Olténia

Énekeljetek! könyv, 2. rész 

Velem történt 1976-ban, amikor Romániában az a hírhedt, Cseáuseszku féle nacionál-
kommunista diktatúra dühöngött.
A katonai behívó megjött és már gyülekeztünk is a sepsiszentgyörgyi kaszárnya udvarán.
Már az élelmiszer kiosztáskor megtudtuk, hogy igen messzire visznek, mert egy reguta két
kenyeret is kapott és több májpástétom konzervet. A lehető legrosszabb helyre és az ország
legtávolabbi pontjára vittek, a rettegett Olténiába. Se baj, ki törődött ezzel, hiszen
Háromszéken éppen azt tartják, hogy katonának minél távolabb jó menni, hogy ne lássad a
szülői házad kéményének füstjét. A legjobb az, hogy ha még a Kárpátok sötétkék, meredek
hegygerincétől is jól eltávolodsz. Ez most nekem és az ’55 béli bajtársaimnak mind
beteljesült.
Aki keresztülutazik ma vonattal Románián, Erdélyből az Ókirályság felé, nem érti, hogy
mi történik, miért nem lehet arrafelé gyorsan és könnyen utazni. Rá kell jönnie, hogy
egészében még most sem csatlakozott Erdély Romániához. A Kárpátok havas hegycsúcsai
annyira elválasztják ezt a két országot, hogy a teljes összevegyülés még ma is várat magára,
és talán, amíg azok az égig érő, büszke hegygerincek állnak, be sem következik igazából
soha.  Vonattal arrafelé utazva, nincsenek jó kapcsolódások, és még az állomásokban is
értetlenül néznek az utasra:
- Mit keresel te arrafelé, nincs neked annál jobb dolgod?
Lett volna ennél jobb dolgunk is, de nekünk, muszáj volt mennünk, ha tetszett, ha nem.
Két oltyeán altisztet is tettek mellénk, vagy inkább fölénk. A vagonból még a bajunkra is csak
románul kért engedéllyel mehettünk és csakis egy katona kíséretével. Azt nem mondták meg
Sepsiszentgyörgyön, hogy énekelni nem szabad, mert itt még majdnem mind egy szálig
magyarok voltunk és nem bírtak volna velünk.
Minden kilométernyi percet kihasználtunk, Erdély tájain végig énekeltük a szép magyar
reguta nótákat. Kezdtük a Gábor Áron rézágyújával, mivel hogy az ő szülőfalujából,
Bereckből ketten is voltak köztünk, és folytattuk a többiekkel, de majdnem mindenik a
bevonuló regutákat a szeretőjüktől elszakító gőzösről szólott. A dálnoki reguta cimboránk
kedvéért is kellett egy-két ének, mert ő arra volt büszke, hogy mindennap eljár Dózsa György
szülőháza előtt. Hogyha ezek az oltyeán katonák tudták volna, hogy velük egy vagonban
utaznak Gábor Áron és Dózsa György unokái, el sem vállalták volna az ügyeletünket.
Senki nem volt közülünk vidám, de a román altisztekre füttyöt hányva úgy énekeltünk,
mint ahogy a tehenét elvesztett kamasz legény fütyörész éjszaka a sűrű erdőben, hátha
elhinnék a medvék, hogy ő nem fél. Az egyik reguta társam, aki az ablaknál állt, hirtelen
befordult és szomorúan, lehajtott fejjel így szólt:
- Fiúk, elhagytuk a kökösi hídat!
Ennyi elég volt mindannyiunknak, mert tudtuk, hogy ott ölték meg Gábor Áront és azt is,
hogy elhagytuk már az ezeréves magyar határt. Hirtelen a nóta elcsendesedett, és valahányan
úgy ültünk a személyvonat összehasogatott bőrutánzat ülésein, mint egy ravatalozó terem
padján. Temettük Gábor Áront, Dózsa Györgyöt, az erdélyi tájakat, a bennünk még élő
Magyarországot, és a szép magyar beszédet. Hiába, az idő telik, a vonat rohan, és a vagonban
a magyar szó egyre ritkább. Már csak az érdekelt minket, hogy látjuk-e még egyszer a
megcsúfoltan is szép Erdélyországot.
Egy székelyföldi magyarnak az ő édes anyanyelve, nemcsak egy kommunikációs eszköz.
Ezt tudni nem lehet, csak érezni, ahhoz pedig ott kell születni, élni, de úgy legalább nyolcad-
kilenced íziglen. Tudod, hogy egy országban élsz, amelyhez egy nyelv, egy kultúra tartozik.
De ennek az országnak sem hivatalos határa, sem kormányzója, sem saját pénzneme, sem

rendőre, sem katonája nincsen. Az államiságunkat az édes anyanyelvünkbe gyömöszöltük
bele, rá vár a feladat, hogy még továbbra is, egy újabb évezredre is megőrizzen, összetartson.
Igazi édesanyánk a mi édes anyanyelvünk, egy olyan édesanya, mely összetartja a
családot, nem engedi, hogy a testvérek egymás közt haragba legyenek.
Egyszerűen csak általa vagyunk emberek, egészek. Itt most, amikor már kezd kirajzolódni
az ókirálysági pusztaság, a Börögán horizontja, itt az én édes anyanyelvem inkább márciusi
bárányka, amelyet óvnom kell a juhseregben, mint ahogy az egy jó pásztorhoz illik. Ha
muszáj, ha a sors úgy hozza, a testemmel kell megvédjem a kedvest, a gyöngédet és az
ártatlant, nehogy eltapossa a juhsereg.
Ahogy a vonat haladt előre, befelé az ókirálysági pusztaságba, teljesen eltűnt a magyar
szó, de valahogy még egymáshoz szólni sem volt kedvünk. Nem volt arra alkalmas ez a
környezet, az idegen táj, ez már egészen egy másik világ. Lehet, hogy szebb, lehet, hogy
csúnyább, de egészen más.
Az én falum határa, mezeje és szántója szép sima volt, de fölötte már a kertek végében ott
volt a Gergelydeje lába. Meredek kaptatója csereerdővel kezdődött, közte egy néhány eltévedt
buta fenyővel, majd úgy észrevétlenül jöttek a többiek is utána, hogy az az egy-két eltévedt
ostoba fenyőfa nehogy elbúsulja magát.
Ott fennebb már nagyon sokan voltak ők, a délceg fenyőfák, ott nekik már saját
ezüstfenyő hazájuk volt. Az illat is az övék volt, a földön a vastag tűlevéltakaró is az övék
volt, és a tenyérnyi kék eget látó nyurga-szép fenyőcsemeték is az ők utánpótlásaik voltak,
hogy ki nem pusztuljanak, hogy örökre megmaradjanak. Övék volt a lábaiknál brummogó
barnamedve is, övék volt a fenyőmagot roppant ügyesen forgató, eleven és kedves, lombos
farkú mókus is. Mind boldogan éltek ott, mert alig ittak egy jó lakoma után az alig csordogáló
csermely vízéből, már egy sétányira ott volt a másik, amelyik újból fenyőillatú forrásvizet
kínált.
Itt, a Börögánban egészen más a világ. Azt én nem mondhatom meg, hogy melyik a
szebb, de nekem az, a kurtapataki sokkal jobban tetszik. Kinek a pap, kinek a papné. Itt
órákon át zakatolhat a vonat, és mégis alig lehet látni egy-két falut. Falvak a pusztaságban
nincsenek, még termőföld sincs. Néha ritkán egy-egy vízmosta árokban lehet falufélét látni,
ahol mindenki egy közös kútra jár vízért. Az öltözéküket sem szabó szabja rájuk, hanem csak
valamiféle szöveteket egyszerűen csak magukra csavarnak. Nincs is sem Szabó, sem Kovács,
sem Kerekes nevezetű ember az egész faluban.
Azt mesélik, hogy egyik erdélyi fejedelmünk szilaj csapatával átruccant a Kárpátokon,
hogy körülnézzen a román országban. De nem talált lovának vizet, sem zabot termő földet,
sem adófizetésre fogható gazdag falvakat, ezért úgy döntött, hogy rögvest visszatér. Engem
sem fogott meg semmi sem abból, amit láttam, de vissza nem térhettem, mint az erdélyi
fejedelem, mert ott volt a két oltyeán altiszt és mellettük két román katona, géppisztollyal a
vállukon.
Miközben a vonat egyre inkább bent zakatol már a Börögánban, már az egész juhsereget
kezdem félteni, és már nem egymástól, hanem a farkasoktól. Ott, a pusztaságban zakatoló
vonaton fogadtam meg, hogy a magyar szót, a magyar éneket védeni fogom a farkasoktól,
még akkor is, hogyha helyette engemet próbálnának megenni.
Másfél napi utazás után érkeztünk meg Olténiába. A páncélozott transzportorokra
osztottak be engemet, híradástechnikára egy nagyvárosi katonai egységben. A román nyelv
használata nem okozott nekem gondot, mert román-magyar irodalom szakos tanári
készülődésem alatt, irodalmi szinten ismertem meg az állam nyelvét. Ehhez még
hozzásegítettek a román fővárosban elvégzett gasztronómiai tanulmányaim.
Annyira jól ment a román nyelv, hogy Olténiában, ahol a zsarnok házaspár bölcsője is
ringott, (ha volt nekik egyáltalán ilyesmi) én adtam meg a negyvenfőnyi katonalegénynek a
hangot a dalra, amikor gyakorlatozni mentünk.

Krajova utcáin mindig énekelni kellett, és ezt nem is bántuk. Miután a sorainkat és az
öltözetünket rendbe szedtük, a tizedes, egy oltyeán katonalegény kiadta a parancsot:
- Zonda katona, hangot a dalra!
És a negyven katona rázendített. A dal akkor is tetszett és most is, ezért hát lefordítom.

Velem szemben van
Egy virágos kertecske,
És benne van egy leányka,
Akit gyakran láttam.
Jövőbe, amikor leszerelek,
El fogok menni hozzánk, a faluba,
Hogy csókoljam az édes szájacskádat,
És mind a két szemecskédet.

És szállt a dal. Negyven katona énekelte boldogan, jókedvvel, örömmel.
Mindannyiunknak volt egy Marikája vagy Marioarája édes szájacskával és két szép
szemecskével.
A regáti város textiliskolájának leányai a dal hallatán otthagyták a varrógépet és a
mesterükkel együtt az ablakokon kihajolva, hallgatták a dalt. „… mind a két szemecskédet”.
Már nem voltunk ráutalva az egyébként igen eleven katonafantáziára, hiszen ott láttuk élőben
a Marioarankat és a Marikánkat a textiliskola harmadik emeletének ablakában. Vidámak
voltak, mosolyogtak, és kedvesen integettek. Minden áldott nap elmasíroztunk volna
nótaszóval a textiliskola ablaka alatt, de csak akkor kaptuk ezt a parancsot, amikor
gyakorlatozni mentünk.
Nem kényszerűségből énekeltem székelyföldi magyar létemre a román népdalt, mert az
emberi érzések, mint a szerelem, öröm, bánat és a többiek, mind a Jóisten ajándéka. Egymás
ellen szerelmes lenni, vagy szeretni nem lehet.
A jó hangadó képességem Vaszile századosig is eljutott, és egyszer, amikor az ezredben,
négyszögben álltunk, ki is hívott és gratulált:
- Bravo, Zonda katona!
- A hazát szolgálom.

Amikor megdicsértek, ez volt az egyetlen lehetséges katonai válasz. Őket nem érdekelte
az, hogy ha én az ők hazájukat szolgálom, akkor azzal az én virtuális hazám ellen vétek. Az
ők hazájuk attól lett, hogy megszűnt az enyém, és amikor ők örömükben a horát járták, akkor
nagymamámék megözvegyültek és zokogtak.
Jó része is volt ennek az egyetlen lehetséges és kizárólagos katonai válasznak. Hogyha ők
hitték, hogy ez nekem is haza, akkor az én magyar dalom is szabadon szállhat. Akkor nekem
is van hazám, amit az Istenek, politikusok és hadvezérek gusztustalan játéka folytán
románnak neveznek.
Ha így igaz, hogy a hazámat szolgálom, akkor ez az ország, ez a haza az enyém is, és
akkor lehet, hogy a tavaly megszüntetett magyar tanári főiskolát is visszacsinálják, és akkor
biztos nem fogok gasztronómuskodni. Magyar tanár leszek, és aztán később újságíró, költő,
író. Milyen jó lesz, amikor majd senki sem fog belém rugdosni, belém, a dilletánsba, a
laikusba, és beléphetek a klubba, a fölkentek, az avatottak, a művelt fejek, tehát a boldog
emberek klubjába!
Marosvásárhelyen és Kolozsváron is meg kell tudják, hogy nekem Olténiában azt
mondták, hogy van hazám, illetve én magam mondtam, és ők elhitték. Pedig ej, de sokan
hallották, ezernél többen, hiszen az egész ezred ott volt! Így már biztosan kiírják minden
magyar város nevét magyarul, és Erdély szerte magyar egyetemek lesznek, ahova majd
Magyarországról és máshonnan is jönnek leánykák és legénykék kiművelődni.
De hogyha ez így van, hogy a hazát szolgálom, akkor mi székelyek jó helyt vagyunk itt,
mert akkor ez a haza nem csak a Kárpátokon túliaké.  Nálunk is fognak utakat javítani,
iskolákat és templomokat építeni. Nekünk valókat is építenek majd, katolikusokat,
reformátusokat, és másokat, de olyanokat, ahol a pap az én édesanyámtól tanult nyelven
hirdeti majd az evangéliumot. Ha majd hazamegyek Háromszékre, mindenkinek el fogom
mondani, hogy odabent Romániában meggondolták magukat, és minden erdélyi magyarnak
hazát adtak. El kell higgyék nekem ezt Kurtapatakon, mert az egész ezred hallotta!
Én magam sem hittem el úgy egy az egyben, mert igen hirtelen történt. Nem értettem,
hogy ott Kökösnél, amikor a vonat átzakatolt az ezeréves határon, miért is némult el olyan
hirtelen és olyan hosszú időre ajkunkon az ének. Valami mégsem tiszta ezzel az én hazámmal.
Pedig ott, az oltyeán nénike, vagy, ahogy ők mondják, tánti, aki egy egész fonott kalácsot
adott nekünk, szeretett minket. Egyszer Lajos barátommal, aki marosvásárhelyi volt, és ezért
a virtuális Székelyország határain belül élt, egy vasárnap délután elsétáltunk egy közeli
faluba. Ez is olyan volt, mint a többi, távolról a pusztából semmi sem látszott belőle. Csak
akkor tárulkozott elénk, amikor a vízmosás tetejéről lefelé tartottunk.
Semmi sem volt olyan, mint nálunk, a házak nem ezüstfenyőből farkasfogazott
gerendákból voltak építve. Faragott kőalapjuk sem volt, sem pince alatta, direkt az anyaföldre
voltak építve. Itt a házépítés abból állt, hogy az árokból egerkarókat hordtak, és azt a ház
alaprajza szerint, a földbe szurkálták. Utána fűzágakkal befonták, szalmás marha gannyéval
kevert földdel kívül-belül megdobálták, és elsimították. Általában kívül-belül lemeszelték, de
ez nem volt szabály.
Ezért, amelyikben én jártam, a meszeletlenben, nagyon sötét volt. Egy nénike
nyögdécselő hangját hallottam, de a sötétben semmi sem látszott. A házat zsúpfödél födte, és
az ablakokra télen állati hólyagot tettek.  Az imádságos ház is ilyesmi volt, csak annak az
oldalára sokkal szebb és nagyobb, sárga, kék és piros rózsákat festettek. A gazdagabbaknál,
mint például a rendőrnél és a papnál vaskapu is volt, és az eleven kékre festett kapukon
vasbeton vassal kiírva ez állt: „Cseáuseszku szeretünk!”
Édesapám büszke volt az ő bennvalójára. Ezért szegény sokszor zsörtölődött amiatt, hogy
ezen falvak szülöttjei mondják meg nekünk, hogy mit szabad és mit nem, hogy szabad-e

szeressük és tiszteljük Szent István királyunkat. Háromszéken a legjobb, a legszorgalmasabb
gazda volt a bíró évszázadokon át, és az én édesapám úgy gondolta, hogy az országot is a
legszorgalmasabbak, és a legrátermettebbek kellene vezessék. Ő bízott benne, hogy majd
egyszer így lesz.
Már a falu bejáratánál elénk jött egy kicsi, öreg, hajlott hátú, feketébe öltözött nénike. Itt
szokás, hogy halál után hat hétre, hat hónapra és egy évre pománát, ajándékozást tartanak
kaláccsal és cujkával. Szembe állt velünk a nénike, és arra kért, könyörgött, hogy fogadjunk el
egy-egy darab kalácsot. Nem bántuk, mert azt terveztük, hogy megiszunk egy-egy deci
valamit, és nem árt, ha előre megvetjük az ágyát.
A kapu feliratról, „Cseáuseszku szeretünk” azt sejtettem, hogy itt nekünk, magyar
katonáknak nem igen örvendenek, mert mi nagyon haragudtunk arra az emberre, kinek a
nevét a kapun megörökítették. A nénikének, mielőtt a kalácsát ideadná, tudnia kell, hogy ő kit
etet fehér kaláccsal. Ezért hát így szóltam:
- Tánti, (néni) mi magyar katonák vagyunk.
Erre megdöfi az oldalamat Lajos barátom:
- Mit beszélsz, hol az eszed? Mi román katonák vagyunk. Még megijeszted a nénikét.
De a nénike nem ijedt meg, és így felelt:
- Ha magyarok vagytok, akkor nem csak egy darabot adok nektek, legyen a tietek az
egész kalács!
Nem tudtuk, hogy náluk ilyenkor mit szokás mondani, csak bambán    megköszöntük.
Egy akármilyen kaszárnyai estén történt, hogy néhány szatmári magyar katonalegény, akik
másodévesek lévén, tizedesek is voltak, névnapot akartak ünnepelni. Nyilvánvaló, hogy
magyar névnapot, magyarul.
Tudni kell, hogy Olténiában ez sok kockázattal jár. Ettől még a piros is folyhat, csak hát
nem lehet tudni, hogy kié. Idegen országban, idegen vidéken a magyar mulatságra, szóra vagy
ne adj Isten, nótára nagyon rá kellett készülni.
A legfontosabb biztonsági művelet abból állt, hogy a tankszelepekből élesre és hegyesre
csiszolt késeket Pityuék elővették, újságpapírba csomagolták, és akkor már szólhatott is az
ének a közös hazánkban, amit olyan keményen szolgáltunk. Lehet, hogy vannak más tájakon
magyarok a világban, akik újságpapírba csomagolt kések nélkül is énekelhetnek magyarul,
csak úgy, szabadon.
Én arra kérlek titeket, szabad magyarokat, hogy énekeljetek! Mindent, amit a lelketek és
szívetek diktál, szabadon, boldogan, magyarul. Úgy énekeljetek, hogy még nekünk is jusson
belőle! Helyettünk is énekeljetek, magyar egyetemet énekeljetek, nekünk is hazát énekeljetek!
Mindenkiért és mindörökké énekeljetek!
Pityuék ott fent az emeletes ágyra engemet is fölhívtak, mert az efféle, újságpapírba
csomagolt, hegyesre esztergált késes mulatságban jó, ha egy székely legény is ott van. Az sem
volt mindegy, hogy ők, a másodévesek, a tizedesek valójában kicsiny termetűek voltak,
belőlem az egyből, lett volna olyan kettő.
Miután elhelyezkedtem én is a felső ágyon kés nélkül, az ünnepelt egészségére
meghúztam az üveget. Az üvegben székely köményes volt, és a címkén románul ki volt írva:
székely köményes. Még a címke alapszíne is piros-fehér-zöld volt, rajta igazi népviseletben
egy székely legény és egy székely kislány táncolt. Alig hittem a szememnek, de a látvány
igen-igen jól esett. És ez 1977-ben, Nikoláe Cseáuseszku szülőföldjén, Olténiában, a
kaszárnyában, a felső emeleti ágy tetején történt.
Ha már ilyen szépen összegyűltünk, és mi székelyek már hárman is vagyunk, kettő a
pálinkás üvegen és egy a vaságyon, akkor hát zendítsünk rá a magyar nótára:

Esteledik a faluban,
Haza kéne menni.

Attól félek a legények
Meg akarnak verni.
Ne bántsatok jó pajtások,
Nem vagyok az oka,
Szeretek egy barna kislányt,
Nem tehetek róla.

Úgy éreztem, hogy ezek nem értik az ének szavát, és bántani fognak. És akkor
előkerülnek a tankszelepből köszörült, újságpapírba csomagolt, balkézben az izzadásig
szorosan szorított kések, és akkor ne adj Isten! Még a vaságyak is repülni fognak, és hogyha
ott maradt akár egyetlen magyar is, akkor az biztos, hogy szabad lesz, és az szabadon
énekelheti:

… Szeretek egy barna kislányt,
Nem tehetek róla.

Tudtam, hogy itt kell abbahagyni. Elkérezkedtem Pityuéktól, a szatmári magyaroktól,
előkészítettem ágyamat az éjszakai pihenésre, és lefeküdtem. A pokrócot a fejemre húztam,
hogy sok szép hazai nótát tudjak átgondolni. De egyet sem sikerült.
A pokrócom sarka óvatosan megemelkedik, és egy kicsike kéz, mintha leánykáé volna,
arcul üt. Nem erősen, de arcul. Olyan sebesen eltűnt, hogy azt sem tudtam, ki volt. Keresni
kezdtem. Az emeletes ágyak tetején mindenki a pokróc alatt volt, egyetlen román
katonatársam sem merte kidugni a fejét a takaró alól. Nem tudtam, hogy ki volt az, aki nem
fért el tőlem.
Az öt szatmári magyar, miközben bal kezükben a késüket szorították, még beszélgettek.
Nem kérdeztem meg tőlük, hogy ki ütött meg, nehogy még végül azt higgyék a románok,
hogy ők velem tartanak. Nem is mondták meg, pedig ők jól látták. Hogy azért mégis
megtaláljam, intettek a fejükkel Nyesztor ágya felé. Odamentem, és megemeltem takaróját.
Fehér fogai és fehér szemgolyója világított csak a majdnem fekete legénykéből. Ajkai
vékonyak voltak, mint a nagyon határozott és kitartó, szívós embereké. Nem ütöttem meg,
hanem úgy oltyeán katonásan valami egészen csúnyát mondtam neki. És azt, hogy te ezt
holnap megbánod, holnap, amikorra megszabadulok annak az egy korty székely köményesnek
a hatásától.
Lenne kedvem leírni, hogy milyen gondolataim voltak azon az éjszakán. Minden esetre
éppen harci kedvem nem volt. Az ő vérére sem voltam kíváncsi, sem az enyémére. Ilyenkor
az ember, az a fajta, akinek van még édesanyja, rá gondol. Nekem akkor még volt, nagyon jó,
szerető szívű, székely édesanyám. Tudtam, hogy ha itt lenne velem, akkor sem tudna semmit
tenni értem, talán a végén, ha jól sikerülne és megmaradnék, bekötözne. Ha egyéb történne,
mert az egyéb is megtörténhet, megsiratna.
Hajnalodott, és a kürtös fújta az ébresztőt. Ettől kezdve az időt nem lehetett megállítani.
Amikor senki sem látott minket, odajöttek a szatmári magyarok és bíztattak, hogy mutassam
meg, hogy mit tud egy székely legény, ha nem hagyják magyarul énekelni. A baj ott
kezdődött, hogy székely identitásom miatt úgy néztek rám, mint egy hadigépezetre, mint egy
legyőzhetetlen ütő, vágó, szúró és mindig győztes teremtményre.
Kimondottan ügyeltem is arra, hogy őrizzék meg rólam, a székelyről ezt a képet, ne
tudják meg, hogy valójában én is ugyanúgy, mint ők, érző szívű, lelkes emberből vagyok.
Nekem is, a székelynek is fáj ugyanúgy, mint bárki másnak, hogyha csak egy apró szálka is
fölmegy a körmöm alá.

Hátha még azt is tudnák rólam, hogy a lelki szálkák is fájdalmasak nekem. Mit szólnának
hozzá, hogy én már tizenegy évvel ezelőtt verselő gyermek voltam, és Elekes Balázs tanító
bácsi kérésére már harmadikos fejjel ezt írtam le? :

Nyírfaágon a madárka,
Szomorú, mert nincs hazája,
A kegyetlen ősz elrabolta,
A fészkétől megfosztotta.

De most nekem nem verselni kell. Zsebembe kell tegyem a hegyesre köszörült
tankszelepet, és ha úgy hozza a sors, egy magyar énekért ütni, szúrni, vagy meghalni. Akkor
én nem láttam harmadik megoldást.
Éppen szolgálatos voltam a tankműhely bejáratánál, az őrszobában. A másodévesek már
mind bejöttek, de Nyesztor még sehol. De szerettem volna, hogyha sötét arcát nem látnám
meg az őrszoba ablakában! De megjelent, és nekem, székely legény létemre ki kellett
mennem, és kellett figyelmeztessem az esti ígéretemre.
- Azt hiszed, félek tőled? – kérdezte ő, természetesen románul.
- Nem az számít, hanem az, hogy én nem bántottalak, és te mégis az arcomat
megütötted. Ezért én most téged megbüntetlek.
- Akarod, hogy összecsapjunk?
Románul:
- Vrej szö ne fridzsem? – betű szerint.
Nem várta meg a válaszomat. Hirtelen a kabátja belsejébe nyúlt, és majdnem kirántotta az
ő kenyérvágó konyhakését. Nem is az övé volt, hanem a román államé, most is megvan
nekem, mert egy szatmári magyar testvérem megőrizte. A hosszúsága harmincnyolc
centiméter, majdnem egy kard.

Talán az életemet köszönhetem a hosszúságának, mert mielőtt egészen kivehette volna,
már supp és összeszorított öklömmel villámgyorsan, erősen megütöttem a fejét. A kés messze
kirepült a kezéből, és ő mozdulatlanul feküdt a földön. Eddig jól sikerült, hála Istennek.
Abban az életveszélyes helyzetben is, szinte felelőtlenül az járt az eszemben, hogy vajon
miért adja a Jóisten így. Én csak egy éneket énekeltem a szatmári magyar legényekkel,
Pityuékkal, fent az emeleti ágyon.

Esteledik a faluban,
Haza kéne menni.
Attól félek a legények
Meg akarnak verni… .

Őt csak meg verni akarták, engemet pedig megölni. Azzal magyaráztam, hogy ő otthon
lehetett szép Erdélyországban, én pedig itt vagyok Olténiában. Soha nem fogom megérteni,
hiába is próbálna segíteni bárki, hogy talál össze a magyar dal a harmincnyolc centis
konyhakéssel!
De attól még azért is, ha mindjárt a véremért is, de énekelni azt fogok, szépen, magyarul.
Ha kell, dallammal énekelek, ha nem, akkor versben, s ha nem, akkor így, ahogyan most
teszem.
Elénekelem az igazunkat. Elénekelem a székelyek igazát, a baszkok igazát, a csecsenek
igazát, a kurdok igazát. Elénekelem minden nemzet igazát, akitől az anyanyelve használatát
megvonták, és a hazáját elvették. Ha sokan és együtt énekeljük, akkor előbb-utóbb
visszaadják. Addig énekeljük, amíg vissza nem adják.
De Nyesztorral a történetnek még nem volt vége, mert még vér nem folyt, és nekem az
éjszaka azt mesélték az angyalok, hogy itt ma vér fog folyni. A vért, az emberi vért az
orvosok osztályozni szokták: A, B, AB, 0, de arról nem hallottam, hogy van-e külön magyar
vagy román vér. Én azon igyekeztem, hogy egyik se folyjon, és mégis az enyém buggyant ki,
a magyar, méghozzá kiadósan.
Nyesztor, aki hasra volt feküdve a kavicsos udvaron, közben kezdett föltápászkodni, és a
helyváltoztatás legősibb formáját választotta, négykézláb mászott. De egyszer megállt, mert
talált egy akkorra gömbölyű, vízmosta követ, mint egy kisebb narancs, csak annál sokkal, de
sokkal keményebbet.
Miközben mind csak őt néztem, észre sem vettem, hogy annyian gyűltek körénk, mint az
arénában. Engemet bíztattak, két nyelven, Olténiában: románul és magyarul. Jó pontokat
szereztem a katonatársaim közt talán azzal, hogy kés nélkül harcoltam kés ellen. Senki sem
szereti azt az embert, aki egy másikra kést vesz. Mind azt mondták, magyarul és románul,
vagy inkább románul és magyarul, hogy vigyázz Attila, mert kő van nála.
Láttam én azt magamtól is. Annyira nem katonamódra célozgatott, hogy nem találtam
érdemesnek komolyan venni, hiszen ráugorhattam volna. De azt hittem, hogy kapott tőlem
akkorra ütést, amekkorától zúghat a feje egy darabig. Úgy célozgatott, mint a kisiskolás
leánykák. Bal mutatóujjával a homlokom közepére mutatott, és jobb kezével minden lépésre
egyszer, mintha dobott volna. Addig-addig lépegetett, míg a bal mutatóujja majdnem az
orrom hegyéhez ért. Tudtam, hogy baj van, ugornom kellene.
Elkéstem. A nagy kő homlokon talált, és ami homlokom csontján volt, az mind a
szemembe borult. Igen szaporán, igen sok vérem folyt. Ott feküdtem hanyatt fekve a
tankjavító műhely udvarának kavicsán tehetetlenül.
Nyesztornak, ha most van kedve hozzá, megölhet. Most bárki azt csinálhat velem, amit
akar. A szemem gödreiben már megalvadt a vér, és a szájamba is jutott belőle sok. A fejem
szédült, még a kezemet sem tudtam megemelni.
Katonacimboráim, akik most engemet körülvesztek és néztek, oltyeán legények, hát nem
túl sok ez egy magyar népdalért? Soha nem civakodtunk, semmiért nem veszekedtünk,
osztozni tudtunk a katonasorsban.
Semmi utólagos nyomozást nem végeztem. Nem tudom, miért nem ölt meg, de hála
legyen érte a Jóistennek, élek és itt vagyok! Azóta eltelt már több mint három évtized, de
most is érzem a követ a homlokomon. Nem jártam utána, talán Pityuék, a szatmári magyar
legények nem engedték, hogy keresztülszúrjon, vagy talán a többi oltyeán katonalegény. Én
azt hiszem, hogy ő maga nem akart megölni, hiszen nem haragudhatott rám, csak meg akarta
mutatni, hogy nem fél ő egy dalos kedvű székely közlegénytől.
Feleim, magyar testvéreim, Erdélyben és a rendes Magyarországon, csak énekeljetek,
mert egy magyar dalért biztosan nem ölnek meg! Én ezt kipróbáltam.

A történetről még annyit, hogy amikor a sebemet varrták be, akkor hallottam a százados
parancsát. Utasítást adott, hogy az udvar kavicsán megalvadt vérre vigyenek egy vödör
homokot, és takarják be vele.
Óriási nagy szerencsém volt, mert a kezelőben éppen egy magyar, egy Pityuékkal jött,
szatmári magyar legény varrt be. Igen szépen megvarrt, már alig látszik.  Magyarul szólt
hozzám, és ez nekem többet ért, mint hogyha zsibbasztót vagy altatót adott volna. Már nem is
bántam, hogy az ágy tetején elénekeltem azt az éneket.

Esteledik a faluban,
Haza kéne menni.
Attól félek a legények
Meg akarnak verni.
Ne bántsatok jó pajtások,
Nem vagyok az oka,
Szeretek egy barna kislányt,
Nem tehetek róla.

Folytatódik