Utórezgések. 2. - Mi maradt még.
2022. augusztus 26. - Írkapirka

Hogy mi maradt az Apám után? Sok minden. Tulajdonképpen neki köszönhetem a "Marianumot". Az élményhalmazt, a felfedezéseket a táguló kis világomban, sok szépséget, örömöket, meg az életünk árnyoldalait is. Meg sok egyebet, amiről most nem beszélhetek. Benne vannak a megírt könyvben. Különben a mondás szerint is : csak a szépre emlékezünk! Belegondoltam már rövidnadrágos koromban, jó lett volna egy gipszlenyomat a tenyeréről, a kezéről...egy valóságos kézzelfogható emlék. Édesapám nagyon hiányzott, miután hirtelen gyerekkoromban elment. Sok mindent nem értettem akkoriban, miért van ez így...miért épp velem és Édesanyámmal történt mindez?!

A számtalan többi emlék, az más. Az a szürke állományunkban marad, onnan varázsoljuk elő. Például a közös sétáinkat családostul vasárnaponként a Sétatéren, a Botanikus kertben, vagy csak kettesben a Főtéren, ragyogó napsütésben, ahol gyakran kerülgettek minket is a fényképészek a Mátyás szobornál. Találkozásomat, ismerkedésemet a Színházzal, ezzel a csodálatos világgal, amely már kis koromban rabul ejtett, komédiásokkal, hatalmas csillárral a Magyar Színházban, csodáltam a vörös-bársony függöny suhanását a színpadon, a zenét, a muzsikát, a karmestert a zenekari árokban és nem szégyelltem apró kis újaimmal utánozni, vezényelni az emeleti erkélyen. Ez is megmaradt. Aztán megismertem a kuglipályát, valahol a Farkas utca túlsó végében, nem messze a híres református templomtól, ahol férfiak, köztük jó Apám is egy kolozsvári sportegyesület keretében néha vasárnaponként gurította a fagolyókat. Akkor még kuglinak hívták és nem a mostani cifra megnevezéssel "bowling"-nek. Benedek Ignác nevű legjobb barátjával együtt versenyeztek, néha Bató Domokos marosvásárhelyi csapata ellen, aki mellesleg egyik keresztapám volt.

Nem maradt feledésben egy szinte abszurdnak mondható jelenetsor abból az időből. Történt, hogy egy nyári vasárnapi kugliversenyről tértünk haza Apámmal, én éppen a nyakában lovagoltam, valószínű 5-6 éves lehettem, hét ágra sütött a nap, meleg volt, a Farkas utcában alig lézengtek járókelők. Csak a járda széleken lévő fák zöld lombkoronái alatt volt árnyék. Elértünk egy hatalmas tornyos épülethez, a bejárati ajtók szélesre voltak tárva, kellemes hűvösség áradt kifelé a járdára. Apám levett a nyakáról és kézen fogva besétáltunk a néptelen, csendes épületbe. Pár lépcsőfok megtétele után fent az emeleten egy alig megvilágított üres színházterembe voltunk. Felfele menet Édesapám elmondta, hogy ez az épület a diákságé, Egyetemiek Háza a neve. A termet csak az oldalsó falakon levő ablakokból bejövő fény világította meg. A terem túlsó végében hatalmas bársonyfüggöny takarta el a színpadot. A félhomályos terem, némaságával, a bársonyfüggöny vöröses színével, a földszinti üres széksorokkal, az emeleti erkéllyel, ahol álltunk engem ámulatba ejtett, csak bámultam szájtátva. Apukám annyit elmondott, már kint az utcán, miközben én a magas , karcsú-keskeny torony részét néztem, hogy valamikor régen, itt ezen a helyen állt Kolozsvár első kőszínháza. Amit később lebontottak. A sors fintora, mondhatni abszurduma, hogy ezt az égbe nyúló keskeny betontornyot évtizedek múlva belülről is megismerhettem. Történt ez akkor, amikor 1972-ben a régi lakásomból kiköltözni kényszerültem és a Marianumos lakásom helyet más lakást ajánlottak...Az akkori pihent agyú román gazdasági igazgató, tele rosszindulattal, azt hiszem akkor engem gyámoltalan fickónak nézett (pedig már 29. évemet tapostam). Azt hitte átvernek engem akármilyen felajánlott helységgel, csak minél előbb költözzek már ki a Marianumból. 1972 áprilisában egy szürke délelőtt személyesen akarta megmutatni az Ő általuk kigondolt új lakhelyemet. Nagy kegyesen az irodájukból átsétált velem a nem messze lévő Egyetemiek Házához. Kíváncsian követtem és vártam, hol lesz itt nekem megfelelő lakás? Lépcsőztünk felfele az épületben szótlanul, s kis idő múlva rájöttem, hogy valahova a beton torony felső részébe kalauzolt. Persze lift nem volt. Lihegett és lelassult a járása is, amint felértünk a tetejébe. Már magamban dühöngtem, bolondnak néz engem ez a pasi? Talán olyan 3x4 méteresre becsült keskeny tetőtéri helység volt, ahova beléptünk, széles nagy ablakokkal, persze pazar kilátással a városra...De semmiképp nem lakásnak való hely volt! Vízvezeték sehol, fűtés úgyszintén. Némán néztem az igazgatóra és vártam,hogy megszólaljon. Aztán arrogáns hangon, halál komolyan mondta, ők megfelelőnek gondolták ezt a helységet, mivel egyedülálló vagyok. Előbb tényleg kíváncsiságból követtem és látni akartam a fondorlatát hova vezet. Aztán...el lehet képzelni, gyatra román tudásommal, de felháborodott arccal, határozottan elmondtam a véleményem. Csak ismételgettem neki, hogy mégis mit képzel, hogy gondolták ezt az őrültséget?!...Mondtam a magamét, aztán otthagytam a pasit, lesiettem a lépcsősoron. Hát így ismertem meg, ezt a csodálatos tornyot, amelyik az égbe vitt a panorámájával együtt, amelyre később is amikor láttam, amikor a közelébe jártam, csak felnéztem a tetejére és magamban kuncogtam, íme mit szalasztottam el... Nyilván nem fogadtam el, nem lett ebből az örültségből ide költözés. Később más pozitív fordulatot vett ez a történet. De az már egy másfajta történet.

2022.08.29