Úgy gondolom, hogy az emlékekhez való hozzáállásom igencsak sajátos. Már nagyon korán felismertem a pillanat értékét és nagyon komolyan tudtam szenvedni, amikor a jelenből szép csendesen, vagy éppen hangos rohanással múlt lett. Talán az egyik legkorábbi kép magamról, ahogy igazi szívfájdalommal a fotel mögé kuporodom egy régi, fekete-fehér fotóval a kezemben. Nagy, krokodilkönnyek potyognak a képre, egy hat-hét éves gyerek kétségbeesésével kapaszkodom a múltamba. A képen semmi különös nincs,…

Egy beszélgetésben, amikor nem az „enyéimmel” vagyok, szinte mindig eljön az a pont, amikor megkérdezik: és a mindennapokban milyen a román-magyar viszony? Én meg szépen válaszolok: semmi különös. Ez a legrövidebb módja annak, hogy ne beszéljünk róla.

Nyelvtanulás céljából a szüleim román tannyelvű óvodába írattak. Addig soha nem találkoztam román gyerekkel, maximum messziről néztük egymást a villamoson. Ők is olyanok voltak, mint én. A lányoknak hosszú volt a hajuk, a fiúk ugyanúgy…

A szája körül ráncokat húzott hetvenöt évnyi érzelem, barázdált szép arca kipirulva. A rózsaszín rúzs csomóban ül a száj sarkaiban. Ránc a homlokán is, de az a dühtől van. - Csak töltöm az időt vele, és nem sikerül. Nem sikerül, na! Bárcsak kitalálnám, hogyan kell, és akkor karácsonyra is készítenék, meg szilveszterre. Csak töltöm az időt vele, és nem sikerül! Percek telnek el, és ő nem válaszol, nem is mosolyog. Csak ránéz az órájára. - Ildikénél jóízűen etted. Láttam! Soha még ennyit nem…

Már legalább tíz éve nem gondoltam rá. Pedig szerintem nem volt átlagos. Például úgy futott, ahogy senki. Az osztályban, de még az iskolában is ő volt a leggyorsabb, még a nyolcadikos román fiúkat is legyőzte, pedig azoknak már a bajuszuk is kezdett nőni. Alacsony volt, mosolygós, nagy, dús hajú fiú. A homlokán mindig gyöngyözött az izzadtság, és amikor a kezével beletúrt a hajába, vicces taréj lett a fején belőle. Igazán aranyos volt. Nagyon szerette azokat a napokat, amikor az iskolában ő…