Válasz erre a beszélgetésre

Permalink v. Dr. Székely Zsolt válasza. Dátum: Május 27, 2010 Idő: 9:56pm

Talán sehol az egész magyar nyelvterületen nem él olyan élénken a köztudatban a hun eredet fogalma mint a Székelyföldön. A székelyek nagyrésze ma is Attila nagykirálytól és Csaba vezértől származtatja magát és nem véletlenűl, hisz e legendás eredettutad az ősi krónikákra támaszkodik.
A székelyek eredetéről és mai szálláshelyükre való letelepedéséről a történészek sokat vitatkoztak az elmúlt 150 évben. Ez a kérdés, habár nagyon gazdag szakirodalommal rendelkezik, a különböző eltérő vélemények miatt, a mai napig nyitott maradt. Ennek oka, hogy a székelyekre vonatkozó írott forrásaink nagyon hiányosak és aránylag későn, a XVI-ik század második felében keletkeztek .
A székelyek eredetéről két ősi krónika tesz említést, az egyik az Anonymus krónikája, a másik pedig az ún. „Hun Krónika”. Anonymus a székelyekről a következőket mondja: ...”Néhány napra rá Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak”... Anonymus krónikáját, mivel az sokkal későbben íródott, egyes történészek „romantikus gesztának” tartják és hiteles forrásértékét megkérdőjelezik. A Hun Krónika viszont, amely a magyar őskrónika első részét képezi, részletesen leírja a hun birodalom összeomlását és a 3000 hun harcos visszavonulását a „Csigla mezejére”, akik később székelyeknek nevezték magukat . Itt megjegyzendő, hogy sem a Magyar Krónika, sem pedig a Hun Krónika nem maradt meg eredetiben, ezért nem lehet eldönteni, hogy a székelyekre vonatkozó adatok a hagyományra támaszkodnak, vagy pedig a szerző fantáziájának szüleménye.
A székelyek hun eredetéről Kézai Simon is említést tesz. A XI-ik századi krónika, valamint a belőle egymástól függetlenűl merítő Anonymus és a kései krónikák mind azt vallják a székelyekről, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság már itt találta őket mint Attila népének, vagyis a hunoknak fennmaradt töredékét. A középkor folyamán a székelyeket mint a magyarságtól különböző, de vele rokon, önálló etnikumot (natio Siculica) emlegetik, s hogy valóban valamely, a magyarsághoz csatlakozott, törökös nomád lovas vezető réteggel rendelkező törzset kell látnunk bennük, azt az oguz-törökök nemzetségi szervezetének megfelelő katonai és társadalmi beosztásuk – hat tisztségviselő nemzetség s ezeken belül 4 – 4 ág – tövábbá könnyűlovas harcmodoruk, melyet a krónikák tanúsága szerint még akkor is megőriztek, mikor a magyar hadsereg nagy része már a nyugati, nehézlovas hadviselésre tért át, valóban ezt látszik igazolni .
A Székelyföld népvándorláskorára vonatkozó írott források hiányában a régészeti kutatások eredményeire kell támaszkodnunk. Ezek alapján a következőket mondhatjuk el:
Dél–kelet Erdély, a mai Székelyföld területe, amelyet a Kárpát-Kanyar övez, a római Dácia szerves részét képezte és Trajánusz császár idejében hódították meg. Az itt található hegyszorosokat – a tusnádi, az ojtozi és a bodzai szorosokat – a provincia keleti limesvonalán katonai táborokkal (castrum), valamint őrtornyokkal (burgus), erősítették meg. Az elmúlt évtízedekben a Székely Nemzeti Múzeum álltal a komollói, nagyborosnyói, oltszemi és berecki római táborokban végzett régészeti ásatások nyomán megállapítható, hogy ezt a területet a római hadsereg és adminisztáció Gallienus (254-268) császár idejében adta fel, amikor már a Római Birodalom keleti határait a kárpok, valamint más, különböző vándornépek, köztük a gótok, élénken támadták .
Az Olt és a Feketeügy vidékére, amelyet a római hadsereg elhagyott, betörtek és letelepedtek a gótok, akik szövetségben voltak a kárpokkal. Kárp eredetü régészeti leletet ezen a vidéken nem ismerünk, gót emléket viszont annál többet. Gót településeket tártak fel Sepsiszentgyörgyön, Kilyénben, Oltszemen, Árkoson, Gidófalván és Köpecen, az Olt völgyében, a Feketeügy mentén pedig Komollón, Rétyen, Csernátonban, Torján és újabban Albisban is.
A gótok megtelepedését ezen a vidéken a Kr. u. III-ik század második felében, nemcsak a felégetett római táborokban talált Arab Fülöp (244-249) pénze bizonyítja, hanem egy 1960-ban, Csernáton határában talált éremlelet is. Ez utóbbi kb. 60-80 darab, Kr. u. a III-IV-ik századból származó éremleletből egy Gallienus császár, (254-268), három II. Constantinus császár, (323-361), egy pedig Constantinus Gallus császár, (351-354) korából való, a csernátoni Haszman Pál múzeum gyűjteményébe került.
A sepsiszentgyörgyi, kilyéni és rétyi gót telepek anyagában egy-egy II. Constantius császár korabeli ezüstérem került elő. Ugyancsak e császár korából valók az Oltszemen, Dálnokban és Kovásznán előkerült pénzek is. Tamásfalván, a feltárt négy bronzéremből egy I. Constans, (333-350) idejéből való. Sepsiszentgyörgyön, a város határában, a Debren patak völgyében két, Maximianus Herculeus, (286-305) korabeli bronzérmet találtak.
Más gót településeken és elrejtett kincsekben, mint a Sepsiszentgyörgy-Eprestető-i település és a tekerőpataki kincs is találtak több, III-ik századi császár korabeli érmet. Ezek a leletek azt bizonyítják, hogy a Székelyföldön, a római pénzek forgalma megszakad a III-ik század közepén és csak a IV-ik század első felében folytatódik, amikor normalizálódik a viszony a Római Birodalom és a gótok közt és újra indul a kereskedelem.
Az elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy Erdély és közelebbről a Székelyföld történetében, ez a kor nem számítható késő római kornak, mivel a terület a gótok fennhatósága alá tartozott, akik egy jellegzetes anyagi kulturával rendelkeztek, amely a rájuk jellemző sajátosságokon kívül, a velük kapcsolatban levő kárpoktól és a rómaiaktól is átvettek bizonyos elemeket. Ilyenek a sepsiszentgyörgyi gót településen előkerült kézzel készített, borkán formájú, négy gombfüllel ellátott edények, amelyeknek pontos analógiáját a marosszentannai nagy gót temetőből ismerünk . A Rétyen feltárt, a fenék mentén hornyolással díszített csészék, valamint egy füles csésze és egy Sepsiszentgyörgyön talált amfora , a gótok kapcsolatait bizonyítják a kárpokkal. A füles csésze Havasalföldön is előfordul a korabeli településeken és a IV-ik századi Spanţov-i temető anyagában. A római hatást bizonyítják a nagyméretű, egyenes szájú, a vállon hullámvonalakkal díszített, (Krausengefässe tipusú), Kézdiszentléleken előkerült edények. A többi gót településeken feltárt kerámia ezen a vidéken a rájuk jellemző jeleket hordozzák. A Sepsiszentgyörgyön feltárt hamvasztásos sír melléklete a gótok korai letelepedését bizonyítja az Olt völgyében, a Csernátonban előkerült csontvázas, melléklettel ellátott sír viszont már egy későbbi korszakra utal.
Az Olt völgyi gót településeken és a tekerőpataki kincsben talált ékszerek, harangalakú csontfésük, félkörös, leveles fibulák megegyeznek a marosszentannai gót temető anyagával. Sepsiszentgyörgyön az Eprestetőn és Kilyénben ékszer öntőminta és egy vasolvasztó kemence is előkerült, amely azt bizonyítja, hogy a gótok fémművességgel is foglalkoztak.
Az Olt völgyében feltárt régészeti leletek alapján megállapíthatjuk, hogy a gótok a harmadik század második feléban birtokukba vették az Olt és a Feketeügy vidékét. Azt, hogy a kárpoknak milyen szerepük volt ebben a hódításban, nem sikerült tisztázni, vivel kárp régészeti leletet nem ismerünk. Egy másfél százados uralom után, a hun betörés nyomására a gótok kénytelenek voltak elhagyni az Olt völgyét. Amint azt a tekerőpataki kincsben talált három, Gratianus, (367-387) császár korabeli aranypénz bizonyítja, a gótok a IV-ik század végén mentek el erről a vidékről. Egyes gót elemek IV-ik századi továbbélését bizonyítja egy II. Valentiniánus császár, (372-392) korabeli bronzérem, amely egy IV-ik századi gót településen került elő Torján.
A hunok először Erdélybe az Olt völgyének megszállásával kerülnek. Az egyik hun úr nyári szállása Brassó környékén lehetett, a Brassó területén talált s a hun vezérek viseletére jellemző arany „csizmacsat” legalábbis erre utal. Ezt az eseményt egy Brassó környékén talált, Thesszalonikében vert II. Theodosius kora beli arany solidus 430 körülre keltezi
Miután a gótok elhagyták az Olt völgyét, a hunok, feltehetően nem telepedtek le huzamosabb időre ezen a vidéken, csak ellenőrzésük alatt tartották. Nem kizárt, hogy ezt az ellenőrzést a gepidákra bízták, akik szövetségesseik voltak. Egyes kutatók azon a véleményen vannak, hogy a háromszéki és a csíki medencékbe a gepidák nem törtek be. Mások szerint a gepidák a Feketeügy vidékére is kiterjesztették hatalmukat. Ezen kérdés tisztázásában nagy szerepet játszottak a Feketeügy völgyében, Kézdiszentkereszten végzett régészeti ásatások eredményei .
Kézdiszentkereszt határában, a Kőhát nevü dűlőben egy V-IX. századi, több lakószintes település került elő. Három putriban jellegzetesen gót tárgyakat találtak, keresztmotívummal díszített cserépedényeket, leveles fibulákat, faragott csontfésüket, stb.
Az Olt völgyében feltárt IV-V. századi településeken feltárt régészeti leletek alapján elmondhatjuk, hogy a germán népek, a gótok és a gepidák tömegesen megtelepedtek ezen a vidéken. A gótok korai megtelepedését a sepsiszentgyörgyi hamvasztásos sír bizonyítja, a tekerőpataki kincs anyaga pedig azt a kort jelzi, amikor a gótok elhaggyák ezt a vidéket.
A gepidák jelenlétét a kézdiszentkereszti ásatások anyaga bizonyítja. A VI-ik század közepén, Kézdiszentkereszten a keleti szlávok, az antok telepednek le, akiket az avarok hoznak erre a vidékre. A település utolsó lakószintje, az előkerült leletanyag alapján azt bizonyítja, hogy a IX-ik században ez a vidék a bolgárok fennhatósága alá kerül . Ugyancsa a bolgár fennhatóságot bizonyítja egy Csernátonban előkerült IX-ik századi település anyaga .
A honfoglaló magyarok a Székelyföldön feltehetően egy szláv alapnépességet találnak. A mai Kovászna és Hargita megye területén jelentős számban kerültek elő XI-XII-ik századi, magyar népességre utaló leletek. A háromszéki Árpád-kori emlékek közül a legnagyobb érdeklődést a Zabolán és Petőfalván feltárt XII-XIII-ik századi temetők váltották ki. E sírok leletanyaga a Magyarország területéről ismert köznépi temetők leleteivel azonosak. Háromszék és Barcaság benépesítése után, a XIII-ik század végétől, a XIV-ik század elejétől indul el egy újabb folyamat: a magyar népesség kiáramlása a Kárpátokon túli területekre . A moldvai magyar helységnevek nagy része személynév + falvak tipusú, ugyanakkor hiányoznak az –i képzős és a törzsnévi eredetű helységnevek; ez nagyjából jelzi a kitelepülés kezdetét.

• ▶ Válasz

Permalink v. Dr. Székely Zsolt válasza. Dátum: Május 27, 2010 Idő: 10:05pm

A honfoglaló magyarok a Székelyföldön feltehetően egy szláv alapnépességet találnak. A mai Kovászna és Hargita megye területén jelentős számban kerültek elő 11-12-ik századi, magyar népességre utaló leletek.
A magyar honfoglalást a Kárpát-medencében kis számú idegen történeti forrás említi, s ezek is időrendi pontatlansággal. A magyar krónikák is a magyarok Kárpát-medence-i letelepedésének az időpontjáról nem egységes, hanem egymástól eltérő, különböző évszámokat említenek. A honfoglalást bőven tárgyaló Anonymus, III. Béla névtelen jegyzőjének krónikája pedig – amint azt a hazai és idegen, külföldi történetírók megállapították – a történeti valóság szempontjából nem forrásértékü.
Lehet-e biztosan a honfoglalás időpontjának a 895-ös, vagy a 896-os évet tekinteni? Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a legújabb történeti kutatás, a források kritikai vizsgálata alapján azt állapítja meg, hogy „ 895-900 között szállták meg a magyarok a Kárpát-medencét egy vagy két fázisban”, vagyis minden kétséget kizáró évszámot, időpontot nem lehet megállapítani.
Történeti tény, hogy a Bizánccal szövetséges magyarok 894-ben megtámadták Simeon bolgár Kánt, aki a Bizánc ellen indított hadjáratának irányát megváltoztatva a magyarok ellen fordult, de vereséget szenvedett. A Bizánccal kibékült bolgárok megverik az Árpád fia, Levente által vezetett magyar sereget, s ugyanakkor a bolgárok új szövetségesei, a besenyők is megtámadják a magyarok etelközi szállásait. Ezeknek az eseményeknek a következtében az etelközi magyarok s Levente seregének maradványai a Keleti-Kárpátok szorosain keresztül Erdélybe menekültek. Ezt az útvonalat jelöli meg a 9-ik századi legrégebbi krónika, a Gesta Ungarorum.
A honfoglalásnak ezt az útvonalát a krónika adatain kívül, honfoglalás kori régészeti leletek is bizonyítják. Ezek a Tusnádi és az Ojtozi szoroson – melyeket egész biztosan használtak a Kárpát-medencébe betelepült magyarok – keresztül vezető utak mentén kerültek elő Háromszék területén. A legjelentősebb honfoglalás kori lovas sírt Sepsiszentgyörgyön, az Olt baloldali magas partján, az ún. Eprestetőn 1943-ban találták a Csutakné homokbányájában dolgozó munkások. A kelet-nyugat irányban hanyatfektetett csontváz mellett egy kard, egy lándzsacsúcs, vasdarabok, valószínű vaskengyel maradványai, ló koponya s ló lábszárcsontok voltak. A kard egyenes, kétélű vaskard, bronzellenzővel. A kard markolatát borító fa vagy csontlemez hiányzott. A vaslándzsa köpűs s a fanyél megerősítésére a köpű oldalán átfúrt lyukon keresztül egy vasszeget vertek, mely eredeti helyzetében megmaradt. A kard bizánci eredetű, s ilyen típusú kard a mai Magyarország területén csak a kunágotai lovas sírból ismeretes.
Egy másik lovas sír Köpecen, ugyancsak az Olt völgyében, a Kőcsukk nevű helyen, az első világháború előtt került felszínre, s mellékletei a budapesti Földtani Intézetbe kerültek. A második lovas sírt a Kőcsukkon a két világháború között, kőrobbantás alkalmával találták, s ebből a sírból csak egy vas lópatkó, melynek párja ismeretes a soltszentimrei lovas sírból, került a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményébe.
A Feketeügy völgyéből ismeretes a Réty-Eresztevény közelében – jelenleg Maksa községhez tartozik – levő Zádogostető nevű magaslaton, egy lovas sírból előkerült vaskengyel és vas lándzsacsúcs. Ugyancsak lovas sír melléklete lehet az a szablya is, amelyet magyar honfoglalás kori edénnyel együtt találtak 1907-ben Kézdivásárhely és Bereck között, a vasútvonal építése alkalmával. Feltehetőleg lovas sír tartozékai Zalánban a „Sasos völgyben”, valamint Kézdimarkosfalván a „Kismart” nevű helyen előkerült vaszablák is.
A Gesta Ungarorum a magyarok útvonalát jelöli meg, mégpedig a Kárpátok szorosain keresztül, s megpihenésüket, vagyis letelepedésüket Erdélyben. Az Olt, valamint a Feketeügy völgyében talált honfoglalás kori régészeti leletek alátámasztják a Gesta Ungarorum adatait a magyarok útvonaláról, miszerint a délkeleti Kárpátok mindkét szorosát használták áttelepülésük alkalmával. Hogy ez az esemény 895-ben történt-e, ennek a megállapítására sajnos, más írott forrás nem áll rendelkezésünkre. A honfoglalás kori régészeti leletek korára vonatkozólag időbeli támpontul szolgál az eprestetői bizánci kard, mely a szakemberek véleménye szerint 934 előttre datálható, vagyis nincs kizárva a 9. század vége sem. A soros családi temetők eddigi hiánya nem jelenti azt, hogy itt a menekülő magyarok csak átmenetileg tartózkodtak. Ennek ellentmondanak az Olt és a Feketeügy völgyében az eddig ismert korai magyar települések – Sepsiszentgyörgy, Angyalos, Réty, Csernáton, Torja – melyeknek pontos kronológiai besorolására még eddig nincs elég adat. Nem hihető el azonban az sem, hogy a Tusnádi Olt szorost, valamint az Ojtozit, melyen keresztül az őskortól kezdve vezetett a Keleti Kárpátok belső és külső lejtőin levő területeket összekötő kereskedelmi út, hogy a magyarok őrizetlenül hagyták volna, valamint az a tény, hogy a honfoglalás kori leletek a szorosokon kivezető utak mentén kerültek elő. Ezt a tényt bizonyítja az is, hogy a megszilárdult magyar királyi hatalom már a 12. században a Keleti Kárpátok külső lejtőjére helyezi a magyar állam határát, amit a Piatra Neamţ melletti Bâtca Doamnei- en feltárt magyar erődítmény, település és temető bizonyít.
Az eddig elmondottakból következtetve minden valószínűség szerint ez a vidék, mint az egész Erdély a 9. század végén, a 10. század elején a magyarok birtokába kerül. A 12. században a magyar királyság határa a Kárpátok külső lejtőjén van, s a magyarokat a határ őrizetében Délkelet-Erdélyben felváltják a székelyek és részben a besenyők.
A háromszéki Árpád-kori emlékek közül a legnagyobb érdeklődést a Zabolán és Petőfalván feltárt 12-13-ik századi temetők váltották ki. E sírok leletanyaga a Magyarország területéről ismert köznépi temetők leleteivel azonosak. Háromszék és Barcaság benépesítése után, a 13-ik század végétől, a 14-ik század elejétől indul el egy újabb folyamat: a magyar népesség kiáramlása a Kárpátokon túli területekre . A moldvai magyar helységnevek nagy része személynév + falvak típusú, ugyanakkor hiányoznak az –i képzős és a törzsnévi eredetű helységnevek; ez nagyjából jelzi a kitelepülés kezdetét.

• ▶ Válasz