ÉNEKELJETEK! könyv 

Az Énekeljetek! című bestseller, önéletrajzi regényemet ajánlom minden magyar, de kiemelten az erdélyi magyarok figyelmébe. A négy fejezetet olyan sorrendben teszem közzé, ahogy a könyvben van, a cselekmény időrendi sorrendjében, az Erdélyi Magyarok a Világban oldalon. A lehetőséget és a kiemelést a szerkesztőnek köszönöm. 

Zonda Attila 

Lehet, hogy vannak más tájakon magyarok a világban, akik újságpapírba csomagolt
kések nélkül is énekelhetnek magyarul, csak úgy, szabadon.
Én arra kérlek titeket, szabad magyarokat, hogy énekeljetek! Mindent, amit a
lelketek és szívetek diktál, szabadon, boldogan, magyarul. Úgy énekeljetek, hogy még
nekünk is jusson belőle! Helyettünk is énekeljetek, magyar egyetemet énekeljetek,
nekünk is hazát énekeljetek!
Mindenkiért és mindörökké énekeljetek!

Itthon
Énekeljetek! 1. rész

 A történetem hősét sokan ismerik a városban, ha nem is személyesen, de úgy látásból. A
köztisztasági vállalat eleven kék alapon, sárga csíkokkal díszített öltözékében ő már messziről
észrevehető. Kimondottan jól is áll neki, a mozgékony, hangsúlyosan szőke és kék szemű
fiatalembernek, a mindig tisztán tartott, úgymond „hivatali” öltözet.
Őt inkább azok ismerik személyesen, akik a hajnali órákban indulnak el otthonról. De hát
ebből a fajtából is sokan vagyunk, egy ilyen nagyvárosban, mint a székelyek fővárosa,
Sepsiszentgyörgy.
A hősöm egyik munkafázisát akkor tudtam megcsodálni, amikor éppen a hajnali vonatra
igyekeztem. Ez abból állott, hogy a villanyoszlopokra rögzített, forgatható kukákat ürítette ki
egy műanyagzsákba. Talán föl sem figyeltem volna rá, hogyha az én fülemnek egy annyira
kedves éneket nem dudorászott volna. Az ébredező városban tetszett a lelkemnek az ismerős
dallamú kedves magyar népdal, de ez egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy ha ő már így, kora
hajnalban ennyire boldog és vidám, akkor én is miért ne lennék az. Nem ostoba-e, ki nehéz
szívvel, borús lélekkel kezdi a napot?
Két daltöredék közt mondta el egy ott vesztegelő autóbuszsofőrnek, hogy aznap,
szombaton négy órakor kezdte az állomáson, folytatta az Új negyedben egészen a
„Libacsárdáig”. Csak a város ismerői tudják, hogy ez nagyon nagy távolság, talán hét-nyolc
kilométer is lehet.
Ő elismerésnek örvend az üzletesek körében, mert nemcsak a forgatható műanyag
kukákat hagyja teljesen üresen és tisztán, hanem az üzletek környékét is, ami a szakmában
ráadásnak számít. Éppen egy üzlet elejét „tette újba”, amikor őt ezért valaki nyilvánosan meg
is dicsérte. Az elismerés nem lepte meg hősömet, mert ő az a fajta, aki vagy jól végez el egy
munkát, vagy sehogy. A siker hatása mégis érezhető volt, távolodó lépte még dinamikusabb
lett, és látszott rajta, hogy most nem bánná, ha őt sokan látnák.
Azzal ő tovatűnt a következő villanyoszlopig, én pedig az állomás felé. Akkor nem
gondoltam, hogy majd egyszer, ez a hajnalban dúdoló fiatalember az életem egyik döntő
sorskérdésében örökre sínekre tesz.
És mégis bekövetkezett. Az Olt utcában történt az eset, abban az utcában, amelyben egy
jómódú magyar városlakótól elkobzott ingatlanban, a belügyminisztérium helyi egysége
fészkelte be magát. Annak az utcarésznek a hangulata már több évtizede fagyos, hiszen igen
egyszerűen bele lehet kötni az ott elhaladó őshonos magyar városlakó polgárba, katonai vagy
állambiztonsági okokra hivatkozva. Mindig, amikor másodmagammal arra jártam, - de
nemcsak én - a kapuban a hangomat lennebb vettem, abból kiindulva, hogy jobb, ha ők nem
hallják, hogy kivel, hogyan és miről beszélgetek.

Ő, a kék alapon sárga csíkos munkaruhába öltözött fiatalember, aki ezúttal is
döbbenetesen tiszta volt, éppen a kaszárnya főtér felőli oldalánál dolgozott. Természetesen, a
vidáman panaszos népdal ezúttal sem hiányzott, csakhogy most jól kivehető volt a szöveg:

Alma a fa alatt, nyári piros alma,
Engem gyaláz a szeretőm édesanyja,
Engem gyaláz, engem tesz, a vesz a szóra,
Szeretem a lányát, nem tehetek róla.

De ez nem tarthatott sokáig. A nehéz, rácsos vaskapu csörömpölve megnyílik, és legalább
tizenöt, géppisztollyal és gumibottal fölszerelt, jól megtermett államvédelmi katona kivonul
rajta, és éppen a daloló felé kanyarodik. Az utcának egyik távolabbi pontján megállva én azt
szerettem volna, hogy amíg ezek, a magyar dalt nem ismerő és nem is kedvelő ókirálysági
legények elhaladnak, egy kevés időre a daloló elhallgatna. Nagyon támadhatónak és
esélytelennek láttam őt a belügyis markos, gumibotos, géppisztolyos legényekkel szemben.
Ő, akinek még visszaütési joga sincs, mert hazájával együtt az is odaveszett, nagyon
könnyű célpont lett volna. Legfőképpen azért aggódtam érte, mert az utca távolabbi pontjából
is már jól látszott, hogy a két lába nem egyforma, az egyikből egy kevés hiányzik, ami nagy
hátrány az önvédelmi közelharcban, de ha muszáj, elszaladni sem tudna.
Akkor azt sem bántam volna, hogyha az „Alma a fa alatt…” kezdetű dalból átváltana
valami, lehetőleg ókirálysági nótára (ha tud ilyent). Énekeljen bármit, csak ne magyarul,
legalább addig, amíg mellette a gumibotos legények elhaladnak!
Lelkemben szörnyű filmkockák peregtek le. Szinte láttam, amint belekötnek, az erő
pozíciójából kigúnyolják, megalázzák. De ő, a székely legény ezt nem tűrheti el, és én már a
földön láttam, amint kemény, vastagtalpú, spicces bakancsaikkal rúgódják. Volt ilyen és még
van is az elcsatolt területeken! Szent István honában senki sincsen, aki őt megvédené.
Nem szólhattam neki, és a legények a gyanútlan daloló mellé értek, de olyan közel, hogy
távolról úgy láttam, mintha a válluk is összekoccant volna. De ő nem törődött ezzel, csak fújta
az övét, az enyémet, a tieteket, a mindannyiunkét, de úgy, mintha azzal senkinek nem vétene:
Engem gyaláz,
Engem tesz, a vesz a szóra…
De most, a hajnali órában ez a szőke legény Sepsiszentgyörgyön, az Olt utcában,
Székelyországban énekelt és ez az ország olyasmi, mint egy Magyarország, nekem pedig egy
mennyország. Semmi baja nem történt a hősömnek. Kés sem volt, vér sem folyt, semmi cécó.
A tizenöt katona tovahaladt az ő megszokott útján és a dal szólt, csak egyre szólt tovább.
„… szeretem a lányát, nem tehetek róla”, mintha azt énekelné, magyarnak születtem, nem
tehetek róla.
Rá kellett jönnöm, hogy hősöm valójában nem is annyira hős, talán csak hozzám képest,
mert akkor úgy éreztem, hogy én vagyok naiv és – esetleg - gyáva, amikor a már régen letűnt,
sötét idők görcsös beidegződéseit hordozom magamban.
Én akkor, azon a kora reggelen az Olt utcában tanultam meg és talán tőle, hogy dalolni
szép és érdemes, és csakis úgy, ahogy ő tette: fölszabadultan, minden öncenzúrától mentesen,
görcsök nélkül, még a rácsos vaskapukon kimasírozó, kék egyenruhás katonák mellett is.
Nem hiszem, hogy hősöm, ez a szőke legény tudott volna róla, hogy milyen nagy
veszélyben van. Ő nem tudhatta, mert a lábhibája miatt nem lehetett katona, hogy a
Kárpátokon túl gyakorta megesik, hogy egy magyar énekért a székely legényt hordágyra
teszik, és megalvadt vérére homokot öntenek.

 Folytatódik