Hagyomány született: UNOKATESTVÉR TALÁLKOZÓ 2011

A régi családok népesebbek voltak. Anyai nagyszüleim 6 gyermeket neveltek fel. Mikor egy háromszéki kis faluból Kolozsvárra költöztek, már volt két gyermekük, a 4 kisebb itt született. Ötön családot alapítottak (a legfiatalabb odamaradt a világháborúban), gyermekeik születtek, nagyszüleinknek 15 unokája volt – mi, az unokatestvérek.

A nagyszülők és a szüleink rendre meghaltak, mi pedig aztán szétszéledtünk – nem a világban – „csak” Európában. Mára tízen maradtunk: Svédország, Svájc, Magyarország és Erdély különböző helységeiben lakunk.

A rohanó világban nem volt időnk tartani a kapcsolatot és 10 évvel ezelőtt egy véletlen találkozáskor rájöttünk, hogy milyen keveset tudunk egymásról: a legközelebbi rokonainkról. Akkor vetődött fel egy „unokatestvér-találkozó” megszervezése, és 2002-ben találkoztunk mind először egy kalotaszegi kis faluban, ahol 3 napra kibéreltünk egy panziót.

Csodálatos volt a viszontlátás. Voltak olyanok, akik 25-30 éve nem látták egymást. Most már mindegyikünk családos volt, gyermekekkel, unokákkal. Sokat beszélgettünk, jól éreztük magunkat együtt. Elhatároztuk, hogy a találkozót 3 évenként megismételjük.

Ebben az évben, június elején kerül sor a negyedik találkozóra. Arra gondolva, hogy már lassan mi is kiöregszünk, kihullunk a csapatból és szükség lesz azokra,  akik tovább viszik a családi összetartozást, meghívtuk gyermekeinket is, családjaikkal együtt. Összesen 25-önjöttünk össze, ugyanott, ahol először: a legidősebb 77, a legfiatalabb 3 éves volt.

Ennek a találkozónak témája is volt: családi anekdoták, történetek, emlékezések. Az idő megszépíti az emlékeket. Már nem csak szomorúsággal, hanem derűvel is tudunk visszagondolni a múltba, tudunk nevetni régi történeteken, elszólásokon, olyanokon, amelyek talán csak számunkra érthetőek,

Nagyszerű volt az együttlét – még az idő is kedvezett: azelőtt és utána is hűvös volt, sokat esett az eső, a találkozó 3 napján hétágra sütött a nap. Péntek délután érkeztünk sorra, miután megkerestük a szobáinkat és kiörvendtünk magunkat, közös vacsora következett. Az csak hab volt a tortán (a szó szoros értelmében is), hogy két születésnapot is megünnepelhettünk, persze az unokák fújták el a gyertyát a tortákon! A meglepetés még csak azután következett: élő zene húzta a talpalávalót, és mindenki táncra perdült, korkülönbség nélkül!

Másnap mégis szinte mindenki korán kelt, jól esett napon sütkérezni, egy kávé mellett folytatni a tegnap megkezdett beszélgetéseket, hiszen annyi mondanivalónk volt…

Utána közös sétára indultunk, meglátogattuk a falu melletti dombon épült, szépen karbantartott műemléktemplomot, és magunkban imádkoztunk, hálát adva a Jó Istennek, hogy mind együtt lehetünk.

Ebédre értünk haza, és a jól megérdemelt délutáni pihenés után pontosan 6 órakor mindenki ünneplőbe öltözve gyűlt össze, hogy koccintsunk a találkozás örömére, átadjuk apró ajándékainkat és elkészítsük  emlékül a hagyományos csoportképet (ha jól megnézzük a 2002-ben készültet és a mostanit, bizony látszik, hogy mennyit öregedtünk 10 év alatt, de látszanak az unokák is, akik azóta születtek!).  Mindenki megkapta egy kis mappában az eddig összegyűjtött családi történeteket, és mindenki megfogadta, hogy a következő találkozóig annyit fogunk összegyűjteni, hogy könyv lesz belőle. Megkérdeztük a fiatalokat is, hogy mit jelentett nekik a találkozó, és őszintén mondták mind, hogy nagy élmény volt. Most már megnyugodhattunk, hogy lesz aki folytassa, átvegye tőlünk majd a stafétabotot.

A három nap alatt volt időnk mindent megbeszélni, négyszemközt, vagy kisebb csoportokban is. Mindegyikünk őszintén mesélt magáról, családjáról, örömeiről, sikereiről, gondjairól. De volt idő felszabadultan játszani különböző ügyességi játékokat, és még nem is csodálkoztunk, hogy az unokák sokszor ügyesebbek voltak, nem csak a nagyszülőknél, de a saját szüleiknél is. Ez bizonyítja, hogy van utánpótlás!

Vasárnap délután indult haza a társaság, de előtte Kolozsváron még tettünk egy sétát a Házsongárdi temetőben. Virágot vittünk a nagyszülők, szülők, meghalt unokatestvéreink sírjára, akik itt vannak eltemetve, és emlékeztünk azokra, akik máshol nyugszanak.

Egy utolsó csoportkép készült még, aztán megöleltük egymást és mindenki elindult haza, miután mind együtt itthon voltunk.

Miért írtam meg mindezt az Erdélyi magyarok a világban olvasóinak, hiszen személyes, csak a családunkat érintő dolgokról volt szó? Azért mert ezek a találkozók rádöbbentettek arra, hogy a baráti, munkatársi, felekezeti, vagy éppen politikai összetartozás mellett milyen fontos a családi kötelék is. Az őseink emléke, rokonaink hűsége, gyermekeink szeretete, ragaszkodása, talán jobb emberré tehet mindenkit.

                                                                                            Paskucz Szathmáry Viola

                                                                                             nyugdíjas építészmérnök

                                                                                                       Kolozsvár