Úgy érzem időnként, mintha eltévedtem volna egy piacon, ahol rengeteg mindent lehet kapni.

Egyik standon például szabadságot árulnak.

—Mennyi? –kérdem az eladót.

—Ingyen van —mondja.

—Nem hiszem! —válaszolom. —Ingyen nem adnak semmit.

—Ó, dehogynem! —nevet rám. —Látom, van benned öntudat. No, azt hajítsd el magadtól jó messzire, arra nem lesz szükséged, ha szabadságot…

Tegnap oly természetes volt,

a zöldülő tavasz, a rügyfakasztó

langyos déli szél, hogy észre

sem vettem, dalolnak a madarak,

és minden milyen boldog, ami él.

Mondták, az idő változik,

bár átsuhantak rajtam a szavak,

nem lettek bennem gondolattá,

hogy felkészüljek, mit hoz a virradat.

Aztán, míg aludtam,

vihar tarolt a tájon,

reggelre minden átalakult,

megszűnt a kedves,

megszokott…

Abban az időben, amikor földjeinket elvették és egybeszántották, létrejött egy kényszerű kollektívbe való szervezés, mely azt jelentette, hogy mindenkinek kötelezően részt kellett vállalnia az állami földek megművelésében. Amint a fagy felengedett, kezdődött a munka, legelőször a kollektív istállók mögött lévő vermekhez kellett mennünk, hogy felszedjük és kiválogassuk az ültetni való burgonyát. Valahogy mindig úgy alakult, hogy ez a munka nagyhétre esett, amikor mi katolikusok, a legszentebb…

Leültem egy kőre gondolkodni,

ahogy néztem az út porát

érteni kezdtem a kő titkát,

s az Isten hangját véltem hallani.

A megtett út hosszú volt és kemény,

hol magasba fel, hol mélybe zuhant,

a sors velem míg céltalan rohant

azt hittem nincsen remény.

Hogy tebenned magamra ismertem

olyan szépnek látom a világot,

minden-minden alkotásod áldott,

mert te szeretsz engem Istenem.

Engedj…

Bontogatom a csomagom,

az első réteg alatt bámuló 

nagy szemek, aprócska kezek, 

édes mosolyok rejlenek.

Felbátorodva bontom tovább 

csupaszív kedves kis csomagom, 

ölelő karok nyújtóznak felém, 

puszik záporoznak az arcomon 

s én gyönyörködve veszem karomba, 

milyen drága, milyen szépséges

és az enyém. Ahogy tovább…

Egyszer volt valahol a világ kezdetén egy paradicsomi kert, tele gyönyörű növényekkel. Ez a kert azért lett megalkotva, hogy egy tökéletes férfinak és nőnek otthona legyen. A férfi és a nő kezdetben felhőtlenül boldog volt, bár egyikük sem volt képességei tudatában, mégis gond nélkül tudták azokat használni, éppen úgy, ahogy a szív is képes működni az irányításunk nélkül. Mindez szép és jó volt addig, míg egy nap a nő rá nem jött arra, hogy szabad akarattal rendelkezik. A kerti tónál…

Enyém a hajnal simogató csendje

mikor még puhán elpihen az álom

a meséről álmodó gyermekszempillákon,

és enyém az első lépés e hűvös reggelen.

Az első kávét egyedül iszom, nem szöszmötöl

itt senki míg a gondolataimmal találkozom.

Szeretem a reggel üde némaságát,

halkan pirkad a nap a sötét ég alatt,

lágy szellő bársonya lengedez a fák közt,

 susogva ébreszti a madarakat.

Bent lassacskán feltámad az élet,

mocorogni…

   Már az utazás kezdete szokatlan volt.

Nem vagyok túlzottan igényes, amikor haza indulok. Megszoktam, hogy a Corona nevű nemzetközi vonat csak nevében fenséges. Jobban állna neki a Balkán city név, és nem is csalódtam, mert amikor felszálltam, a helyemen már ült egy hölgy.

   Budapesten vagyunk, ezért magyarul magyarázni kezdem neki, hogy az az én helyem, mire ő angolul mondja a magáét. Nem értünk szót.

Egy kedves idős hölgy velünk…

Értem nem kapkod kiadó,

hatásvadász sosem leszek,

mert ahány száj annyi íz,

 s nem minden ízet kedvelek.

Mondták írjak tetszetősebben,

de meghallgatván sok bút, derűt

ihletem elszállt hosszú időre.

Ki így-ki úgy beszélt…

      Nyirkos őszi estén, amikor fehér köd nyaldossa az utat, az ember az orráig sem lát, egy autó száguldott végig a kihalt utcán.

A megengedettnél sebesebben hajtott, s mivel a látótávolság nagyon szűkre szabott volt, elcsapta az útesten átszaladni akaró szürke macskát.

     Teréz, aki úgy gondolta, ha valaha is lát majd ilyet elájul, de nem ez történt.

Döbbenetet érzett és egész teste megremegett, de a döbbenet és remegés mintha visszhangot vert…

Elment. Tudom, hogy ebben az életben nem láthatom többé, csak a másikban, ami felfoghatatlan s érthetetlen, de hiszem, hogy létezik. Valahol ég és föld között van egy láthatatlan kapu. Talán éppen egy szivárvány az, amit manapság ritkán látunk, mert az ember kezd eltávolodni az igazi valóságtól, mely az egyszerűségben rejlik. Minden életúton halál a végállomás. Az én édesanyám egyszerű asszony volt, de ÉDESANYA a szó legnemesebb értelmében, akinek nem…

Régi viharok vén felhőket sodornak.Sötétek, hisz láttak mindent. Hova megy a világ sorsa, mivé lesz az ember…

A hajnal arra ébredt, hogy sír a tél. Nem csendben, hangtalan hóeséssel. Döngette a vihar a ház falát, kövér cseppek verték az ablakokat. Búcsúzik az Óév - jutott eszembe. De rég láttam az áldott, fényes napot!

A karácsonyunk szürke volt s rideg, mint a betlehemi jászol, de ahogy akkor rég,…

  A kenyér megsült. Szeltem belőle egy szeletet, de nem ízlett.

Nem volt kemence-ízű, bükkfaillatú, kissé kormos, ropogós, mint gyermekkoromban.

Abban az időben még gömbölyű volt, senki nem mondta, hogy egészségtelen, nem volt fehér meg barna csak egyféle. Gyermekként a húgommal naponta jártunk boltba, kenyérért, meg mindenért, amit kapni lehetett. Amint megtudtuk, hogy áru érkezett, azonnal mentünk, nehogy elfogyjon még mielőtt, a…

Valamikor volt egy álmom.

Átléptem a szivárványon,

kisleányból nagylány lettem,

olyan volt, mint a mesékben.

A szivárvány túl-felén

találkoztunk, Te meg Én.

Meséltem az álmaimról,

te a szép Tündérországról,

melyben tündérherceg voltál.

Bizony nagyon…

Most a boldogság egy piros parázsban

nyújtózik el a kisszobában

a kandalló tiszta üregében,

mint gyermek alszik anyja ölében

ha leszáll az éj.

A boldogság fura jószág,

onnan menekül ahova hívják, és hívatlanul

is betér a házba.…

Az iskola hátsó udvarán voltam.

Egy kopott padon üldögélve

az elmúlt húsz évre gondoltam,

magamban mélyen elmerülve.

Köröttem csend. Az öreg falak,

ablakok néznek rám hidegen.

Hallgatózom, sehol egy hang,

csak szél kopog egy bádoglemezen.

 …

   Nagyanyó gyakran mesél az életéről. A legtöbb történetet már ezerszer hallottam, mégis örömmel kuporodok a kandallója elé, amelyben vidáman pattog a tűz és ezeregyedszerre is, meghallgatom visszaemlékezéseit, mert olyankor megfiatalodik, szinte gyermek lesz.

Egy alkalommal kincsekről beszélgettünk, és akkor mesélte a következő történetet:

 „Az én nagymamám nagyon igényes asszony volt. Rengeteg szebbnél-szebb…

Voltam én minden és senki:

angyal, porszem vagy sárkány

aszerint, éppen mit vártak.

Jöhetett ember akárhány,

mindenkinek kedvére voltam

folyton átlényegülve,…

Hólepte fehérség rongya szennyes,

megfagyott a szép, a jó, a szó.

Tavaszt várok nehéz reménnyel,

nem fogy, csak nő a téltakaró.

Kibírni tavaszig a némaságot,

az egymástól lévő távolságot

a hideget és hidegséget,

valahogy túlélni ezt a telet.

Ami erőt ad, az egy szelet…

   Hideg januári nap volt. Olyan idő, amikor még a kutyát sem verik ki a házból.

Kovács úr az ablaknál állva az utcát figyelte, aggódott.

– Lehet, hogy el sem jön – szólt gondterhelten a kályhánál ülő asszony felé.

– Ha nem, hát nem – válaszolt amaz közönyösen.

– Pedig, ha nem kapjuk meg a kölcsönt, akkor nem lesz, amiből visszafizessük a másikat – folytatta a férfi.

– Úgy kell neked!…