Beteg volt egy lófalvi vén paraszt, olyan beteg, hogy majd’ belepusztult. Az orvosok alig tudták helyreműteni a sok nyavalyáját. Amikor már lábadozott, fölírtak neki derékövnyi lajstromot, hogy miket kell megvásárolni és az utasítások szerint rendszeresen beszedni.

                Valahogy hazaengedték szegényt a kórházból, abból a klórbűzös, embersápasztó vaságyas szobából. Otthon mégis más volt: az ágyba friss surgyét tömött az aggódó feleség. Friss, illatos, zizegő szalma, habosra fölrázott tollpárna, az asszony gondoskodása, a rokonok, barátok látogatása, a kemence pattogása, a kredenc, az asztal, a székek, az udvaron a kutya hangja, a tyúkok lármája, minden, minden olyan barátságos volt, hogy az embernek megjött tőlük az életkedve.

                Csak ne lett volna az a kosárnyi ilyen-olyan színű és formájú emberkínzó, keserű bogyó! Hol is volt az esze annak, aki ilyesmi gyártására adta a fejét, hiszen semmi jó nem volt bennük? És méghozzá minden nap, mint egy elítéltnek, háromszor is enni kellett belőlük. Az asszony soha, semmi pénzért ki nem felejtett volna egyet sem közülük.

                 Ezt ki nem állhatta az öreg. Inkább fölkelt, járkált, mutatta, hogy már jócskán fölgyógyult, csak ne kelljen azokat a mérgeket nyeldesni. De a hű feleség nem engedett. Reggel, délben, este úgy kiszámolta a pirulákat, hozta a friss vizet a csuporban, hogy csak gyógyulni lehetett ettől.

                 Egyszer aztán az öregasszony kezdett fölfigyelni valamire. Szennyes lett a földrevaló az elsőház felé. Mi a csudától került rá kosz? Hiszen csak vasárnap mennek oda be az ünneplő ruhákért. Hogy ne szólják meg a látogatók, tiszta földrevalót terített a kérdéses helyre. És pár hét múlva halványan azon is kezdett látszani, hogy valaki jár rajtuk, a fehér csíkok kezdtek megsárgulni. Kérdezte az öreget, az csak nyögött és emlegette a betegségét, hogy a nagy fájdalomtól őt nem erőlteti a járkálás.

                  Az aggódó néni képzeletét azonban annyira fölcsigázta a szokatlan jelenség, hogy titokban leskelődni kezdett. Nem is kellet sokáig várnai, mert alig ment el a kertbe, az öreg fiatalos gyorsasággal besurrant az elsőházba. A hitves pedig még ifjabb igyekezettel az ajtóhoz lopakodott. Beleset, és hát…

-          Jaj, Istenem! Megüt a guta! Meghal az öreg! – szaladt ki az udvarra kétségbeesett kiáltozással.

Hamarosan összecsődült néhány szomszéd, hogy segítsenek nem engedni meghalni az öreget.

-          Vége neki! Pálinkát ivott a sok orvosságra! Láttam a két szememmel.

-          Csak az egyikkel, asszony! A kulcslyukon hogy néztél be két szemmel?

-          Jaj, ennek még van kedve tölteni az időt! Mindjárt összeesik. Itt fog meghalni a szemem láttára. Hívjatok mentőt! Hátha ideér, mielőtt baj lenne!

        Meg is történt hamarosan a segélyhívás, hiába ellenkezett az öreg. Még azt is bevallotta, hogy a mai nap nem itta meg a pirulákat, hanem a zsebébe tette. Hiába, megjött a villogós autó. Megrohanták a vénembert az orvosok. Kinyújtották az ágyon. Mérték, csiklandozták, kérdezték, hánytatták. Őrület, mit lerendeztek szegénnyel. Szinte ebbe halt belé. De a nagyobb biztonság kedvéért beszállították a nagy városba, abba a szédítő forgatagba.

         Szerencsére az ismerős orvos kezébe került, aki műtötte. Kedves volt a doktor úr, kezet fogott az öreggel. Hosszan elbeszélgetett vele. Még azt is megkérdezte, hogy van-e kedve lányok után nézni. Az öreg megbarátkozott a fehér köpenyes úrral. Még a titkait is bevallotta neki.

          Ekkor az orvoson volt a csodálkozás sora. A vén paraszt kaján vigyorral suttogta, hogy bizony ő kitolt az asszonnyal, nem ivott meg egyetlen pirulát se, csak az első héten. Azért mégis kellett egy hét, hogy kitalálja, mit tegyen a keserű bogyók ellen. Szépen az ingujjába csúsztatta a színes „gombokat”, aztán ivott néhány korty vizet. Az asszony megnyugodott, és ment a kertbe dolgozni. Így volt idő megszabadulni a keserű szemektől. Sőt rászimatolni a pálinkára. Ettől kezdve rendszeresen kúrálta magát ezzel a folyékony orvossággal.

A professzor úr ugyancsak hüledezett, a vizsgálat után:

-          Tata, maga úgy rendbejött, mint egy húszéves!

-          Na, látja, doktor úr, azért a házi pálinka mégiscsak gyógyszer!

Kisebb botrány csak akkor lett az ügyből, amikor az orvos új receptet adott a hitvesnek: engedjék inni az öreget!

-          Ezután is? Sze’ mind megitta a temetésére félretett pálinkát…