Magammal kellene házasodnom. Erre jutottam. Amúgy is divat. Kár, hogy a végtelenbe nyúló finom fehér fátylamat vissza kellett adnom az unokanővéremnek, mert ő meg a lányának tartogatta, aki ugyan nem használta fel… de lett volna mit, s ez már egy támaszpont a házasságkötéshez. Betanulhatnék egy pazar, titeket szórakoztató fehérfátylas, fehér zsebkendős, mirtuszkoszorús (a fogalmat sem ismeritek, mi?), kopogó fehér-, vagy éppen balettcipős (most a lúdtalpam mellékes) táncot, melynek előadásához természetesen ki kellene bérelnem egy hatalmas műmárványpadlós, oszlopos, álmennyezetes, gipszrozettás hodályt, hogy végre kedvemre kificánkolhassam magamat, s rajtatok is bosszút állhassak az oszlopok mögül meglepetés-szerűen rátok rontva, öletekbe pattanva, hajatokat borzolva, díszzsebkendőtöket lefitymálva, amiért évekig fütyültetek rám, pedig ismertek, tudjátok, hogy létezem, hogy különleges vagyok (mint mindenki), hogy belevaló vagyok, hogy naponta csodákat teszek, hiszen reggel korán kelek, hogy el ne késsem a munkából, de még annál is korábban, hogy kicicomázzam magamat nektek, nehogy lelombozzon benneteket a sehogysenézekki küllemem, a busz után is futok mindig, el is érem (!), le se ülök, hogy a szoknyám ne gyűrődjön (az mellékes, hogy nem is lenne hely), kávét főzök nektek, elmosogatok, felveszem a telefont, amikor ti nem akarjátok, leszedem a kabátotokról a pihéket, szőke hajszálakat…

No, ezzel adóztam is a felhajtás „női”, külsőséges részének.

Milyen magasztos lenne azonban, hogy magammal beszélgetek, számot adok, számot vetek, helyeslek, bókolok magamnak, biztatom magamat, ajándékot veszek magamnak (ezt amúgy is szoktak egyesek), végre minden bizarr gondolatomat elmondhatnám hangosan, nem nevetne ki senki, nem emlegetné, hogy a női logika semmirevaló, de legalábbis bosszantó… Bár, ha házasságot kötöttem magammal, nem mehet minden úgy, ahogyan eddig. Muszáj ellentmondanom magamnak, különben nem lesz hiteles. Tudomásul kell vennem, hogy csak jól kell kinézni reggel is, este is, sminket nem kell venni. Annyi mosó meg egyébfajta tisztítószert sem kell venni. Annyit ne sikálj, mert zavaró! Főzzél minden nap finomat, de az isten pénzét nem kell rákölteni! Meg minek neked ruha, tele van a szekrény ronggyal! De tényleg. Spórlás is van a világon. Cigit és sört mindig hozzál, mert az kell! (– Nem akarod tán, hogy lemenjek két sörért?! – Dehogy akarnám, akkor már hozhatnál mindent… Na! Most melyik kezemben?)

Aztán azt hiszed, hogy csak úgy női logikával hozzászólhatsz bármihez? Jobb, ha csendben maradsz alacsony röptödben. Ha szólsz, meg kell fontolni, nem a szemébe vágni a világnak az igazságot, csak úgy pőrén. Mert minden annyira igaz, amennyire annak az ellenkezője is igaz. Akkor meg mi a bajod? Egy-egy. Azzal nem megy a világ elébb, ha amúgy férfiasan minden mondat második felébe odaszofisztikálod a lehetséges tagadást, bármennyire is védhetővé teszed önmagadat. Az csak nesze semmi, fogd meg jól! Vagy: fogjad, ahogy akarod.

Az lehetetlen, hogy én csak úgy elmenjek hegyet mászni. Meg kell beszélnem magammal. Elvégre nagy költség. Oda felszerelés kell, nem azok az ócska holmik, amik itt hányódnak évek óta. Meg új frizura is. A többi csaj mit szól, ha meglátnak magammal ilyen loncsosan?? S aztán miből is veszik észre, hogy nem is vagyok egyedül? Kell valami jel. Francokat! Rátetováltatom Alain Delont a hátamra, őrá már nem lesz féltékeny a többi nő. A hátamra? Nem jó, akkor nem látja senki. Egyébként is hosszú ujjút kell felvenni, nehogy megkarcoljam magamat, amilyen ügyetlen vagyok. Nem is igaz, vannak nálam sokkal ügyetlenebbek, s ott másznak, né. A tengerre menjek? Persze! Szálloda, vendéglő, napernyő, jól fogna egy kis henyélés, mi? Ott csak poshadsz, úszni úgyse tudsz. Miért gondolod, ha te nem tudsz, akkor más sem? Ott se szól hozzád senki, hiába vannak sokan. Miféle? Elvégre ketten vagyok! Viszek egy nagy plédet, amin elterülök, mint hótakaró a mezőn, s egy kicsit, amin újságot olvasok. Minek a kicsi? Úgyis egyen foglalunk helyet.

Jójó, hogy az én pénzem, de legalább a jegyeket a társam vegye meg! Az férfi dolog. Jobban mondva: legalább az legyen a férfi dolga. A csomagokat úgyis én fogom bepakolni. Cipelni is. Férfi? Hol itt a férfi? De férfi, ha már társ. Legyen férfi. Legyen. Hímnős vagyok. Hogy ebből mi minden fakadhat?!