A kertben nyiló vadvirág el akarta hitetni velünk, hogy a tavasz itt van már. De nem, a tavasz még nem jött, bár kétségtelen, hogy lassan leveti báránybőr kabátját és munkába áll. A fák viszont most még csak áhítják, hogy a napfény gyengéden ostorozza őket. A parton meghajló fűz még mindig a múltat siratja, dereka fáradt, a fogait csikorgató tél még mindig a hátán ül, nem ereszti. Jeges karmait mélyen a kérgébe vájta. De ha jobban figyelünk és eléggé csendben vagyunk ahhoz, hogy meghalljuk, bizony sűrűbben sóhajt már a világ a fátyolos tél uralma alatt. Ez a lázadás hangja, a megújulás dallama, és a szerelem ideje. A fűz vízbe hajló levelei szerelembe esnek a vén horgászbottal, a vadvirág szemet vet a gőgös rózsára, és az öreg diófa ismét mosolyoghat a biztonságos odújában ölelkező mókuspárra.

Azon a reggelen, amikor ezt a hangot az én szívem és lelkem is hallotta, valami örökre megváltozott. A végzetesség ereje, a visszafordíthatatlanság konoksága melegséggel töltött el. Mert ennek így kellett lennie. Ha a dallam áthatol a szorosan egymásba kapaszkodó téglákon, ha átsuhan a zárt ajtókon és az ágyunk szélére ül, ha megtelepszik a szívünkben, akkor igenis, valami elkezdődött. Valami jó. Itt van már a levegőben.

A Nap utat tört magának a látóhatár mögött. Lassan kúszott elő a fák védelme alól és jó nagyot harapott az ég kékjéből, sugaraival megcirógatva a kismadarak fejét.

Ébredezett már Ő is. Mellettem. Nagy, biztonságot adó ölelő keze az enyémet kereste...Azon a reggelen, mi nem tudtuk, de a harmat hamarabb száradt fel...

Hát így voltunk mi a tavasz illatával.