Így isznak a fiatal emberek,
Így isznak a fiatal emberek,
Szombattól péntekig.”

A hét minden napjára volt egy szakasz.
De ha már itt vagyunk az oltyeán pusztán, ahol már rajtam és a Jóistenen kívül csak Radu
van, akkor melegítsem meg a zúzmarás székely lelkemet egy igazi, de fájdalmas magyar
nótával. Már besötétedett, és az oltyeán falu már elég messze volt, a tábor pedig nagyon
messze, ezért hát teljes hangerőből rázendíthettem a hazai nótára:

„Hargitai fecskemadár hosszú útra készül,
Nem hagyja el piciny fészkét könnyhullatás nélkül,
Én is, én is úgy elmennék messzi tájra,
Ha szívem a Hargitáért oly nagyon nem fájna.
Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes,
Szomorú a székely sorsa messze idegenben,
Varjúsereg lepte be az egész tájat,
Odahaza gyász borít be minden székely házat.”

Senki sem hallotta az éneket, csak Radu és a sötét, oltyeán pusztaság. Jó volt sötétben
énekelni, mert így legalább senki nem látta a gyorsan leguruló könnyeimet. Sokszor
elénekelhettem, amíg a táborig elértünk, mert a vége felé már Radu is ismételgette: „…én is,
én is…, én is, én is…”. Így is történt, én is, én is, ő is, ő is.
Az ötliteres demizsonban maradt még annyi bor, hogy a hálóba beérve érdemes legyen
felkölteni a többi katonát is, hogy nyúlvérrel megkínáljuk őket. Legelőre a hargitai, csíki
traktoristának, Gyurinak adtam a demizsont, utána pedig Lajosnak, a marosvásárhelyi
szakácsnak. Azután az oltyeán bakák itták az oltyeán bort.
Jó volt Gyuriékkal még egyszer elénekelni a kedves éneket. Nyugodtan énekeltük, mert
már másodévesek voltunk, volt hatalmunk és tekintélyünk. Székelyek voltunk mind a hárman,
és tudták az oltyeán legények, hogy igen veszélyes dolog lenne három énekelő székelyt
megzavarni. Hogyha mi hárman összevetjük a hátunkat, akkor nem eshet bajunk, egészen
biztos, hogy győzni fogunk. Nem hogy tiltakoztak, hanem egy-egy rövid szócskát még ők is
beleénekeltek. Csengett az oltyeán kaszárnya a székelyek dalától.

„Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes,
Szomorú a székely sorsa messze idegenben,
Varjúsereg lepte be az egész tájat,
Odahaza gyász borít be minden székely házat.”

Hamar megürült a demizson, elfogyott a nyúlvér. A katonák nyugovóra tértek, és az
ezredes semmit sem tudott meg az egészből. Gyapot bá számított egy demizson borra, de
Radunak meg is ígértem, hogy elmegyek még egyszer vele, és akkor annyi bort hozunk, hogy
Gyapot bának is jusson. Utána majd jót mulat az egész kaszárnya.

Nincsen semmiféle kézzel fogható bizonyítékom arra, hogy ez a katonai egység, ahol én
szolgáltam, valamiféle büntetőtábor lenne. Úgy esténként a hálóban, amikor mi hárman,
Lajossal és Gyurival, a három székely elbeszélgettünk, akkor az derült ki, hogy
magyarságunkért, anyanyelvünkért mind a hárman erősen megszenvedtünk. Mind a hármunk
a maga módján védte a fajtáját, az anyanyelvét. Egyikünknek sem volt elég a szó, a román
szó. Bántottak és mi védekeztünk, és mivel más eszközünk nem volt, érdekképviselet híján a
két öklünkre szorítkoztunk, és ütöttünk úgy, ahogy bírtunk.
Innen volt az az érzésünk, hogy ez a BP-i egység büntetőtábor. Pedig nem hiszem, hogy
az lett volna, mert mind a hármunk más-más ezredjéből idejártak a katonák évente kétszer
gyakorlatozni. Körülöttünk talán több száz hektáros pusztaság, szinte lakatlan. A lánctalpas
tankok nem ártottak senki murokágyásának, sem muskátli virágjának.
A mi egységünknek az volt a hivatása, hogy jól és jó étellel ellássuk az éppen aktuális
gyakorlatozó ezredeket. Ilyenkor, gyakorlatozáskor már nem is bent a konyhán, hanem kint a
pusztában főztem. Volt az egységben egy hatalmas, több száz literes, kerékre szerelt kazán.
Annak a tetején csak egy akkora lyuk volt, hogy egy ötporciós merőkanál beleférjen. Ezt a
mozgó kazánt vitették ki, és főztem benne a katonáknak.
Kimondhatom, hogy talán azóta sem ettem olyan finom egytál ételeket. Szakmailag is
kitűnő megoldás, amikor az étel felül is majdnem zárt térben fő meg. Házilag ez az íz, ez a
minőség nem érhető el, olyan nagy mennyiségben jobban megmaradnak a vitaminok, más
szóval, az ízek.
Elterjedt a hír a gyakorlatozók között a pusztán, hogy az ételt két székely szakács főzi,
akik még a tetejében nem is rejtik véka alá magyarságukat. Természetesen, az ételt hordó
katonák még akkor is, ha magyarok voltak, hozzám románul kellett szóljanak. Ők mondták
meg, hogy melyik ezredhez tartoznak, és hány porciót kérnek.
Nekem mégis tudnom kellett, hogy magyarok-e, nehogy két magyar románul kezdjen
beszélni. De még ennél is fontosabb volt, hogy a magyarnak úgy merítsek, hogy abba több
hús sikeredjen, „tiszta véletlenségből”. Nem volt a kerek Romániának olyan ezredese, de még
tábornoka sem, aki ebbe beleszólhatott volna.
Ezt úgy értem el, hogy a duplafalú ételhordójukat mikor előmbe tették, mindig azt
mondtam magyarul, hogy „errébb”, még akkor is, ha már nem volt hely. Aki értette, az több
húst kapott, aki nem, az kevesebbet.
Megérte, hogy közelebb kéressem a „marmidákat”. Volt olyan katona, amelyikkel még el
is tudtam beszélgetni ételosztás közben, magyarul. Tudni akartam, hogy mi történt Ervinnel,
Jóskával és Pityuval.
Semmiféle lelkiismeret furdalásom nem volt akkor sem és még azóta sem, hogy etnikai
alapon osztottam az ételt. Még Pacifik atyának sem gyóntam meg, amikor leszereltem.
Szerintem ez az igazság: nekik van hazájuk, iskolájuk, egyetemük, hadseregük, rendőrségük,
és még Erdélyország is az övék. Úgy ítéltem meg, hogy nekünk legalább egy-egy nagyobb
darab hús jusson a tányérba. De itt, nem csak a gyomorról volt szó, hanem a lélekről is.
Magyarok vagyunk, és akárhova dobjon el a sors minket, összefogunk, még akkor is, ha
egyébképpen nem is ismerjük egymást.
El is ment a hír az ezredekben, hogy miszerint osszák el a húst a BP-i kazánnál. Erre is
számítottam, de nem hogy nem féltem, nem is érdekelt. Már megkezdődött a visszaszámlálás,
közel volt a leszerelés.
Sehogy sem nevezhetem az ott eltöltött hónapokat nehéz katonaságnak, hiszen olyan
gyorsan elrepült. Alig vettem át a strandpapucsot a sepsiszentgyörgyi Csabitól, már át is
kellett adjam egy másik székelyföldi legénykének, Tibinek. Nem egészen úgy, mint egy
használható lábbelit, hanem inkább úgy, mint egy stafétát. Nem volt rá szükség, hogy
felhívjam a figyelmét, hogy szeresse, pártolja és segítse a magyarokat. Az erdélyi

magyarokban, de főleg a székelyekben általában meg van ez az érzés. Ha még sem találna
meg lenni, akkor hiába a szöveg, hiába minden.
A történetem végéhez értem. Mielőtt pontot tennék a végére,  el kell mondjam, hogy mit
tudtam meg Jóskáról, Pityuról és Ervinről.
Jóskáról semmi hírt nem kaptam, amíg katona voltam. Talán két évtized elteltével
keresett föl. Akkor éppen a fürdővárosban egy jó hírű gyógy éttermet vezettem. Egyszer csak
jön Icuka, egy kedves pincérlány és közli velem, hogy keres valaki, egy bizonyos Jóska.
Éppen a következő napi menüt állítottam össze. Nem volt könnyű dolog, mert mindenféle
betegnek más-más menü kellett, de olyan, amit minden nap a szakorvos is aláírhat. Volt ott
cukor-, máj-, vese-, hasnyálmirigybeteg, reumás, gutaütött és minden. Nem volt mindegy, mit
ad enniük az ember.
Nem tudtam, ki lehet az a Jóska, ezért hát kimentem az étterembe, hogy lássam. Rögtön
ráismertem, pedig igen rossz bőrben volt szegény, amikor utoljára láttam.
Hideg télben, nagy hóban, nagyon jó bőrben volt. Szó szerint. Azért volt olyan jó bőrben,
mert a fején borjúbőrből bőrkalap, rajta ugyancsak borjúbőrből, hosszú bőrkabát. Gondolom,
hogy a lábán is bőr volt, de ott disznóbőr.
Csak néztük egymást, majdnem lehetetlen volt megszólalni. Neki sikerült, talán azért,
mert évek óta készült erre a pillanatra. Amikor kezet fogtunk, egymás kezét nem csaptuk el,
sőt, úgy kézfogás közben a lehető legtávolabb álltunk egymástól, hogy minél többet lássunk.
- Köszönöm Attila, hogy megmentetted az életemet!
Bajban voltam. Nem tudtam, mit kell ilyenkor mondani. Talán hebegtem valamit, de
ennek semmi jelentősége nincs már. Nem tudom pontosan, miről beszélgettünk, de azt tudom,
hogy lementünk a fürdőváros főterére, és ketten együtt csináltattunk egy fényképet.

Néha örömmel nézegetem.
Pityuról már ott a kaszárnyában tudtam meg híreket. Egy szatmári ételhordós legényke
hozott hírt felőle. Természetesen, időnap előtt leszerelt, és a kommunista diktatúrában olyan
ritkán, vállalkozásba kezdett. Templomfestő céget nyitott Szatmáron. Az ő profilja éppen a
freskófestés volt. Tervezem, hogy majd egyszer elmegyek Szatmárra, és hogyha nem is
találok rá Pityura, Nagy Pityura, mert így hívták, akkor legalább megnézek egy templomot,
amelyikben ő festette a szenteket.
Ervint a végére hagytam. Lehet, hogy rossz döntés volt, mert az ő története a
legfájdalmasabb. Temesvári ételhordó katonáktól tudtam meg, hogy ismerték őt, de nincs hír
felőle. Sem jó, sem rossz. Nyomja a lelkemet, mert valószínű, hogy őt börtönbe zárták, mert

nem bízott abban, hogy megkapja a bolond papírt. Neki sem sikerült, nekem sem sikerült, de
ő meg sem próbálta, mint én. Ennyivel tisztább volt nálam.
Róla semmi emlékem nem maradt, csak egy lélekfotó, amit addig őrzök a lelkemben,
amíg élek. Emlékezni fogok az ő sűrűn szeplős, komoly arcára, amikor a küszöb előtt fölemeli
Jóska lábát, és átsegíti a küszöbön.
Kedves hangú, szép szavát még most is hallom:
- Háj Jóska, háj Jóska!
Magyarul:
- Gyere Jóska, gyere Jóska!
Zonda Attila

VÉGE