Nyári nagy meleg volt. Aratás után járt az idő. Egyszer Dungó bácsi szomszédom átkiáltott a kerítésen, hogy nem mennék-e el segíteni egy kicsit szalmát hordani. Így hát félretettem a könyvet, elkaptam egy villát a színből és mentem segíteni.

                Éppen ebéd után voltunk. A hőségtől szinte lebegett az út. Kissé csodálkoztam Dungó bátyámon, hogy mi a szösz állhatott a fejébe, hogy ilyen kánikulában is szalmát akar hordani! Befogtuk a Bimbót és a Szegfűt a járomba. Szerencsétlen teheneket a nagylegyek irtózatos hada támadta meg: szökdöstek, csapkodtak a farkukkal, mint egy ventilátor. Mondtam is Dungó bátyámnak:

-        Ezek a marhák nem fognak megállni a mezőn rakodás közben!

-        Meglátod, hogy állani fognak! – nyugtatott meg kaján vigyorral, és bekiáltott a konyhába.

-        Szöszi, gyere, mert indulunk!

Ez a Szöszi, a Dungó bácsi húga, éppen nyári vakációját töltötte a szülői háznál. Amúgy én Szöszi néninek szólítottam, mert túl volt már az ötvenedik évén, én pedig tizenhét ha voltam.

                Ugyancsak meglepődtem, amikor Szöszi néni éppen csak a lényegesebb részeit takaró fürdőruhában jött velünk. Napozatlan volt és fehér, mint egy „gosztáti csirke”. No, senki se botránkozzon meg ezen a kijelentésen, mert nem a látvány lepett meg, hanem inkább az a gondolat, hogyan fog boldogulni az erős napsütéssel meg a legyekkel. Már éppen szólni akartam neki, hogy legalább a legyek ellen vegyen valamit magára, Dungó bátyám rám szólt, hogy hallgassak, mert ő akar erővel napozni, ő találta ki a déli szalmahordást is.

                Mindhárman felültünk a szekérre és elindultunk ki a tarlóra. Mentek is a tehenek, mint a versenylovak, mert eszeveszetten csípték őket a legyek. Szöszi néni még büszke is volt arra, hogy micsoda gyorsjáratú marhái vannak a testvérének. Meg is jegyezte nekem, hogy ilyen állatokat érdemes tartani, nem olyanokat, mint a miénk. Tudniillik a mi teheneink eléggé lomha járásúak voltak.

                Olyan zörgéssel utaztunk a ráfos kerekű szekérrel, hogy csuda volt nézni – főleg távolról. Egyszer aztán még nagyobb sebességre kapcsolt a Bimbó, a Szegfű pedig követte a példáját. A szemfüles tehenek észrevették az erdőszéli bokrokat. Nosza, neki a bozótnak, hogy lesúrolják magukról a legyek légióit. Vitték magukkal a szekeret is és minket is. Nekem éppen annyi időm maradt, hogy hirtelen hasra vágódtam a szekér közepén, máris csapkodtak körülöttünk a bokrok. A két tehén eszeveszettül rohant. Vagy kétszer – nagyobb döccenés alkalmával – alaposan megcsókoltam a szekér fenékdeszkáját, de szerencsére a fogaim megmaradtak épen. Dungó bátyám hiába próbálta az ostorral kormányozni a teheneit, mert a bozót miatt nem működött ez a szerszám.

                A szédületes utazás tovább tartott a cserjésben. A rázkódásról és az elsüvítő faágakról ítélve eléggé gyorsan haladtunk. Én csak attól tartottam a szekér alján, nehogy fölborítsák ezek az érdemes jószágok a szekeret! Még elgondolni is szörnyű volt, hogy borulás esetén én kerülök alul, aztán rám zuhan Szöszi néni – fürdőruhában –, majd mindkettőnk fölé kerül a szekér, Dungó bátyám pedig – mivel a szekér elején ült – valahol a bokrok között köt ki, a marhák pedig tovaszáguldanak a törött szekérrúddal. Dungó bátyám észjárásáról ítélve biztos voltam abban, hogy ő hamarabb a marhái után szalad, és csak miután megfogta őket, jön, hogy leszedje rólunk a szekeret. Lett volna, mit hallgassak erről a kalandról, míg a világ…

Valahogy aztán végre elfogytak a bokrok. A tehenek is kiöltött nyelvvel álltak meg pihenni. Ekkor, ahogy egy kissé csend lett, Szöszi néni szitkozódására lettem figyelmes. Rajta aztán alapos munkát vitt véghez a bozót: összevissza volt rajta karcolás, csaláncsípés, horzsolás és a fürdőruhát is szélsőségesen megviselte a szokatlan környezet.

-        Inkább gyalog megyek – mondta, és leszállt a szekérről.

Szerencsére nem volt messze a tarló, hamar odaértünk. Dungó bácsi odaállt a szekérrel az egyik szalmaboglya mellé, az ostort Szöszi néni kezébe adta, hogy álljon a marhák előtt és verje orrba őket, ha helytelenkednének. Mi nekiláttunk a szalmarakásnak.

                Én nekiestem a boglyának és gyúrtam a szalmát Dungó bácsi keze alá, mert azért nekem is melegem volt, de bátyám rám dünnyögött:

-        Ne siess úgy, mert belédöglök a szalmába! Csak lassan dobjad, hogy tudjam elrakni! – közben Szöszi néni felé kacsintott.

Ekkor már szegény Szöszi nénit ostromolta vagy ezer nagylégy. Mivel az ő bőre vékonyabb volt, mint a teheneké, hát a bögölyök is kevesebb munkával akartak friss vérhez jutni… Tényleg igaza lett Dungó bácsinak, hogy a tehenekkel nem lesz baj! Viszont Szöszi néni olyan ugrándozást és csapkodást rendezett a tehenek előtt, hogy a Bimbó valósággal hátrahőkölt a látványtól.

                Amikor már sajnálni kezdtem a korosodó hölgyet, sűrűbben dolgoztam a villával.

-        Lassan, te, mert mind a fejedbe dobom az egészet! – bömbölt rám Dungó bátyám a szekérről.

Nagy szekere volt Dungó gazdának. Rengeteg szalma fért rá. Aztán ő is megadta a módját: legalább egy negyedórát rakosgatott egy boglyányit, aztán szépen fölgereblyéztette velem a még a helyét is a szalmának. Nagy huncut volt, mert irtózatosan szélesre és hosszúra rakta a szekeret. Így legalább hat-hét boglyát fölraktunk rá. És mindenikkel eltöltöttünk egy negyedóránál többet. És Szöszi nénit ezalatt égette a nap és csípték a legyek. És Dungó bácsi ezt hihetetlenül élvezte, mert ilyen hőségben ő is szívesebben ült volna a kocsmában, mint izzadjon a szekér tetején.

                No, szóval legalább két órát kínoztuk egymást – de főleg Szöszi nénit –, mire elindultunk hazafelé. Szegény néni már vörös volt, mint a rák, úgy megégette a nap. Aztán a bokrok és a legyek is kíméletlenül elbántak vele. A szomjúság is fojtogatta már. Bátyám szemmel láthatóan húzta az időt: szépen lassan, minden lépést háromszor is kiszámolva vezette hazafelé a teheneket. Igaza is volt, hiszen a nagyra rakott szénásszekér könnyen fölborulhatott volna, ha nem vigyáz.

                Végre valahára bedöcögtünk a kapun. Szöszi néni nekirohant a kútnak vizet inni, de a kifogott tehenek megelőzték. Azok is szomjasak voltak. Hogy, hogy nem – lehet, hogy még Dungó bácsi is segített –, a tehenek a nagy lökdösődés közben beleborították a nyálas és szőrös vizet az itatóból a kútba. Abból már nem lehetett inni! Ekkor Szöszi néni is megmutatta, hogyan tud káromkodni! Csak elhűltem, milyen gyűjteményt sorolt fel sebtében…

                Aztán Dungó bácsi bekötötte jószágait a pajtába, majd egy nagy csuporral lement a pincébe. Tele is töltötte az edényt a frissen készített ribizliborral. Tudta, hogy ezt Szöszi néni is szereti…

                Első dolga az volt, hogy töltött a szenvedő húgának egy nagy adagot. Szöszi néni mohón nekilátott szervezete felüdítésének, de észrevette, hogy sűrű a bor. Meg is jegyezte ezt Dungó bácsinak, hogy meg kell szűrni.

-        Ne butáskodj, Szöszi, mert az gyümölcsrost, nem más, még nincs letisztulva!

Így hát Szöszi néni gyorsan fölhajtotta a rostos bort és kért még egy adaggal.

Aztán én is sorra kerültem. Nekem azonnal szemet szúrt, hogy a csupor oldalán nem éppen gyümölcsrostok akadtak fenn. Alaposabban megfigyelve azonnal észrevettem, hogy az a bizonyos rost nem növényi eredetű! Tele volt a bor muslicával! Nem is ittam belőle, csak fogtam a poharat és beszéltem.

-        Igyál, öcsém! Egészségedre! – koccintott Dungó bátyám.

-        Hát, nekem ettől nagyon szokott fájni a fejem. Meg ilyen melegben nem tanácsos.  – hebegtem mindent összevissza.

-        Mi van, nem szereted a bort? – kezdett csúfolkodni Szöszi néni is, mert már felszállhatott az idegeire a megivott nedű.

-        A bort szeretem, de a muslicát nem! – mondtam neki, ha már rákényszerített, és megmutattam neki a poharat.

Lett erre olyan látvány, hogy elröhintettem magam. Szöszi néni nagyot nyögött, böfögött és mind egy cseppig kibocsátotta magából a megivott rostos bort…

        Aztán szépen leraktuk Dungó bátyámmal a szalmát és úgy beszéltük, hogy másnap délben is hozunk még egy szekérrel, ha Szöszi néninek lesz kedve velünk jönni.

                … azóta sem kellett szalmát hordanom a szomszédba, mert Szöszi néninek nem volt kedve újabb kalandokra…

Biztos emlékezetes maradt neki is ez a nyár, mert én most is elevenen magam előtt látok minden pillanatot.