Nem fért mind be a cikk, de itt is megtalálja, van itt is 8 írásom.Tisztelettel üdvözlöm.

Olga

Kedves Tanár Úr!

Bemásolom ide az említett cikket.

Magyar katonák bevonulása Sepsiszentgyörgyre

 Mennyire erősködött a drága lányom, hogy én is akarjam, visszavehetem. Talán annyira erősödöm a nyárig, és talán én is megérem, hogy újra magyar állampolgár lehessek. Akkor igazán boldogan halhatnék meg. De ez a nagy öröm most egészen átjár, oly izgatott voltam egész nap, de ma csak emlékezni akarok arra a négy gyönyörű évre, a kicsi magyar életünkre...
Látom magam kicsin, hároméveskén – akkor veszítettem el édesanyámat –, és ma már tudom, hogy gyermekkorom ebben a tudat alatti hiányérzetben telt –, félárva voltam. Apuka újranősült. Heten nőttünk fel mint igazi édestestvérek, három édestestvérem, két mostohatestvérem – az anyuka előző házasságából –, egy féltestvérem – apuka és mostohaanyám közös gyermeke – és apuka elhalt testvérének árva gyermeke. Felnőt­tünk, egyetlen hangos szó, veszekedés nélkül...
A legboldogabb évek, az a négy év, amikor Erdély visszakerül az anyaországhoz, a Magyar Bevonulás! Életem legemlékezetesebb eseménye. Lehet-e ennél szebb és boldogabb esemény, amikor épp a legszebb korban, 19 évesen és határtalan, leírhatatlan örömmel a lelkünkben mi, kőröspatakiak is levonultunk a gidófalvi bekötőúthoz, az országúton várva a bevonuló MAGYAR KATONÁKAT hatalmas virágcsokorral és leírhatatlan boldogsággal lelkünkben?! Mi négyen, a barátnőm és én a legszebb ruhánkban, és két fiú tűzoltóruhában, a gyalogos után mi is bevonultunk velük Sepsiszentgyörgyre, a központba. Énekeltünk be végig: „Édes Erdély, itt vagyunk, / fergeteg, a rohanó sereg! / Lép­teink nyomán fenn, a Hargitán, / Völgyeinkben lenn tornyok hangja zeng. / Már semerre sincs átkozott bilincs, / Énekeljetek, völgyek és hegyek! / Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk, / Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg!
Micsoda ünnepség, micsoda örömmámor, virágszőnyeg az egész főtér! Micsoda ünnepi szónoklatok! Most is könnybe lábad a szemem. Olyan öröm, amelynek fénye még gyermekeimet, unokáimat és nyolc dédunokámat is be tudja ragyogni, hogy tudják meg ők is, nincs annál nemesebb érzés, mint megvallani igaz magyarságunkat, de nemcsak megvallani illik, hanem megőrizni a szívünk mélyén minden időben, a politikai széljárások ellenében is, megtartani édes anyanyelvünket, és nemcsak megtartani, ápolni, védeni, óvni...
Hát hogyne akarnám vissza a magyar állampolgárságomat, visszahonosításomat! Szegény testvéreimért is, akik már a temetőben nyugszanak, egyik orosz fogságból úgy érkezett haza, hogy szakadt meg a lelkünk érte, lesoványodva a végtelenségig, borostásan, rongyosan, a Prutot átúszva, a másik bátyám francia fogságban volt. Bizony megszenvedtek, Isten nyugtassa őket!
De emlékezzem még a leírhatatlan évekre! Édesapám szálfaegyenes, szigorú székely ember volt, a község bírója abban a négy gyönyörű évben, akinek a szavára igazán adtak, s aki talán helyesen is döntött az én nagy szerelmi fellobbanásomban is. Kőröspatakra négy zászlóaljat helyeztek, hozzánk volt elszállásolva az egyik. Megtetszettem a magyar szakaszvezetőnek, már gyűrűt a kapura: „Itt kulák lakik, ne higgy neki!” Szerencsénkre hamarosan letörölték, megbocsátottak neki, mert árva gyermeket n

Kedves Tanár Úr!

Örülök, hogy megtaláltam. Bejelöltem ismerősnek, ma ismerkedtünk meg a könyvbemutatón.

Tisztelettel

Para OLga

Álmos, látom, nem akarod felismerni bennem az akkori Barta Máriát, aki gyűlésbe érkezve mindig akkor nyitotta meg az ajtót, amikor az óra ütötte az ötöt, s aki véletlenül összehajtott egy Trabantot.

Köszöntelek én is, mint a Mikó hajdani (rövidtávú) tanára.