Hol a nájlon ingem s a rakott szoknyám, a  pionír nyakkendőmön a trikolor kirongyosodott, de sebaj, van olló, s levágjuk a cérnaszálakat, amit meg nem lehet eltakarja a nyakkendőgyűrű, ha ügyesen rendezgetem, a térdzoknim állandóan lecsúszik, cérnából van,kötök egy gumidarabot a lábszáramra, s ráhajtom a felső részét, a tetrabugyim új, még érdesek a csíkok rajta, biztos kisúrolja a combom estig, a lakkcipőmön ragyog majd a napsugár, kicsit hangosan kopog, legalább észreveszik,…

  Nézi a kitaposott papucsot. Tudja, hogy ez csak egy tárgy, de micsoda alázat érződik rajta! Idomul a lábához, felveszi a formáját. Látja a rádiót. Ott porosodik a sarokban, ott ahova tette pár évvel ezelőtt. A régi hangfal rései közt megült a por. A kereső gombok vájatában lerakodott zsírréteg. Valamikor ott muzsikált a konyha polcán, foxtrott-jazz-rock-ritmusára tanulta az egyszerű  rántás receptjét, ha a bemondó megszólalt ,lehalkította, nehogy rajtakapják a Szabad Európa…

 Elment...Szinte bánkódás nélkül hagyta el a szülőföldet...Fiatal, huszonéves szíve a szabadságért dobogott. A másért. Azért, amit a hazájában, akkor úgy hitte, sose kaphat meg. A nagy, a teljes szabadság! Ami odaát van! Hisz hiába született ide, ott túl van a NAGY HAZA! Ott vannak a vérei. Ott a sütemény íze is finomabb. Ott lehet önmaga, olvashat édes anyanyelvén, szólhat nyíltan a fájdalomról, örömről, érteni fogják beszédét...Úgy szállt fel a vonatra, hogy hitte: nem fog…

 Nézem az idős bácsit, amint reszkető kézzel nyitja a pékség ajtaját. Lábán régimódi cipő, fényesre suvickolva. Durva vászonból készült nadrág van rajta, vastag télikabát védi a hidegtől, melynek a zsebei és gallérja mentén simára kopott a jobb időket látott szövet. Szemeiben szomorúság és bölcsesség...Nézem, és fáj az elesettsége...

 Nézem a koldus kisfiút, amint dideregve ül a kövön, hátát egy kőoszlopnak támasztva. A hideg kegyetlen, a járókelők sietve, behúzott nyakkal…

 Minden városnak megvannak a maga kövei, épületei, és a fura, néha bolondnak tartott emberei. Ezek közül az emberek közül van aki mindig ugyanott tűnik fel, van aki mindig máshol. Nem tudni hol laknak, hogyan élnek, ritkán lehet tudomást szerezni családtagjaikról. Ami nagyon érdekes: nem öregszenek! Komolyan mondom, meglett asszony vagyok, felnőtt fiaim, sőt unokám van, de hiába hagytam ki húsz évet a város életéből, mikor hazajöttem, és találkoztam Jóckával meg a mérleges nénivel…

  Összerándult mikor a férfi kinyújtotta feléje a kezét. Mint az ártatlan kisgyerek, akit verni szoktak, vagy a kutya, aki mégis szereti a gazdáját, ha üti is, úgy próbálta hátrakapni a fejét. De nem ütés érkezett. Meglapogatta a hátát, és leereszkedően megszólalt:

 - Ezt nehogy elrontsd. Mindent elrontottál, egész életedben semmi jót nem tudtál csinálni, úgyhogy most aztán szót fogadj! Majd én elmondom mit hogyan kell csinálnod.

 A hideg rázta a két szótól: szót…

Itt vagyok, szeretnek,

Megnőttem, nevelnek.

Szenvedek, értenek,

Emberként tisztelnek.

Rongy vagyok, csavarnak,

Föld vagyok, taposnak.

Hús vagyok, harapnak,

Fa vagyok, kivágnak!

Szeretnek, gyűlölnek

Kívánnak, megvetnek.

Kacagnak,…

 Már megint ez a hajsza, rohanj, csináld, vedd meg, vidd haza, főzd meg, süssd meg, ne edd meg mert meghízol, finom legyen, vajon a tánti mit szól hozzá, ő biztos jobban csinálná, de lehet, hogy nem, csak kritizálni tud, mennyi ittas férfi, s még több öltönyös, mintha minden irodista az utcára szabadult volna, s a munkásosztály otthon maradt, pedig dehogy, ha megnézi jobban őket, akkor sután mozognak az alkalmi ruhában, na de így illik, mit csináljunk, mondjuk Kovács Jóska sose vesz…

   Szeretnénk szeretni, szeretve lenni...És ezért sokmindent megteszünk, hisz bűnős emberek vagyunk. Leragadunk dolgoknál, járunk a mindennapi taposómalomban...És vágyakozunk, földi hívságokra, és szenvedünk, hordjuk a keresztünk...Nincs bátorságunk egészen átadni magunk az Ő kezébe, hogy hordozza a sorsunk, pedig tudván tudjuk: boldogok lehetnénk. Isten furcsa teremtményei vagyunk mi, gyarló emberek. Tudjuk, hogy szeret minket Jézus...Tudjuk, hogy az Ő szeretete olyan hatalmas,…

 Hetekig látszottak a verés nyomai rajta. El sem nagyon tudta rejteni, neki nem volt alapozója, a férfi megtiltotta, hogy ilyesmit használjon. Eszébe jutott, mikor először mentek el friss házasként egy esküvőre.  A nővérétől indult, a férfi otthonról. A testvére egy finom sminket vitt fel az arcára. Zöld volt a ruhája, ezért leheletnyi zöld szemhéjfestéket és éppen csak annyi halvány rúzst ami életet vitt az ajkaira. Amikor megérkezett, a…

 Bágyéá Joán szorosabban magára tekerte a subáját és közelebb húzodott a tűzhöz. Már érezni lehetett a tavasz lehelletét, de esténként még foga volt a levegőnek. Lupu, az öreg, fogatlan kutya ott hevert mellette, fáradtan sóhajtott álmában a hűséges jószág.  Bágyéá Joán időnként lassan megmozdult, egy-egy fenyőgallyat dobott a lángok közé, naptól és széltől kikérgesedett  bőrű arcán meglágyultak olyankor a vonások, bámulva a felcsapó szikrázó-illatos fénynyalábokat. Hirtelen…