Máramarosban született Hosszúfaluban, 1904-ben, hétgyermekes családban, apja a Teleki család hosszúfalui uradalmának udvarbírója, megbízható ember. Innen, messzi földről került a falunkba, szolgálni a patikába. 

   Ott ismerkedett meg a későbbi férje urával, Sándorral a nagyapámmal, aki fél kezére nyomorék volt, de áldott jó ember. Tízévesen törte el a karját, szánkózás közben, és a bába rosszul tette sínbe. Így forrott össze a karja, a jobbik, örökre derékszögbe gémberedve, de azért serényen dolgozott vele, ácsmester lett, nyolc gyermek apja.

   Volt ebben a nyomorékságban valami öröm is, nem vitték el a háborúba és megmenekült a frogságtól is, de nem a nyomorúságtól, ami addig s azután is a nyakába szakadt, korán meghalt. Nagyanyám egyedül maradt a nyolc gyermekkel, szerencsére addigra már négy kiszállva.

   Ahogy meghalt nagyapám, családja rögtön kikerült a harangozó házból, mert férfi kézre is szükség volt a szolgálathoz, s erre az özvegyasszonynak erejéből már nem futotta. Következő évben szervezték a termelő szövetkezetet, ahová mindenki jószántából kellett belépjen, nappal. Azért nappal, mert aki nappal nem lépett be, annak éjszaka megverték az ablakát, hogy: „nem árt magának, ha holnap belép”.

   Hát nagyanyámat nem kelett bíztatni, ő jelentkezett már az első héten. Tél eleje volt akkor, közeledett a szenteste, amikor a bizottság elé állt a községházán:

   – Na, mi az Zsuzsika néni, jött beiratkozni?

   – Jöttem, mert hívtak. Nem lehet az olyan rossz.

   – Adja csak ide a papirjait, ide a listára felvesszük, aztán a végleges választ megadjuk nemsokára...

   Azzal, mint aki jól végezte dolgát Zsuzsika néni hazament. Tapasztani kellett a kis vályog házban, hogy rend és tisztaság legyen az ünnepekre. Segítettek a lányok. Eljegyzésre is készültek, az ötödik gyermekét kérték férjhez, Szentlászlóra. Úgy volt, hogy Karácsony vasárnapra esik, s a vőlegényre menendő, Géza, szombat délután tud jönni a szüleivel, itt alusznak, s aztán megülik az ünnepi ebéddel együtt a kézfogót is.

   Lázas készülődésben volt az özvegyasszony és három lánya, a fia meg miután felvágta a fát, felöltözött, hogy ő elmegy udvarolni. Már indult ki a házból, amikor az utcaajtón lép be Mitruj, a községháza szolgája. Azon a héten több helyen is hallszott, hogy éjszaka verések voltak. Civil ruhás csendőrök „léptették” be a parasztokat a „kolektív”-be, így télvíz idején.

   Az elvtársak ünnep szombatján is dolgoztak, mert akkorra már sor volt az iratkozó bizottság előtt, s azt hiszem Karácsony napján is dolgoztak volna, ha az nem esik abban az évben éppen vasárnapra. Hát így álltak, amikor közli Mitruj, hogy Zsuzsika néni azonnal jöjjön le a „Szfát”-hoz, a bizottság elejébe.

   Mit volt mit tenni, lemosta hát a kezét, levetette a kötényét, felöltötte az utcai viselő bekecsét, a keszkenyőt a fején megigazította, s azzal ment is, mert a „tüstént”, az tüstént!

   – Jó napot – hagyta el az „adjon Isten”-t Zsuzsika néni – itt vagyok, mert hivattak!

   – Hát a bizottság végig nézte a maga papirjait és elutasította a beiratkozási kérvényét. Nem léphet be a termelőszövetkezetbe.

   – Ugyan bizony miért nem, ha megkérdezhetem? – fordult Zsuzsika néni a jelen levő párttitkár elvtárshoz.

   – Hát az nagyon egyszerű. Magának nincs földje csak tizenöt ár, meg egy négy áras szőlője. Ezeket a földeket majd máshol mérjük ki magának, mert a földje beleesik a közösre tervezett parcellába. Ha felvesszük, akkor rögtön ki kell utaljunk magának harminc ár kertet, a termelőszövetkezet szabályzata szerint, mert ennyi minden szövetkezeti tagnak jár magánhasználatra.

   – Van nekem két munkás kezem, s megdolgozom érte...

   – Az a baj hogy kettő van, mert ahhoz, hogy felvegyük ebben a korban azért mégis négy kéne. Az a baj, hogy maga özvegyasszony, ötvennyolc éves, s két év múlva esedékes a nyugdíjba vonulása, több kár ez a szövetkezetnek, mint haszon.

   Így lett nagyanyám kulák, mert a kicsi földparcelláját ott mérték ki egy félre eső tagba, ahol csak a gazda embereknek mérték a harminc árakat. Szerencsére a gazdagabb birtokosok beálltak a termelőszövetkezet traktorállomására gépészeknek, így megúszták a verést és a felesleges zaklatást, miután beadták: a cséplőgépjüket, szkerüket, ökreiket, teheneiket, lovaikat, traktoraikat, ekéiket, vetőgépjeiket és többholdas földjeiket, mert ugye a szövetkezetnek nem lehetett csak több haszon mint kár.

   Zsuzsika néni hazament, kiházasíttatta a még megmaradt négy gyermekét és Isten segedelmével a kicsi parcellából eléldegélt még egy darabig. Túlélte három évvel a termelőszövetkezetet, édesapám pedig, a kis négyáras szőlőből a Mezőség egyik legfinomabb borát készítette, több mint húsz éven keresztül, édesanyja utáni jussaként a négy áras szőlőcskéből.

   Borából még „Barackvirág” – Florin Piersic és Szélles Anna is ivott, amikor a Kolozsi sósfürőn a László vendéglőfönök vendégei voltak. Azóta sokszor elgondolkoztam rajta, hogy ha a Zsuzsika néni földje vagy a kora a belépéshez elég lett volna, édesapám s utánna én soha borosgazdák nem lettünk volna...

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2014. december 24.