NOSZTALGIA

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.

TÁJ BÉKE ELŐTT

Az alagutak sorra kiokádják
vonatunkat.
Dunyhacihát markolva fekszünk a tetőn.
Csillaggal zsúfolt éjszakában,
egymásra dobált lábbal,
szorongva -
haza menekülők.

Nem tudjuk, hova,
csak ágy legyen, meg asztal.

Ha köszönünk, köszönjenek.
Értsék is meg, amit mondunk -
a kerékcsikorgás
egyre érthetetlenebb.

Egymásra dobált félelemmel,
szorongva, haza menekülők
- csillaggal zsúfolt éjszakában -,
sose hiszünk már semmi másban,
csak ami biztos, mint a föld.