A karnevalrol altalaban
Farsang, bár ma már ezt kevesen tudják, eredetileg pogány ünnep volt. Őshazája Olaszország, ahol a kereszténység megjelenésével igyekeztek kiirtani ezt a vidám ünnepet. Az egyház leginkább a hangos mulatságokat, az illetlen vicceket, s az ehhez kapcsolódó mértéktelenséget ítélte el, mivel azonban minden igyekezetük ellenére az ünnepet nem sikerült betiltani, felruházták a kereszténység elemeivel.
A karnevál vagy hagyományos magyar nevén „a farsang farka” a farsangi időszaknak a farsangvasárnaptól húshagyó keddig tartó utolsó három napja, ami nagy mulatságok közepette zajlik. A karnevál valójában ősi télbúcsúztató, tavaszköszöntő jelmezes, táncos népünnepély, amelyet beiktattak a vallási ünnepek közé. A farsang hagyományosan január 6-ától (vízkereszttől) hamvazószerdáigtart. Ebben az értelemben a farsangi karnevált, mint jelmezes, táncos népünnepélyt a húsvétot megelőző 47. napon, húshagyó kedden rendezik meg és még aznap éjfélkor befejeződik.

Az elnevezés a középkori latin carne levare, "a hús elhagyása" kifejezésből alakult ki. A hús szó azonban nem csak a keresztény ünnep böjtmegelőző jellegére utal, hanem a farsangi eszem-iszomra is. Ilyenkor ugyanis rengeteg hús (disznó, marha, és csirke) fogyott. Nem vethető el azonban egy másik magyarázat sem: carrus navalisnak nevezték azt a kerekeken guruló, hajó formájú szekeret az ókori Rómában, amelyet a február 15-én tartott Lupercalia-ünnepen álarcos tömeg húzott végig az utcákon, mint a termékenység, bőség szimbólumát, a természet újjászületését köszöntve.

Dél-Európában a farsang az év egyik legnagyobb ünnepe volt, olyan kivételes időszak, amikor viszonylag büntetlenül, nyíltan is ki lehetett mondani dolgokat. A farsangi időszak januárban kezdődött és a nagyböjthöz közeledve nőttön nőtt az izgalom. A városközpontban, szabad ég alatt rendezték, Velencében a Szent Márk téren. Hatalmas színjátékhoz volt hasonló, ahol az utcák alkották a színteret, a városlakók voltak a színészek, s egyben a nézők is. A közönség az erkélyekről nézhette az eseményeket. Tulajdonképpen nem volt éles határ a színészek és a nézők között, hiszen a bámészkodó hölgyek például az erkélyekről tojással dobálhatták meg a felvonulókat, az álarcosoknak pedig gyakran megengedték, hogy magánházakba büntetlenül berontsanak.
Húshagyókedd a karnevál utolsó napja és egyben a csúcsnapja is. Az utolsó napon búcsúznak el a Karnevál Hercegétől, és ahogy az első napon mindent odaadtak neki, ekkor mindent elvesznek tőle. Hogy elűzzék a tél rossz szellemét, s hogy valójában véget érjen a mulatozás, szimbolikusan megölik a karnevált.

Erdèlyben a farsangot többnyire táncos mulattsággal ünnepelték, majd végűl megtörtént a szimbolikus téltemetés, azaz tavaszköszöntes , Illyés szinében akit szalmabábú formájában elégetnek.
Régen a farsang idején a fonóházakban minden este történt valami "bolondozás", énekeltek, táncoltak, játszottak. Az utcafonókban, ahol egy-egy utca asszonyai estéről estére együtt fontak, beszélgettek, mindenki jól ismerte egymást.
Ha valaki farsang idején távolmaradt a társaságtól, a többiek utána mentek, és úgy ahogy otthon találták - ha éppen munka közben is - lepedőt dobtak rá, összekötötték, szánkóra ültették, majd dob, csengő, rézmozsár fülsiketítő zaja, az asszonyok rikoltozása közepette vitték a fonóba.
A farsangtemetés, a hatvanas évekig inkább a férfiak mulatsága volt. Legfontosabb kelléke a
telet jelképező szalmabábú – több faluban Illésnek nevezik - , amit ingbe, gatyába, lájbiba öltöztetnek, zoknit húznak a lábára, kalapot tesznek a fejére és a halottsiratáshoz hasonlóan rettenetes zokogás, jajveszékelés közepette elsiratnak.
A sirató asszonyoknak öltözött férfiak fejüket bekormozva álarcban, hosszú fekete szoknyában gyászolják "az elhunytat" miközben a rangos hétköznapi ruhát öltött halottviők kezét lábát megfogva végighurcolják a falun. A menet élén halad a "pap" a "kereszttel", ami általában egy - aszalt szilvával, pattogatott kukoricával, szalagokkal - feldíszített gereblye, a két zászlóvivő vállukra vetett - mogyorófaboton vöröshagymafüzérrel körbetekert káposzta - "zászlóval". A menetet a falubéli gyermeksereg és a muzsikások követik utcáról utcára, miközben a főszereplő a siratóének szövegének megfelelően hajladozik, letérdepel, lefekszik a halottvivők kezében. A siratóasszonyok a falun végig magasztalják a szalmabábút, dicsérve hibáit, leszólva erényeit. A nagyobb hatás kedvéért egy-egy ház előtt elhaladva "felmagasztalják" az ottlakókat színesen elmesélve ismert történeteiket. A pap és kántor a tényleges temetésen, a bábú égetésén hallatják hangjukat, a kenetteljes gyászbeszéd és "zsoltáréneklés" során.

A menetet, kecskék gólyák követik ugrándozva. Belecsípnek a járókelőkbe, megkergetik a lányokat. Közben a szalmabábú "özvegye" talpig fekete gyászban zokogja el fájdalmát. Miután az elhunytat kellőképpen elsiratták, a falu végén kiráncigálják ingéből gatyájából és a halom szalmát meggyújtva énekelnek, táncolnak. A faluba visszatérve a kocsmában, majd este a farsangi bálban folytatják a vígságot.

Drága Illyés mért hagytál el
Ifjúságom így porlad el
Itt maradtam özvegyen
Gyászba borult életem
Ó jaj, Ó jaj énnekem!

Míg szerettél, szerettelek
Ha öleltél öleltelek
Más sarjúra nem néztem
Boldog víg volt életem
Ó jaj, Ó jaj énnekem!
Stb.

A siratóének szinte végnélküli és tetszés szerint variálható, a helyzetnek megfeleõen sokszor pikáns kétértelmû szavakat beleszõve a hallgatóság szórakoztatására. Miután az elhunytat kellõképpen elsiratták, a falu végén kiráncigálják ingébõl gatyájából és a halom szalmát meggyújtva énekelnek, táncolnak. A faluba visszatérve a kocsmában, majd este a farsangi bálban folytatják a vígságot .
Irjátok le ti is farsangi szokásaitokat ezzel is bővitvén mindannyiunk élményeit.
Jó szórakozást mindenkinek!