-A marossárpataki Peres Albert visszaemlékezései a II. világégésre-

Ezerkilencszáznegyvenegy augusztusában rukkoltam be Kolozsvárra, a IX. légvédelmi tüzérosztályhoz. Radványi Béla vezérezredes volt az ezredparancsnokom, Pakucs Pál százados a századparancsnokom. Sárpatakról Gólya István és Böjte Kálmán kaptak még ugyanoda behívót. Néhány hónappal később a marosvásárhelyi tankkaszárnya lakója lettem, négy fél szakasszal, légvédelmi ágyúkkal, összesen százan védtük a várost. Az egyik szakasz a Kövesdombon foglalt állást, a másik a Gátnál, a harmadik és negyedik szakasz a Szőlőhegyet, illetve a repülőteret védte. Én beszerző sofőr voltam, élelmet hordtam a katonáknak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul ment sorom. Földim, Balázs Mihály is hozzánk került, őt is sokat segítettem elemózsiával.

            Egy félév letelte után Dézsre kerültünk Mihállyal, mint légvédelmi tüzérek. Itt is jól éltünk, mert jó viszonyban voltam a Nyárád-menti szakácsunkkal. A beszerzési osztálynál voltam sofőr, sokat voltam úton, előfordult, hogy Balázs Mihály ötször-hatszor vette ki az ebédrészemet. Először egy három tonnás Ford Mormonán dolgoztam, amin ágyúvontató is volt. Később egy Klöckner Diesel tehergépkocsit kaptam. Segédvezető jött velem mindig, aki általában tartalékos volt, az én esetemben egy autószerelő.

            Dézsen háromnégy hónapot töltöttem. Közben egy alkalommal katonákat szállítottam a frontra, majdnem a Don-kanyarig. Szorongatták a németeket, a magyar csapatok egy részét Orosz-országba küldték, az akkori magyar vezetés beleegyezésével. Kevesen tértek haza… Máig sem értem, hogy mit kerestek a magyar honvédek a szibériai fagyban.

            Aztán parancsot kaptunk, hogy indulni kell a frontra. Ágyút vontattam, teljes legénységgel. Útközben, a hadnagyommal szalámit vettünk és alaposan belaktunk. Csíkszeredában érve, a hadnagy vissza akart küldeni Kolozsvárra, de annyira rosszul éreztem magam, hogy nem mehettem. A szalámi romlott volt, ételmérgezést kaptam, a csíkszeredai kórházba vittek.

            A kórházból egy hónapig hazajöhettem szabadságra, de nem telt le az idő, mert sürgönyt kaptam, hogy azonnal térjek vissza a csapatomhoz. Ditróba kerültem, ahol a pótosztályunk állomásozott. Ekkor már címzetes tizedes voltam. Egyszer megkérdezte a százados, hogy ki tud románul beszélni. Nem tudtam, hogy miért kérdezi, de jelentkeztem. A románok, akkor már az oroszok oldalán harcoltak. Román katonákat ejtettünk foglyul, és egy iskolába tereltük be őket. A százados azzal bízott meg, hogy különböző munkák elvégzésénél felügyeljek rájuk. Emberségesen bántam velük. Százhúszan voltak, de rendszerint csak harminc munkaeszközt (lapátot, csákányt) vittünk magunkkal. Felváltva dolgoztak. Köztük volt az erdőszengyeli Válé Mihai és a várhegyi Oprita János, akikre különösen vigyáztam. Nekem nem számított, hogy milyen nemzetiségű valaki, én mindenkivel igyekeztem emberségesen bánni.

            Ditróból Szolnok-Dobóka vármegyébe vittek, de onnan ismét a pótosztályhoz küldtek hátra. A főhadnagyom, látva sápadt arcomat és lesoványodott testemet, nem vitt magával az ütközetbe. A pótosztályt Magyarország felé vezényelték, de Kolozsváron bombatámadás ért. Alaposan lerombolták a kincses várost. Miután elrepültek a bombázók, szörnyűlátványban volt részünk. A város egy része romokban hevert, halottak sebesültek mindenütt. Egy második emeleti ablakban egy ló volt kikönyökölve. A tisztek is nagyon meg voltak rémülve a látottaktól. „Fiúk, aki közel lakik lépjen le, amíg nem késő!” - mondta az egyik. Volt aki hazament, de később megtudtuk, hogy nagyrészük orosz fogságba került. A sárpataki Nagy Domokost is elvitték a muszkák és többé nem tért haza.

(Fotó: Légvédelmi tüzérek)

            Kolozsváron bevagoníroztak és elindultunk Magyarországra. Az Alföldre érve, század-parancsnokomtól utasítást kaptam, hogy vetessek le egy tehergépkocsit a vonatról. Volt egy testvére, aki a közelben lakott. Felkerestük, s ott marasztottak ebédre. Hárman voltunk, ebéd után óborral kínáltak. A segédvezető holtrészegre itta magát, mi mértékkel fogyasztottunk. Búcsúzáskor alaposan feltarisznyáltak. Hétkilós kenyereket, sonkákat, három hordócska bort vittünk magunkkal. A vonathoz érve, a tiszt rám bízta a bort, hogy ügyeljek rá. Én vigyáztam rá – arra, hogy egyik se ürüljön ki egészen – de mindegyre kóstolgattam belőle.

            Vas megyébe érve, parancsot kaptam, hogy készítsek elő két Mercedes Diesel tehergépkocsit. Szombathelyen kellett jelentkeznem a parancsnokságon. A közelben ropogtak a fegyverek, szóltak az ágyúk. Civil ruhában voltam, mert a kórházban maradt az egyenruhám, s nem volt lehetőség mást szerezni. Szombathelyről Csornára küldtek lisztért. Több mint egy hétig fuvaroztam a kenyérnekvalót. Cigarettahiány volt, nagyon nehéz volt szivarhoz jutni, de én azt is intéztem. Lisztért cseréltem… Aztán disznóhúst és szalámit szállítottam. Jól ment dolgom, nem éheztem.

            Teltek, múltak a napok, de hiába vártuk a háború végét. Tudtuk, hogy kevés a remény a szovjet-angol-amerikai csapatok legyőzésére. Kezdett a hadifogság gondolata foglalkoztatni.

            Kalandjaim következőállomása a Zala megyei Alsólendva volt. Szerbek és horvátok lakták a falut, akik partizánharcot vívtak a magyar katonákkal. Azt a megbízást kaptam, hogy veszély esetén, tehergépkocsimmal, költöztessem ki a parancsnokságot. A partizánok, akik a civil lakosság köreiből kerültek ki, éjszakánként vasutakat és hidakat robbantottak fel, aztán, mint aki jól végezte dolgát visszafeküdtek a paplan alá. Annyira elszánt, vakmerő fickók voltak, hogy a csendőrökre is rátámadtak a sötétség leple alatt, s levágták a nemi szervüket. Borzalmas volt… a magyar katonák sokáig tehetetlenek voltak velük szemben. Végül az ezredes, megelégelve a pusztításokat, parancsot adott a szükségállapot bevezetésére. Aki este elhagyta a lakhelyét, lelőtték.

            Később visszavezényeltek Szombathelyre, honnan Németországba kerültem, hogy szembeszálljunk az amerikai sereggel. Útközben, Sigmaringenben, láttam a Hohenzollern család pompás kastélyát, amely egy szikla tetején állt. Stuttgartba értünk, ahol egy óriási állomás fogadott, vasúti csomópont volt itt. Komoly légitámadás fogadott, angol és amerikai gépek bombáztak. A vagonok között bujkáltunk, azt hittük, nem éljük túl. Annyi repülőgép jött egyszerre, hogy rengett a föld. Pedig a levegőben jöttek… A Boeing vadászgépek 10 mázsa bombát vittek egyszerre. Április eleje volt, s szerencsénkre jött egy hófergeteg. Megmenekültünk. Továbbmentünk, de mindenfelé romba dőlt városok fogadtak. Augsburgba érkeztünk, ahonnan egy községbe küldtek. Egy erdőben foglaltunk állást, barakkokban aludtunk és sokat éheztünk. Gyenge volt a koszt, szegénység uralkodott mindenütt. Németországot letiporták…

            Eléggé jól ismertem a német nyelvet, egy tiszt megbízott, hogy vegyek át egy négycsövű ágyút és lőjük a közeledő ellenséges repülőket. Fiatal gyereket adott mellém. A németek ekkor már a 12-13 éves serdülőket is bevetették. Tudtam, hogy veszélyes a megbízatásom, és előbb-utóbb minket is leterítenek a bombázók, ezért nem teljesítettem a parancsot. A német tiszt fenyegetőzött, rekedtre kiabálta magát, de hiába. Elhelyeztek a négycsövű mellől, búvóhelyeket, lövészárkokat, útakadályokat készítettünk. A német repülőtér az erdő alá volt beépítve, innen bújtak elő, miután az amerikai bombázók nagy része elvonult, hogy semlegesítsék a géphibával küszködő lemaradottakat.

            Néhány hét után megkezdtük a visszavonulást. Lassan haladtunk előre, mert csak éjszaka mehettünk. Eldobáltuk a zsoldkönyvet, mert azt mondták, hogy közeleg a front. Egy faluba értünk, nem emlékszem a település nevére, ahol figyelmeztettek, hogy nem mehetünk tovább, mert gyűrűbe fogott az ellenség. Volt még néhány sárpataki közöttünk, Kluzsán János és Kelemen Pista is ott voltak. A település kiválóan alkalmas volt gyümölcstermesztésre. Nagy gyümölcsösök voltak itt, a németek almabort ittak víz helyett. Finom körtepálinkára találtunk itt és kedves lányokra, asszonyokra. Egy iskolában szállásoltak el, ahol sok gondunk volt a tetvekkel. Aztán jelentkeztek az amerikaiak…

            Egy reggel, 10 óra körül, motorbicikli érkezett a faluba, két fegyveres amerikai katonával. A bírót keresték, majd miután megtalálták, kérték, hogy adja fel a falut, mert ellenkező esetben vérontásra kerül sor. A falu vezetősége úgy döntött, hogy jobb lesz kitenni a fehér zászlót. Rövidesen megérkeztek az amerikai tankok. Mikor beértek a faluba, oldalról, váratlanul támadás érte őket. Mi elhúzódtunk a pincékbe, nem használtuk a fegyvereinket. Az amerikaiak visszaverték a támadást, aztán számba vettek, minket, magyarokat. Betereltek egy falusi szénatartóba, ahol elszedték értékesebb tárgyainkat. A német támadók egy részét is foglyul ejtették, csákánynyéllel verték őket. Azt hittük, mi is kapunk, de egy amerikai magyar katona megnyugtatott, hogy nem esik bántódásunk. Nem is vertek meg senkit közülünk, csak fenyegettek. De nekem az is eléggé fájt, hogy elvették a 400 pengős svájci órámat. Egy átlagóra 18-20 pengőbe került…

Az amerikai fogság sem volt leányálom, három hónapig (őszelő volt) a szabad ég alatt aludtunk. Néha a sárban kellett lefeküdnünk. A koszt nagyon gyenge volt, nem dolgoztattak, és mégis szörnyen néztünk ki. C vitamint adtak, hogy ne essünk össze. Lassan telt az idő a lágerben, aggódva vártuk: mit hoz a jövő, mi lesz velünk. Soka t nélkülöztünk, éjjel nem tudtunk aludni, mert éhesek voltunk és csíptek a tetvek.

            Később Kalsruhéba vittek egy autójavító műhelybe dolgozni. Szállásunk egy kétemeletes óvóhely volt. Négy-négy ágy volt minden szobában, nappal is égett a villany, mert vakablakok voltak. Százhúszan voltunk itt hadifoglyok. Dolgoztattak, de itt már jobb volt a koszt, és senki sem halt meg. Szükség esetén orvosi ellátást biztosítottak. A kikötőben javítottam az autókat, motorcseréket végeztem a katonai terepjárókon.

            Egy alkalommal, a műhelyfőnök Bogdanov bejelentette, hogy egyikünket magával szeretné vinni Belgiumba. Hatan jelentkeztünk, sorsolással döntöttük el, hogy ki menjen. A szerencse nekem kedvezett. Belgiumban ettünk, ittunk amennyi belénk fért, aztán motorokat hoztunk a kalsruhei műhelybe. Amerikai dokkruhában voltam öltöztetve, úriembernek éreztem magam a sok nyomorúság után.

            A műhelyből ismét a lágerbe kerültünk. Lengyel őrök vigyáztak ránk, de itt már jobb volt a koszt, mint az előző fogolytáborban. Jó három hetet töltöttünk itt, s közben sok embert hazaengedtek közülünk. Megtudták, hogy a hazafelé utazókat összeszedik, s elhurcolják az oroszok, ezért bejelentették, hogy hazáig kísérnek bennünket. Komáromig jöttek velünk, az ottani várban szállásoltak el, hogy majd onnan hazamehetünk. Nagyon sok konzervet, csokoládét, cigarettát adtak mindenkinek. Aztán megjelentek a magyar kommunisták és elszedtek mindent. Bevittek a budapesti Mária Terézia laktanyába, ahonnan a román konzulhoz kísértek. Innen leszerelő papírt kaptunk, és hazatérhettünk szeretteinkhez. 

            Ezerkilencszáznegyvenhat február 29-án értem haza, kilenc hónapi fogság után.

Berekméri Edmond (2002)