A kor érdeme

A kor nem érdem, csak állapot – mondogatta nagybátyám, mikor serdülő fiamat tréfásan némi irántam tanusítandó tiszteletre igyekeztem rávenni. Ha másért nem is, hát idősebb mivoltom okán…  Ilyenkor természetesen rögtön kibuggyant belőlem a már-már Oscar-díjra is méltán feljogosító tiltakozási roham, miszerint a tiszteletet ezernyi más érdemem miatt is teljes joggal követelem, nem pusztán a sokkal több pár kitaposott cipő meg a köbméterekkel több ellapátolt hó érdemesít arra engem.

És mégis… A félig üres pezsgősüveg szájába egy kiskanalat dugtam, állítólag az bent tartja a nemes buborékokat, ha már a szilveszteri hangulat nem tudta kiüríttetni a palackot. Becsuktam a hűtőt, majd, a kinti fagyos-ködös szürkeség által a szobafogság tétlenségére ítélve, a tévé elé telepedtem. A hírekben éppen a magyar állampolgárság iránti kérelmek első benyújtóiról beszéltek, Csíkszeredából. Meg arról, hogy a megyei potentátok után elsőként a 87 éves Kedves Gyárfás űrlapját vette át a konzulátus embere.

Bevallom, valami megmozdult bennem. És felderengett a már idézett megjegyzés a kor állapotkénti minősítéséről. És felderengett sok fanyalgás a kedvezményes honosítás lehetősége kapcsán. Eszembe jutottak azok, akiknek hirtelenjében az állampolgárság egyetlen forintosítható, lejesíthető, eurósítható haszna sem jutott eszébe. Azok, akik tökéletesen lényegtelennek érezték, de legalábbis annak véleményezték a hozzáférhetővé vált koronás címeres okmányt. És azok is, kiket még mindig áthatott a „ki is az igazi magyar” régi talánya, afölött lamentálva, hogy miért is jó neki egy olyan ország állampolgársága, melyben nehezen értik szittya szavait, midőn a krumplit pityókának, a paszulyt fuszulykának hívja.

Gyárfás bácsit talán nem aggasztották efféle kételyek. S talán a múlt és a közelmúlt anyaországtól kapott sebei sem tántorították el attól, hogy végre, esetében újra magyar állampolgár (is) lehessen. Vélhetően nem a fiatalabbak által emlegetett könnyebb külföldi munkavállalás, az európai útlevél utni szomj vitte őt a csíkszeredai magyar főkonzulátushoz január harmadik napján. Talán egész egyszerűen csak az akar lenni, aki lélekben, szívben mindig is volt: székely magyar. Függetlenül attól, hogy szülőfaluját éppen milyen ország határai mögé tolta a történelem, függetlenül attól, hogy a kis Magyarország felől éppen kinek a keze nyúlt feléje.. Azt hiszem, Gyárfás bácsi megértette a lényeget. S bár igaz lehet, hogy a kor nem érdem, hanem állapot, mégis időnként előfordul, hogy a megélt idő letisztult bölcsessége szükségeltetik a lényeg felismeréséhez. Nekünk, akiknek még nem jutott annyi évtized, mint Gyárfás bácsinak, azonban ott van az ő tanító példája. Elhihetnénk neki, hogy érték lehet olyasmi is, amiből nem vehetünk sem több kenyeret, sem nagyobbb rakás tüzifát. Ami nem kamatozik üvegfalú bankokban, sőt talán vén házfalaink belsejét sem díszíti. Érték lehet akkor is, ha becsúsztatjuk az almárium szoruló fiókjába, s ha néha eszünkbe jut, szívtájéki melegedést érzünk. Olyasmit, amit sehol, semmiért meg nem vehetünk magunknak.

Isten éltesse, Gyárfás bácsi!

Előhalásztam a kiskanállal bedugaszolt pezsgősüveget és koccintottam vele. Amúgy csak a levegőben, hiszen közöttünk lévő többszáz kilométer ennyit engedélyezett. A pohár aranyló tartalma tökéletesen cáfolta a kiskanál szénsavtartó képességét, de most elmulasztottam dohogni ama pihent agyú feltaláló fölött, aki a bombabiztos eljárást ajánlotta.

A többit már tudják… Visszatértek elkerülhetetlenül a hétköznapok, a karácsonyfa már tűzgyújtónak készülődik, gyertyacsonkok és feketére izzott csillagszórók igyekeznek a kuka felé. A hírek a tévében is egyre sárközelibb témákat feszegetnek. Az ünnep alkalmi fénye elé, mint poros, nehéz színházi függöny, odaterül egy méretes zseb, eltakarva mindent, ami addig kissé elemelte lábainkat a földtől.

A hivatal pedig kattog. Remélhetőleg Gyárfás bácsi okirata fölött kattog, hogy írásba foglalja az evidenciát. Mert nekünk, magyaroknak, időnként eszünkbe kell juttatni, kik is volnánk valójában. És időnként le is kell azt írni nekünk, hogy ezer irányba kapkodó szemünk láthassa azt. És példátá is kell mutatni nekünk, hogy ne csak nézni, de látni is legyen bátorságunk. Látni a lényeget, és elég bátonak lenni el is hinni azt.

Boldog új esztendőt kívánok mindenkinek! Kérem önöket, ha bármely okből pezsgőt bontanának, s kívánom, legyen bőven alkalmuk rá, igyák azt ki fenékig. Ne próbálkozzanak sem dugóval, sem alufóliával, kiskanállal meg pláne ne! És ne feledjenek el koccintani Gyárfás bácsival. Ha szerencséjük van, közvetlenül, ha nincs, hát csak úgy, a levegőben. És hagyjanak egy papírlapnyi szabad helyet valamelyik fiókban.  Annyi talán egyszer elég lesz ahhoz, hogy mindnyájan, lélekben, tudatban beleférjünk, s melegíthessük egymást dermedt téli estén. És merjük elhinni, hogy a mi korunk a mi érdemünk lehet, nem pusztán tőlünk független állapot.