Reggel fél hat van, az ég erősen felhős, de legalább most nem esik. A napfelkelte így sem maradt el. Dunakeszin, az alagi lovardában már zajlik az élet. A lovászok kitakarítják az istállókat, almoznak, gépre rakják a telivéreket, hogy megjárassák.

Rebi (Gönczi Rebeka), a fiatal zsoké…

Gyermekkoromban nagymamám

gyakran így fohaszkodott:

Szent István segíts...

nem tudom mire gondolhatott.

A fekete kenyérre? A nincsre?

A falakon belüli suttogásra?

Sejtem, az fájt neki, hogy

veszélyben volt a magyarsága.

Az igazi nagy fenyegetést

ő szegény már meg sem érte,

porhüvelyéből kiszabadulva

sietett a szent király elébe

elpanaszolni a sok háborút, bajt,

az elvesztett társat, gyermeket

és minden nyomorúságot.…

Édesanyám, mosolyod itt van a szívemben,

a hangod néha megcsendül bennem,

amikor tükörbe nézek, felfedezem néhány

arcvonásod, ha nem is vagyok a kiköpött

másod, tovább viszlek génjeimben.

Elmentél, de itt vagy bennem.

Vér vagyok véredből, hús a húsodból

lélek a lelkedből, szó a szavaidból.

Bölcsőm, forrásom voltál, öled volt a fészek,

karjaidba bújtam, ha bántottak, ha féltem.

Gyermekként azt hittem mi nem szakadunk

el soha, nagyon…

Egész éjjel nyugtalanul aludt a pénz miatt.

Furcsa - gondolta. - Örömet, vagy legalább megkönnyebbülést kellene érezzen, hiszen egész eddigi életében arra vágyott, hogy ennyi pénze legyen. Csakhogy akkor még nem tudta, hogy "azok" a életére akarnak törni.

Megleckéztetik - ezt mondták. Egy kis fenyegetés, pár nap börtön - kibírja. Most peddig olyan híreket hallani, hogy megöletik.

Hülyeség! Jézussal nem tudnak elbánni, neki hatalma van... azért mégis szólni kéne, hogy ne érje…

Ó gyönyörűszép, titokzatos éj,

Ó betlehemi kicsi gyermek!

Mily nagy csodákra képes a te mosolyod.

Megállítsz a rohanásban

s ezer könnyemen át is rád csodálkozok.

Nézd, nézd a világ egy pillanatra

reád figyel, és ott is zengenek glóriát,

hol máskor ki sem ejtik nevedet.

Komoly, nagy férfiak fejet hajtanak,

néhányan eléd roskadva szívük is kitárják,

anyák magukhoz ölelik fiaikat,

felnőtt lányok is Jézuskát várják

a csendes éjen,…

Ilyenkor sokaknak eszébe jut, milyenek voltak a régi, gyermekkori karácsonyok.

Szenteste, amikor a kis fát a gyermekeim feldíszítették és megállapítottuk, hogy nem a méret a lényeg, mert szebb lett, mint a tavalyi plafonig érő, eszembe jutott, gyermekkoromban nekünk mindig két karácsonyfánk volt.

Ez a hagyomány mindaddig kitartott, míg volt a családban kisgyermek aki elhitte, hogy a karácsonyfát az angyalok hozzák.

Nem volt szokás viszont az ajándékozás, csak mi a húgommal…

Amikor sötétben fényre vágytam

küldött az ég egy csillagot,

amikor reggel fázni kezdtem

feljött a nap és ragyogott.

Ha menekülve kunyhót kerestem

te szíved nyitottad nekem,

tengernyi csodával megáldva,

örök tavasz lett életem.

De a viharok nem kíméltek,

hol jeges széllel jött az ár,

hol elapasztotta lángszavainkat

a torokszorító aszály.

Amikor az úton tévelyegtem

te felém nyújtottad kezed,

nem kapaszkodni, nézni…

Menekülnél a sorsod elől

de megszólít valami legbelül,

és érzed, nem kell félned,

itt nem vagy egyedül.

Bárhová mész ismerős tájak,

ismerős arcok néznek rád,

nyelveden szólnak versek, dalok,

mert ez a te hazád.

Tegnap még idegen volt,

elhitted máshol jobb lehet.

Újra itt vagy, jó, hogy itt vagy

és akarod ezt az életet.

Gyermeked van, otthonod,

állj fel a földről, indulj…

     Székelykeresztúr határában alkalmi fuvarra várakozik egy idős házaspár a vasárnap délelőtti izzó verőfényben. A mesebeli szépségű, lankákkal, erdőkkel övezett közeli Magyar-Andrásfalvára igyekeznek, a temetőbe sírt gondozni.*

Az asszony gondolatai messze járnak, a férfi gondterhelten nézi a hegyoldalban éktelenkedő irtást.

- Maholnap elfogy az erdő - szól, mintha csak magának mondaná. Tudja jól, hogy mire gondol az asszony, az ő szívét is ugyanaz a keserűség…

Nem tudom mi ez a fájdalom

csak elszorul a szívem,

könnyem pereg amikor haza gondolok.

Ha székely embert látok, ha meghallom

a himnusz dallamát, úgy verdes a szívem,

hogy ki akar szakadni,

nincs ellene orvosság.

Az ilyen fájdalomra nincsen gyógyír.

Ez olyan kegyetlen,

mint fát csavarni ki tövestől

vagy szárnyát szegni

a repülő madárnak.

Ha elmentél, ha úgy hiszed

gyökered szakadt, hát tévedsz!

Mindenkit…

Tele van a világ csodákkal,

csillogó gyöngyszem minden pillanat,

de a gyöngyszem elgurul,

az idő pedig gyorsan elszalad.

Nincs mire várni, tétlen irigységgel

ne nézd mások kincseit,

mert mindenkinek jut annyi,

amennyiért lehajol,

ami felesleges, az elvakít.

Figyelj! A jót vedd észre előbb.

Tegnap, tünődtem az emberek fölött,

közben annyi-annyi mindent láttam, igénytelenséget, bárgyú közönyt

de találtam kincset is egy…

Hosszú ideje van

hideg és sötét.

Hosszú idő óta

nyomorog a nép.

Megváltóra vár,

összekulcsolt kézzel,

Istenre figyelő

tekintetével hiszi,

hogy eljön még

a megígért remény.

Egy nap szól az angyal:

Talpra emberek!

Csíksomlyón fény van,

oda menjetek.

És a székelyek,

jönnek sorba mind

Csaba királyfi

csillag ösvényén,

boldogan borulnak

a jászol elé.

Örvendeznek neki,

milyen szép…

Emlékszem, öt éves lehettem

és egy játékbabára vágytam,

nem volt pénzünk, ezért a karácsonyt

vágyakozón, szívrepesve vártam.

Nem tudtam mi a karácsony, csak azt,

hogy az angyalok a földre szállnak.

Önkéntelen gyermeki hittel

adtam át magam a csodának.

Összekulcsolt kézzel imádkoztam,

úgy szeretnék egy játékbabát,

fényesen hunyorogtak rám a csillagok

a jégvirágos ablakon át.

Ó, milyen messze lakik a Jó Isten,

az én gyenge…

Nehezen virradt. Súlyos köd nyomta a világot, ránehezedett az emberek vállára, beleette magát a testükbe, szívta a lelküket és ezen még az sem változtatott, hogy advent volt és közeledett a karácsony.

Máriát bántotta a gondolat, nem várta az ünnepet, belefáradt az életbe.

Azt akarta csak, hogy nyugalma legyen, hogy abba maradjon a reggeli rohanás, az éjszakai műszakok.

Ez a vágya néhány nap múlva teljesült.

Lázzal kezdődött, aztán köhögni kezdett, most kicsit jobban van,…

Nehéz volt az út fel a hegyre,

hátamon a világ súlya,

batyumban apró keresztek,

fájdalmak, gondok, szenvedések

és lábam alatt hegyes kövek.

A nap élesen sütött,

fénye vakító tűzgolyó,

ruhám alatt patakba folyt a víz

s szomjaztam, mint Krisztus

a kereszten, de nem vérrel,

könnyel verejtékeztem.

Így mentem fel a Golgotára.

Azt hittem, ott meg leszek váltva,

könnyedén, a bűntől megtisztulva

élek…

Megérintettél, s én követni kezdtelek Téged, de a Te utad másfelé vitt, mint ahová menni akartam.

A Te utad hosszú volt és olyan keskeny, hogy nem fért volna el egymás mellett két autó.

Amikor azt mondtad, hogy gyalog megyünk, nem hittem a fülemnek, hiszen az éles kövek tönkre tennék a cipőmet.

Ezért tértem le az utadról, túl sokat kérsz tőlem. Azt akarod, hogy adjam neked az időmet, amikor nekem is kevés,

azt kéred tőlem, hogy áldozzak fel Érted minden…

Tenyereden tartasz, belesimulok,

mint fészekből kihullt gyenge madár.

Felnézek rád, dörömböl a szívem,

nem tudom még, mi vár reám.

Nem mozdulok, hagyom hogy megérints.

Engedem, döntsél a sorsom felett,

miközben a szívem mélyén érzem,

vigyázol rám és nagyon szeretsz.

Aztán felemelsz és gyengéd szóval biztatsz,

hogy tudok repülni s én elhiszem neked.

Megismertelek és nem tudnék már élni

soha-soha többé…

      Súlyos felhők gyülekeztek az égen, tüzes villámok cikáztak a sötétben, majd iszonyatos mennydörgés rázta meg a világot. A naptárak 1920 június 4-et írtak.

Az édesanya homlokán egyre sűrűsödtek a ráncok, fájdalom marcangolta egész testét, úgy zokogott.

Magyarország siratta elveszített fiait, akiket elszakítottak tőle.

—Erdély, legnagyobb fiam, mivé leszek nélküled? Vajdaság, Kárpátalja, Felvidék, vajon látlak-e még az életben? Legkisebb fiam, Felsőőrvidék…

Mindannyian voltunk gyermekek,

azt gondoljuk most a gyermekkorról,

hogy akkor voltunk a legboldogabbak.

Pedig sok fájdalmas emlék maradt bennünk,

amit jó mélyre eltemettünk

és felnőttként ha elakadunk,

ha megfeneklik a csónakunk,

nem is sejtjük mért történik minden,

a gyermekkor titkos rejtekében

ott rejlik a válasz.

Az öregedés megszépíti a múltat,

a fájó emlékek régen megfakultak,

de…

Tikkasztó nyári nap volt.

A menetrend szerint érkező kenyeres kocsi, idegesítő dallamot harsogva száguldott végig a kihalt utcán, majd ajtócsapódás, kutyaugatás vegyült a délutáni zajokba.

Juci az órára pillantott.

Fél három. Kinézett az ablakon.

Szomszédja, egy görnyedt testtartású hatvanas éveiben járó férfi, épp kenyeret vett.

Szófukar, mogorva embernek látszott.

Juci valakitől nemrég hallotta, hogy a férfinak volt egy lánya, aki…