Versem egy lengyel karácsonyi ének dallamára született.

Alkonyat, hóesés,

Csendes béke száll a tájra,

Hajnal jő, ébredés,

Fehér béke a világra.

Csillogó hólepel

Áldva föd be minden álmot,

Csöppségem, ne félj, aludj…

        Egyszer, nem is olyan régen, csak ehelyt, a teremtés negyedik napján, az Úristen órát teremtett. Talán attól tartott, nehogy elszámolja a napokat, s így saját parancsolata ellen vétsen. Mert hát rajta kívül kinek kellett volna számon tartani az idő múlását? Ismerjük el, az Úr órája olyan tökéletesre sikeredett, hogy a rá két napra teremtett embernek azóta sem sikerült elrontania. Pedig titokban lehet, hogy próbálkozott már vele.

        No de ne csak beszéljünk erről a csodás…

Legenda helyett

        Pattogó tűz melengető közelségében mesélgették, hogy létezik egy tó a Mezőségen. Ez a tó az Isten tava. Hogy miért éppen Istentó a neve?

– Azért, mert az Istené. – mondta nagyanyó hihetetlen meggyőződéssel.

– Hiszen az egész világ az övé… - szólalt meg nagyapó is valahol a szobácska rejtett…

           Javában zajlott az aratás Tulokfalván. A brigádos idegesen hápogott, hogy semmi sem úgy halad, ahogy kellene. Úgy káromkodott, hogy a csillagok is elsápadtak volna, ha meghallják; szerencséjükre édes álmukat aludták valahol egy hűvösebb helyen.

-          Még csak az hiányzik, hogy délután kijöjjön a mérnök…

Még jóformán ki sem gondolta, mi történne, ha valóban megérkezne a mérnök, távolról fölrotyogott a ponyvás terepjáró hangja. Olyan jól ismerték ezt a hangot…