Válogatott verseim 

 Ezek a versek a Szép az Isten című verseskötetemben jelentek meg 2003-ban, Sepsiszentgyörgyön.

ISBN szám: 973-8103- 04-5.

 

Székelyek

 

Úgy kezdődött, hogy itt születtünk,

a többi már a ti dolgotok,

ebben az ügyben nem mi döntünk,

amikor szidtok, én hallgatok.

 

Kezdettől fogva volt a nap,

és voltunk mi, akik fáztunk,

lett szarvazat hegyes szögben,

és hőt elzáró fenyőfa házunk.

 

A fűtés kályhával történik,

a napban mi nem remélhetünk,

azért van az, hogy eső után

fejünk fölé szivárványt húzunk.

 

Kint a virág télen halott,

de bent a muskátli virít,

mirigyeinkben tenyésztjük ki

becsvágyunk klorofiljait.

 

Nincs tenyerünk áldást kifogni,

de hatni a humuszra van.

Nem jön el az, akit várunk,

a szép az, ki itt maradt.

Csodában, égiben nem remélünk,

ilyenkor bent tüzet rakunk,

szilíciumon át nézzük a világot,

és közben galambhúst falatozunk.

Zonda Attila

 

Logikácska

 

Szép az Isten - szép az angyal,

szép a lélek -  szép a szó,

ha van humusz, majd lesz sikér is,

izmokban majd a pontozó.

 

Zonda Attila

 

 

A harang

 

… megteszi a magáét,

ha agyunkban zeng tovább,

a vihar is illő módon takarít,

mikor egy sánta rigót elröpít.

 

Állj meg,

adjál virágot a pillanatnak,

vérpiros virágot,

igazat, szépet,

dicsekvő egekből,

igazat, kéket!

 

Isten éltesse a jövő esztendőt,

a búzát a földben,

a cérnakendőket,

a szűzmárványt,

a szobrot, az esendőt,

a mélyben dübörgő vulkánt,

a kesergőt,

a csókra termett

papucsos lányokat,

íratlan, mondatlan szavakat,

a meg nem gondolt

bolygó gondolatot,

és azt, ami mindig szép,

a holnapot!

 

Zonda Attila

 

Dalom

 

Nem téved az,

ki emberre vágyik,

mert ő a nagy hangszer,

kiben álom és valóság,

bánat és vidámság,

örökkön tartó dallamot énekel.

 

Zonda Attila

Én láttam

 

 … a folyót

kövek görbéjében,

láttam a vihart

leesett kalapokban,

láttam az esőt

pocsolyadíványban,

látlak most téged

édes dadogásban.

 

Látom a szíved

megkezdett ódákban,

látom a szemed

lángoló boglyákban,

látom a csókod

kisiklott vonatban,

látlak én téged

apadó magamban.

 

Zonda Attila

 

 

Így I.

 

Mi most elválunk

biztosan tudom,

így nem lehet

rügyet hányni

a homokon.

 

A nagy folyónak

tengerben a vége,

ösvényeink sem vihetnek

a csillagos égbe.

 

Ne kísérts,

nincsen rá jogod,

ne őrizzél meg,

ha nem adod magad!

 

Ki az, ki nem tudja,

náladnál jobb nincsen.

Te nem vagy

csak vágyam van,

menekítem.

 

Most így tudom,

de a partról

újból visszanézek,

váljunk el

végre már,

mert szeretlek

és félek!

 

Hol van az,

hol elszakad

kitépett szálad?

Hol elindul

ott perzseld el,

 nálad!

 

Nem bírom

ne hallani ultrahangjaid,

nincs anyag,

nincs erő,

mely tőled elszakít.

 

Vége már,

nincs tovább

lám én is erős vagyok,

de gyengémben

-szép szíved-

megmaradok.

 

Zonda Attila

 

 

Így II.

 

Csak hozzád menni

igazán jó,

a többi mind lapály,

borravaló.

 

Mondják az utakról,

csak irányukban szépek.

Lehet így tűnődve

keresni téged?

 

Mennyivel több vagy

mint részgeometria,

riválisod már csak a tér,

retteg, hogy meg kell halnia.

 

Igazolom magam,

érzésem önzésből fakad,

ajánlom erzsikés receptorom,

díszítsed magad.

 

Hol vagy te már,

valahol te is létezel?

Márványkockákból raktam

derengő harmóniát.

Dicsérjétek a megszépítő fantáziát!

 

Mit ő rakott föl,

minden kőműves

igaz tulajdona,

és édes a káosz,

mikor a téglák közül

a kedves malter

kisugároz.

 

Így sikerül

magamnak tudjam őt,

és hiszem,

nyaramban jól kapáltam,

Celsiustól,

 s talán tőle függetlenül,

izzadtam-fáztam.

 

Sziszifusz iskolán

göngyölöm erzsikés világom,

és ő már nem hozzáférhetetlen.

Magamban ő rezdül,

és meginog büszke képletem.

 

Ez nekem szerelem,

önök most ismerik.

Élvezkedjenek

vagy,

ha tép

üljenek félre,

vagy

kérjék meg Erzsikét,

ne legyen vége!

 

Zonda Attila

 

 

Így III.

 

Már csak ő van,

rajta, útra hát!

Nem látom már

az út mellett

a kacér almafát.

 

Ő van?

 Nincsen,

de kell, hogy legyen valahol,

mint oázis,

ha sivatagban utazol.

 

Kinek körme van

talpa alatt ásson kutat!

Nem balgaság keresni

a rajzolt oázisokat?

 

Teszem.

Megtalálom.

Börtönöm falára

rárajzoltam őt,

s a fal ledőlt,

rárajzoltam a télre,

és így lett most vége,

a templom falára,

és azóta lett az Isten háza.

 

Pont,

pont,

vesszőcske,

készen van a

fejecske,

hosszú lába,

nagy a hasa,

készen van a

török basa.

 

Ujjbegy,

erecske,

készen van a

kezecske,

karcsú vágya,

s menedéke,

készen van a

szemem fénye.

 

(Ne bántsátok köreimet,

nem bűn az,

ha hindu lettem!

Úgy-e az sem,

hogy szeretem?)

 

Zonda Attila

 

 

Rendben

 

… mi a tornyot fölrakjuk,

ti pedig hagyjátok nyitva a kaput!

 

Viszünk hozzá

meszet, csebret, lapátot,

zsoldpénzre ráverve szitkot, átkot,

ti pedig a kaput nyitva hagyjátok!

 

Kő szeret követ,

föld szeret tornyot,

torony szeret eget,

melegen, szépen,

mint anyák: gyöngéden.

 

Nekünk a kapun be kell menni,

hívnak talán vagy küldenek,

de nem szabad kint maradni,

a mész az forr,

a lapátod benne körtáncot jár,

lesz majd torony

és lesz majd vár,

a reakció megfordítható,

a vas, a ráf

mind csak egyezményesen elfogadható,

elégetett asszony hamva

nem férhet meg a vasakban,

ez már anyagi reakció,

a lapátod nem csak löttyöt kavarni jó!

Alkudni majd a piacon

hathetes malac árért,

de nem romok alatt

 toronyrakásért!

 

A meszes lapát a kőfalnak dől,

akár a kőműves,

rozsda marja acélját,

és a nagy cseber üres.

 

Zonda Attila

 

 

Hideg

 

… kövek közt mint víz

szalad le furcsaságunk

és már nem emlékszünk útra, bajra,

csak a meghazugult,

elhagyott partra.

 

Vágyaink a köveken túl,

irányunk, mi még maradt: omlik a folyó konokul.

 

Milyenek vagyunk mi?

Képmásunk a part köze,

erőnk, mi többet érne,

zuhan, csak zuhan a lejtőn le.

 

Az agyonvert tigris

nem békés állat,

ha zápfoga nem hány szikrát,

tapintsad fejét és tüdejét,

akár e fjordos Európát.

Zonda Attila