Mert a Jóska az Jóska!

Volt egyszer, hol nem volt, még a csúnya, sötét és hideg szocializmusban, a hős román hadseregben egy ezredes, akinek a neve, persze románosan kiejtve, kísértetiesen hasonlított az én családnevemhez. Miután azokban azidőkben is éltek emberek, jók, rosszak, és az őket kordában tartó rendszer is végtelennek tűnően virágzott, minden épkézlábnak nyilvánított ifjoncnak részt kellett vennie a hon megóvásában, ha netán botor és sunyi szándék ellene támadást indítana. Mindenkinek, így sajnos nekem is. Eszerint, a haza iránti határtalan elkötelezettségem és egy egész éjszaka kattogó vonat becipelt engem is a román egyenruhások közé.

A mi ezredesünk valahol Bukarestben székelt, mint később megtudtam, és a katonaság pénzügyeinek éber és szigorú őre volt. Amoyan revizorféle, aki minden fillér, bocsánat!... bani elköltését árgus tekintettel fürkészte, keményen felelősségre vonva azon felelőtlen gonoszokat, akik a nép becses vagyonával hűtlenül sáfárkodtak.

Féltek is tőle az előljárók, szerte a hazában, minden kaszárnyában, neve hallatán megborzongott a kopaszodó fejbőr minden tányérsapka alatt. Ahogyan ma borzongunk, ha az adóhivatal felfedezi létezésünk és ránk szabadítja apparátusát, kopottas zsebeink aprólékos feltérképezése céljából.

Nos, én, mint helyettes alközlegény, annak az ezredesnek köszönhetem megszólíthatóságom súlytalan kegyét. Hogy egyáltalán rám tudott ordítani az őrmester, ha sólyomszemét nem elégítette a törökösre betonozott klotyó tisztasága. Ha finoman szólva viseltes bakancsom már régen felszívódott sarkát szerinte nem érte elég cipőkrém, ha zubbonyom álzsebétől nem tökéletesen párhuzamosan futott a három vasalt él annak aljáig.

Velőtrázó ügyek voltak, nap mint nap. De legalább a nevem, a családnevem úgy-ahogy ki tudták mondani. És az a vezetéknév nekik bőségesen elégnek is bizonyult, akár a focistáknál szokás, a keresztnevekkel méltóságon aluli lett volna bajlódni.

A rémisztő ezredes elvtárs nekem ott nevet adott, hála neki ezért! Személyesen soha nem érhettem közelébe, de talán néha érezhette feléje irányuló boldog mosolyom melegét.

Néha mégis eszembe ötlött, mennyivel könnyebb dolgom lehetne, ha anyám nem olvassa oly áhitattal Herczeg Ferenc Pogányok című regényét, s nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy fiacskája a főhős nevét viselje majd egy életen át. Lehettem volna Jóska, Pista, Laci, akkor a derék román fegyveres (vagy inkább lapátos) erők kádereinek elég lett volna foghegyről egy Iosifot, Stefánt vagy, kissé nyögvenyelősen, Ladislaut sziszegni.

Becsületükre említem, általában megküzdöttek magyar nevemmel, hűen a derék román hadi hagyományokhoz, még azok is, akinek halvány segédfogalmuk nem volt a magyarokról. Azon dákok, kik Erdélyből vonultak be, rém románosan szótagolták nevem smellé még utálták is gyakran magyarságom.. Az oltyán, a moldvai annyira nem értette, hogyan lehetek én magyar Romániában, hogy szegény kivetnivalót már meg sem próbált találni ebbéli mivoltomban.

1945-től nagyjából a hetvenes évekig kötelező volt a született gyerek nevét az állan hivatalos nyelvén anyakönyvezni. S miként kínunkban jókat derülünk, kényszerűen kóstolgatva erdélyi magyar településeink románosított elnevezéseit, úgy talátak ki többségi honfitársaink borzasztóbbnál borzasztóbb szóvirágokat magyar személyneveinkre. 

Persze, a góbé nem lenne góbé, ha agyafúrt módon nem igyekezett volna kitekerné a névfordító közigazgatás nyakát. Ezért kerültek elő a történelem tarsolyából olyan ősi magyar nevek, melyeket még a román tudományos akadémia nyelvészeti tudorai sem voltak képesek géta-dák tájszólásba önteni. Jöttek Hunorok, Szabolcsok, Elődök, Emesék, Imolák, Orsolyák… Afféle polgári ellenállásféle sarjadt, csendben, de hatékonyan.

A hetvenes évektől elméletileg már bejegyzésre kerülhettek (volna) az eredeti magyar nevek is. Hogy Erdély-szerte hánan éltek a szocializmust kőkeményen építő rendszer eme bőkezű engedményével, azt, sajnos, csak most, a demokrácia ködén át-átszüremlő nap fényénél láthatjuk. Állítólag, a már kedvezményesen megszerezhető magyar állampolgárság sokakat személyi igazolványuk megszemlélésére sarkallt. Közülük jónéhányan úgy vélték, talán jobbb lenne Istvánként, Sándorként, Józsefként kitölteni az űrlapokat, esetleg Lászlóként, Dezsőgént, Jenőként átvenni majd az állampolgárságról kiállított okmányt.

Talán úgy gondolták, ha már papír igazolja majd nemzeti mivoltukat, igazolja papír anyjuktól, apjuktól nyert nevüket is.

Ahogyan az már lenni szokott, a irattonnákat rendületlenül termelő hivatalok idő- és idegrágcsáló tömege, a számtalan okmány kicserélésének költsége, a gyakran végeláthatatlan utánafutkosás talán többeket taszított félre névmagyarosítási szándékától, mint ahányan félelmet megvető bátorsággal vetették és vetik bele magukat az ádáz csatába.

Higgyék el nekem, nem könnyű a harc. Nem volt könnyű néhány évtizede a most állampolgárságot kínáló Magyarországon, ha az odatévedt székellyel közölték, magyarosítania illik addig is magyar nevét. Jegyzőkönyvek, százpecsétes határozatok kilóméteres útja vezetett az „édeni” beteljesüléshez, ahol az Anna Maria Annamária lett. És kizárólag „kard ki kard!” csatakiáltással indított roham nyomán volt a derék magyar közszolga, végtelen és együttérző jóindulattal, a Gheorgheni RO mögé zárójelben odamásolni a Gyergyószentmiklóst.

Node, véreim, ez már mind a múlté! Itt a szép, új világ! Lehetünk újra büszke magyarok, lélekben is, papíron is, Sándorként és Istvánként. Hajrá!

Az én pénzügyőr ezredesem nyilván már régen nyugállományból aggódik szeretett haája szuverenitásáért, területi épségéért. Nyugodt nyugdíjasként pipálhatja ki az aktív életében még elsődleges NATO fölötti győzelmet, a szocialista vívmányok maradéktalan érinthetetlenségét. Akik vala ha az én nyelvkínzó nevem próbálták emberi hanggá gyúrni oltyán előképzettséggel, talán ugyanolyan megállapodottnak tűnő jószágokká cseperedtek, mint én. Néhánya talán már nem sejtenek a Himalájából szalajtott hegyi nagylábút, ha magyarról hallanak. És talán kicsit magunk körül is elkezdtünk rendet csinálni. A sok lom között talán végre nevükön nevezhetjük saját és közös dolgainkat. Dolgainkat s önmagunkat is. Mert mi mindnyájan Sándorként, Istvánként, Józsefként lehetünk csak igazán önmagunk. Papíron is!

Ha már, sok más szempontból, a világ fordult ugyan, de a papír mindenhatósága zavartalanul virít trónusán.

Ha szerencsénk van, egy-két sör árából megúszhatjuk neveink eredeti állapotához való visszatérésünket. Tudom, nagy áldozat, de télen enyhébb szenvedés kíséri a lemondást. Akkor is, ha magyar sört mellőzünk.

Kercsó Alpár