Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                                 A hazug



A legdrágább kincset a fiú az édesapjától
nem közjegyző által örökli át,
hanem akkor, amikor megismeri az édesapja
legszentebb, titkolt gondolatát.

Szigorú és, néha úgy tűnt, irgalmatlan, a kibírhatatlanságig
irgalmatlan és szigorú vidék a Székelyország legkeletibb sarka, a
Szentföldnek mondott Felső-Háromszék. Ott aztán a
tízparancsolat nem kilenc és fél volt, hanem igazán tíz, a hét
szentség sem hat és fél.
Olyan még előfordult, hogy valaki olyant mondott, amit nem
lehetett elhinni, és azt belső körökben hazugnak bélyegezték.
Nagyon súlyos bélyeg ez, és nem született olyan szabad székely,
aki önszántából magára vonja ezt a megfellebbezhetetlen, súlyos
ítéletet.
Azt az ember még valahogy csak kibírná, hogy amíg él, hazugnak
tartják, mivelhogy a földi életünk véges, és hamarabb véget ér,
mint ahogy szeretnénk, az élet, az olyan, hogy belőle sohasem
elég.
Egyszer csak jön a nagy fekete, a gyász, több száz ember az
udvaron és a kapu előtt, és még aznap leeresztenek az agyagos
föld gyomrába. Ott, akkor már úgyis mindegy lenne, hogy minek
tartották az embert éltibe, ott már mindennek vége.
De csak LENNE nem mindegy, mert az embernek éltében
gyermekei szoknak születni, akik még élnek a faluban az emberek
között, és ők öröklik, ők viszik tovább ezt a lehető legcsúnyább
bélyeget. Majd róla mondja a falu, hogy jön Jóska, a hazug
Pistának a fia.
A történetem mégis egy olyan emberről szól, aki nem törődött a
hazugság szörnyű bélyegével, és hazudott, olyant mondott, amiről

ő is tudta, hogy nem igaz. Amit hazudott, azt nagyon sokan
hallották, és még a tetejében a magyar hadsereg egyenruháját
viselte, amikor hazudott.
Az emberi sorsa azóta bevégeztetett, kivittük őt is a falu szélére,
és egy hosszú kötéllel leeresztettük az agyagos földbe. De ezúttal
a hazug nem törődött azzal, hogy a hazug címkét az ő fia
továbbviszi, és főleg azzal nem, hogy az ő fia, az éppen én
vagyok. Úgy sikeredett, hogy az ő fia éppen olyan, mint, aki ír,
író, és vesztére vagy üdvére, le is írja ennek az elkövetett
hazugságnak a valóságos történetét.
Történetem nem légből kapott, hanem valós, és a szereplőkre ott a
Kárpátok legkeletibb sarkában még most is sokan emlékeznek. A
faluban ugyanúgy emlegetik még Zonda Lászlót, aki a sors
kegyéből, amíg élt, édesapám volt, és hazudott, mint Rancz
Károly bácsit is, akinek saját akaratából hazudott. Ez az átverés
ezerkilencszáznegyven nyarán történt, és mint egy ballada, apáról
fiúra szállt.
A Keleti Kárpátokban, ahonnan az ezeréves magyar határ a
hegygerincen át csak egy hajításnyira van, Felső-Háromszéken,
amit az idevalók Szentföldnek is neveznek, élt egyszer egy Rancz
Károly nevezetű, idős székely gazda. Szomszédja egy sem volt,
mert őt a falutól a Kurtapatak pataka választotta el, és a Tanorok
nevű határrész melletti keskeny, meredek völgyben nem is fért
volna el sem jobbról, sem balról még egy ház sem.
Azon a vidéken nem hatott semmiféle, a vén Európán átsöprő
erőszakos ideológia vagy vallás. Évszázadokon át minden házon
kereszt volt és az van most is. A faluban lakik ugyan román
milíciából átkeresztelt policia alkalmazott, de ő is albérletben
lakik a néhai Nagy Lajos bácsi házában és azon a házon is, most is
ott van a két kereszt.
A ház jelenlegi főbérlője, Lajos bácsi legkisebbik fia, Zolti már-

már föltűnő módon igyekszik albérlőjének, a helybeli törvény és
rend urának kedvébe járni, de odáig még nem jutott el, hogy
kegyeit keresve, a háztető két végéről a szüleitől örökölt két
keresztet levegye. A milicista nagycsoportos fiacskája, amikor
süteményért bement édesanyámhoz, már szinte magyarosan
mondta a „kezét csókolom”-at, de csak ennyit.
A trianoni döntés után, amikor Erdélyt és vele együtt
Székelyországot elszakították Magyarországtól, a faluban élő
székelyek nem tudták beleélni magukat az új helyzetbe. Valami
szerencsétlen tévedésnek tartották, és naponta várták a friss
híreket. Tudni akarták, mikor ér véget ez a rossz álom, az idegen
uralom. A világháború kitörésének híre ezért ide is hamar eljutott,
és a faluban úgy várták a magyar katonákat, mint a visszatérést az
igazságba, mint Nagypéntek után Jézus feltámadását. Ez Isten
akaratából meg is adatott. A bécsi döntés után már újra magyar lett
a világ Székelyföldön is, de az igazi változáshoz igazi,
magyarországi katonák kellettek.
Rancz Károly bácsi, aki akkoriban már nagyon öreg volt és
nagyon beteg, nem bírt meghalni addig, amíg utolsó kívánsága
nem teljesül. Nem érte be azzal, hogy a kézdivásárhelyi
kaszárnyából székelyföldi katona vállára tegye kezét, neki egy
igazi, magyarországi, magyar leventekatona kellett. És mert a
faluban szerették a jó öreget, ezt is megoldották, még a Vitéz
Nagybányai Horthy Miklós bevonulása előtt.
Abban az időben a faluközösség nagyon össze volt forrva és az
emberi kapcsolatokban nem az istállóba bekötött igásállat száma,
hanem a szeretet mértéke volt a rangadó. Róla az egész falu tudta,
hogy gyógyíthatatlan beteg. Diagnózist nem emlegettek, hiszen
orvos sem látta őt és ezért egyszerűen csak azt mondták, hogy „el
kell mennie”, mintha csak egy olyan utazásról lenne szó, melyre
csak menetjegyet adnak, nincs visszatérés.

A leírhatatlan kínjait senki sem tudta enyhíteni, csak jó szóval
illethették a jó öreg székely gazdát. Azt is tudták a faluban, hogy
hosszantartó haláltusája addig nem érhet véget, amíg legyengült
öreg karját igazi, magyarországi magyar leventekatonára rá nem
teszi.
A kézdivásárhelyi magyar kaszárnyából hozott leventekatona már
nem volt elég Károly bácsinak. Ő csak akkor hitte el, hogy Erdély
földje újra szabad, ha magyarországi kaszárnyából való magyar
katona lép be a házába.
Ilyen helyzetben és ilyen nyomásra keveredett hazugságba az alig
cseperedő bajuszú, önkéntesen bevonult leventekatona, a falu alsó
felében élő Zonda László. Károly bácsi megtévesztésére őt
szemelték ki. Föl kellett vegye a magyar díszegyenruhát, és
Károly bácsi rokonai kíséretében kiment a Tanorok nevű határrész
melletti völgyben meghúzódó, régi faházhoz, Károly bácsi
házához.
Már útközben megmondták neki, hogy a csendes öreg már nem lát
jól, és a hallása is meggyengült. Biztosan nem fog ráismerni
Zonda Lacira, részeges Zonda Géza fiára. Mint a kezdő színész,
mikor először lép a színpadra a nyilvánosság elé, úgy köszörülte a
torkát az alig serdülő, önkéntes leventekatona, készült a nagy
hazugságra. Próbálgatta szerepét, hogy minél katonásabban, minél
határozottabban, de egyúttal fölismerhetetlenül is tudja
odakiáltani:
- Itt vagyok, Károly bácsi!
Utána jött a jól hangzó, de kitalált név, a valahányadik
magyarországi hadsereg, fokozat, rangjelzés. Ez utóbbit a jó öreg
kezével megtapogatva le is tudta ellenőrizni. Csupa szerencse,
hogy volt, amit, mert a kézdivásárhelyi kaszárnya előre
gondoskodott mindenféle külsőségről, rangjelzésről.

Miután Károly bácsi öreg, remegő kezét levette a leventekatona
válláról, hosszú percek teltek el, és Károly bácsi szenvedései
örökre véget értek. A katonának főlehajtással jelezték, hogy a
szerepnek vége, most már elmehet. Ott, akkor, abban a faházban
még történhetett valami, de ezt a hazudó nekem nem tudta
elmondani. Amikor idáig eljutott, a hangja elakadt, és utána egy
váratlan, hosszú csend következett.
Az egészet éppen ő mesélte el nekem, amikor az egyik
kaszálónkon, a Karulyos tetőn kaszálva, egy vackorkörtefa
árnyékában, ebédszünetet tartottunk. Miközben a jó karéc,
pityókás házikenyér mellé, veres csaphagymával, füstölt, paprikás
szalonnát elegettünk, édesapám mesélt.
Elmondta, hogy Károly bácsi temetése után nemsokára igazából
bejöttek az igazi, magyarországi anyától született, szép magyar
leventekatonák, szép, ünnepi viseletben és ezúttal már nem hamis,
hanem igazi rangjelzésekkel. Most már hazudni sem kellett volna,
és szegény Károly bácsi igazi, Magyarországról jött magyar
katona rangjelzéseit simogathatta volna meg elgyengült, öreg
kezével. De azt mondják, hogy ő úgy is ebben a hitben halt meg,
annyira jól sikerült az átveréses hazugság.
A Tanorok melletti völgyben meghúzódó házba már nem mentek
ki a magyar katonák, mert Károly bácsi halála óta üresen állt a
ház, és az udvaron csak egy hosszú szőrű, hófehér, öreg
juhászkutya vonított égre szegett fejjel. Azt mondják, hogy
vonításkor azért szegezte az égnek a fejét a jó öreg kutya, mert
úgy érezte, hogy örök nyugalomra odaszállt az ő gazdája lelke a
mennyek országába.
Amióta gazdája nélkül maradt, a faluból jártak ki hozzá naponta
enni adni. A kőbe faragott, kutyaetető vályúba lett zsíros moslék,
és amikor juhot vagy disznót vágtak, még bél is, hús is, csont is.
De az ő kutyalelkének ez nem volt elég, nagyon, de nagyon
hiányzott neki az ő gazdája, Károly bácsi. Ezért ő, amíg még élt,
csak vonított, vonított, vonított. A fejét az ég felé emelve kereste

azt a felhőt, éjszaka azt a csillagot, ahol az ő gazdája lelke örök
szállást kapott. Ha megtalálná azt a helyet, talán akár fel is
kereshetné. Itt lent nélküle úgysem ér semmi semmit.
Az ezerkilencszáznegyven szeptember tizenharmadikán,
Kézdivásárhelyen megjelenő Székely Újság harminchetedik
számában ez áll: „ A sok napon át tartó idegfeszítő várakozás után
végre augusztus harmincadikán, pénteken a délutáni órákban
megtudtuk a rádió útján a bécsi döntést. Mint egy fojtogató, nehéz
nyomás alól szabadult föl a lélek, és egyszerre az örömérzés
hullámai borították el a magyar szíveket.”
Jóllehet, hogy ebben a történetben nem vagyok teljesen semleges,
sőt, ami ritkán fordul elő, éppen a hazuggal tartok. De egyáltalán
nem szégyellem. Ország, világ előtt ki is jelentem: ha az egykori
leventekatona, Zonda László helyzetébe kerülnék, mint fiú az
apjáéba, szemrebbenés nélkül ugyanúgy hazudnék, mint ahogy
édesapám hazudott ezerkilencszáznegyven nyarán.

Zonda Attila 

Megtekintések: 369

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Bartha Terike(szül.Gellér Terike Május 20, 2023, 9:38pm

Megható történet! Ilyen a legnagyobb alázattal, szeretettel és segítőkészséggel kimondott  kegyes hazugság. 

"Ott aztán a
tízparancsolat nem kilenc és fél volt, hanem igazán tíz, a hét
szentség sem hat és fél." - ez briliáns.

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek