Legény koromban történt a nyolcvanas évek végén 1988 februárjában.

Januárban szereltem le védtem a román hazát idézőjelben mert fegyvert nem adtak a kezünkbe csak lapátot, csákányt és sok keserűséget.

Jó volt ismét szabadnak lenni ha az szabadságnak nevezhető, csakhogy munkát nem adtak mert állat-egészségügyit végeztem azt erre azt mondták volt,
hogy fehér köpenyes munkát nem adnak bozgornak meg minek is eszem én itt a román kenyeret miért nem takarodok el innen.
Na ez szöget is ütött a fejembe :-) bárcsak meg sem halottam volna.

Február közepén jártunk tapostuk a nagy havat. Egy jó barátom megkért, hogy nem e mennék el vele Vajdakamarásra a nagyapjához fát dönteni meg szekérrel az erdőről behozni a fát a házhoz.

Jaj de örvendtem végre egy kis kaland ki a blokklakásból ki a hegyeim közé.
Jó erőnek s egészségnek örvendtünk mind a ketten így elindultunk a kurszával ahogy mondták mifelénk neki a havas hegyeknek.
Tele volt a busz olyan büdös oltyán meg regáti parasztokkal is , hogy mindig mikor megálltunk és kinyílott az ajtó akkora levegőt vettem és benntartottam, hogy szinte a plafonig szálltam tőle.

Egyszer csak megérkeztünk a falu központjába és leszálltunk, hu azt a friss levegőt csak úgy lehetett volna hasítani, de jól is esett istenem még most is érzem egy részét a csontjaimban.

A Dezső nagypapa háza az út szeléről meredeken nyúlt lefele a kert feneke fele úgy volt, hogy a ház  hozzáépítve az istálló a szín
meg hátul a kert aljába a kút meg valahol a pottyantó is.

Adjék isten szóltunk be a verandáról. Isten hozta magikat hallatszót bentről nyílt az ajtó már vártuk magukat.
Udvariasan bemutatkoztam az öreg kezet rázott velem bár jó erőbe voltam megpróbáltam legényesen az erős munkától kicserzett kezet megszorítani de a kezem eltűnt az öregébe és mintha satuval fogtam volna kezet, de megdicsért s mondta jó a kézfogása fiatalember, meg szép a tartása is természetesen úgy kihúztam magam mint egy honvéd katona.
Nagyanyó kis alacsony öregasszony volt szintén a kemény munka, meg a rossz idők nyomott hagytak az arcán, s kezén.

A meleg otthon egy szobából állott, lehet volt tiszta szoba is, de ott nem jártam. Volt benne egy kemence fölötte varrottas,  két ágy, egy asztal, négy darab szék, varrottas a másik falon is  az asztalon a kancsóban friss kútvíz, meg természetesen mellette a kancsó bór.

Áldást mondott az öreg és utána finom házi kenyeret ettünk kolbásszal, szalonnával, hagymával annak a rendje szerint ha vendég jő akkor a legfinomabb falatok kerülnek le a padlásról.

Borral leöblítettük azt meglátogattuk nagy sietve a helyi korcsumát, hogy egy jó ursust vagy csapoltat igyunk természetesen egy egy deci erőssel mert annak idején egy pálinka  az egy deci volt nem úgy mint manapság hogy könnycseppnyivel kiszúrják az ember szemit :-)

A nagypapából ömlött a humor annyit nevettünk ahogy egymást ugratták a helybéliek a vastagon befüstölt félhomályos kocsmába hogy a hasizomláz már kezdett kibontakozni.

Na természetesen aztán jött a hargitai fenyveserdő aljában meg a többi szebbnél szebb nóta.

Nagyon későre járt mire haza nótázgattuk magunkat a kocsmából pedig hajnalok hajnalán indulni kellet az erdőre ami jó néhány falun átkelve fenn a dombok közt feküdt.

Haza értünk a nagyanyó jó idegesen várt de terített asztallal,  szidott is bennünket, hogy minek a fenének ittunk annyit meg maradtunk el olyan soká ha tudjuk, hogy holnap teendő van.
Az öreg erre jól odaszólt neki ugratta amire mi csak vihogtunk mint a sült bolondok. A nagyanyó mondta sírás lesz ennek a vége mert aki pénteken nevet az vasárnap sírni fog.
Na erre aztán még jobban nevettünk.

Hajnalba keltünk a kútnál derékig a friss vízbe lemosakodtunk addig az öreg befogta a lovat a nagyanyó elemózsiát meg egy üveg bórt tett nekünk.

Órákon keresztül mentünk hallgattunk nyomott a másnap bennünket és néha leporoltuk egymásról a havat.

Már ideje órája az erdőn mentünk éreztem az erdőt s annak lakóit is, mindig észrevettem az őzet a vadkant meg a farkast is hiába lopakodtak vagy mozdulatlanul várták míg elmegyünk.

Csak a fehér lepte erdő volt vadcsapásokkal amit az éjszaka folyamán kóborló vadak hagytak maguk után. Semmi egyéb. Csönd és csönd néha egy nagy adag hó hullott alá az ágakról ami megtörte a csendet,
mintha valamire készült volna  világ.

Erre mi is megtörtük a csöndet nekiláttunk a dolognak. Hosszú órák múltán a szekér meg volt pakolva egycsuron vizesek voltunk arról nem is szólva,
hogy mindhárman egy szál ingben melynek az ujját is kigomboltuk úgy dolgoztunk.

A nagyapó szolt öltözzetek eszünk. Így is tettünk istenem az a kenyér az a kolbász az a szalonna mintha elixír lett volna nem is gyomrunkba ment hanem a lelkünket kente és utána az a jó pohár bór.

A lovat befogó nagyapa segítségére siettem nagyon tettszett soha nem csináltam hasonlót, egy komolyabb művészetnek tartottam.

Ugyanott ahol jöttünk indultunk vissza mán jó órája mentünk én száz százötven méterre mentem elöl törtem a friss havat a ló előtt hogy neki könnyebb legyen.

Egyszer csak mit ad Isten balkézről lett egy kis  faház olyan kalyiba vagy, hogy mondták és előtte egy magos szikár ember hosszú fehér haja szakálla tengerkék szeme.

Odaszóltam adjék isten uram. Adjék magának is látom dolgoztak és megpihennének. Így van szóltam vissza.
Kezet ráztam az öreggel olyan érzésem volt mintha fenekestül megfordult volna bennem a világ.

Odaértek a társaim is. Bevendégelt minket az öreg a kunyhóba ahol friss kenyér illata töltötte be a szobát.

Én a kemence mellé ültem, hogy gyorsan száradjon rajtam a ruha. Az öreg a kenyeret négyfelé törte kezünkbe
nyomta s hozzá egy nagy pohár szilvóriumot is. Egészségünkre visszhangzott négyfelől.

Nem szóltunk csak ettünk s ittunk én nem tudtam levenni a szemem az öregről az a nyugalom ami belőle jött én olyat nem éreztem soha.

Nem szólott az egy árva szót sem és mégis mintha beszélt volna hezzám én meg ö hozzá.

Én voltam az aki felállt megköszöntem a vendéglátást s mondottam mennünk kell mert hosszú út áll előttünk  s havazik mint a fene.

Hozzám szolt mikor kezet ráztunk búcsúzóul „látjuk mi egymást még“ Isten óvjon magukat.

Úgy szerettem ilyet hallani, hogy Isten áldja, Isten óvja, Isten tartsa, mert sajnos csak nagyapámtól halottam ilyeneket a családba mástól csak a káromlását.

Neki indultunk a hegynek a ló csúszott az öreg verte a lovat káromkodott de csúful de aztán csak megérkeztünk az első faluba,
gyorsan be a kocsmába melegedni száradni meg egy sört pálinkával legurítani. Jól esett isten látja az akkor testembe fagyott lelkemet.
A következő faluba szintén s minden faluba míg Vajdakamarásra értünk természetesen ott is előbb a kocsmába mentünk bár már jó ideje sötét volt .
Azon törtem a fejem hogy a Jóistenben fogunk odahaza sötétben a loval meg a szekérrel boldogulni de elhessegettem a dolgot.

A nagyapa dicsért minket a kocsmába az ott ülő vendégeknek, hogy milyen derék munkát végeztünk és kemény legényekhez illően viselkedtünk.
Duzzadt a mellem a büszkeségtől nekem is a barátomnak is. A nagyapó nagyon elemében volt gondoltuk had igyék s ünnepelje a sikeres napot addig mi haza visszük a lovat s a szekér fát.

Odaértünk a házhoz a barátom kinyitotta a kaput én meg fogtam a kantárt s vezettem  a lovat szekerestül a jó meredeknek lefele.

Egyszer-csak a ló megcsúszott  rám esett azaz én alája szemem sarkából láttam ahogy a nagydarab barátom repül és ordibált is de nagyon. én meg néztem lefele ahogy a kút betongyűrűje fele rajtam a lóval megettünk a szekérnyi fával iszonyatos iramban nemsoká nekicsapódunk és szétloccsanunk. Erre megjelent az öreg ember a lelki szemeim előtt akit a kunyhó ajtaja előtt hagytunk az erdőbe és mosolygott égetett a tekintete mondta sok dolgod van még neked fiam találkozunk még mire a szekér lelassult úgy, hogy egy pappír nem fért volna a fejem és a kút közé és úgy állt meg.
A ló az úgy állt fel 3 lábával mert a negyedik bal első lába a mellkasomon volt de úgy hogy ha tojás lett volna kettőnk közt biztosan egybe maradt volna.

Ekkor az nagyanyó sipákolt magas hangon de úgy, hogy azt hittem valaki meghalt.  A barátom feküdt eszméletlenül leszakadt szemöldökkel felhasított pofával véresen a hóba. Talán fejjel magasabb volt nálam és erősebb is.

Nem tudom hogy azt a nagy testet megfogtam s behúztam a házba a nagyanyó jajveszékelt de nagyon ugye megmondtam stb.

Nem tudom miért csak úgy félelmembe vagy isten tudja két akkora nagy pofont vertem le a barátomnak, hogy azonnal térjen észhez s ne haljon nekem oda a padlóra, hogy felült hirtelen s mondja minek a francnak ütsz te engem hát hülye vagy???

A nagyanyó a nyakába ugrott és csókolgatta véres fejit.  Na el kellet mennem az öregért a kocsmába aki jól megszidott de dicsért a bátorságomért.
Kérdezte meg halt e valaki miközben ecseteltem a történést, mondtam áh dehogy. Na hát akkor semmi baj sincs iszunk egyet odahaza a sikerre.

Mire haza támogattam az öreget a barátom bekötözve falatozott az asztalnál.

Kifogtuk a lovat s lefeküdtünk.

Ki is evett a fene Magyarországra a barátommal 2 esztendő után ahol kezdtünk helytállni csodálni a modern világot.

Hét esztendővel később került a kezembe a Was Albert Funtineli boszorkány könyve amit nagy izgalommal olvastam el. Pár hónapra rá a Hagyaték.
Na mikor azt elolvastam csak zokogtam úgy fájt a lelkem főleg, hogy hasonló emberekről irt akivel én is a leírás alapján találkoztam na meg, hogy elhagytam a hazámat.

Iszonyú a honvágy csak akkor tudtam meg. Kilencven kilencben Amerikába vettem az utam ahol öreg Indián formájába az öreggel ismét összehozott a sors de erről majd később mesélek.

Már tizennégy esztendeje német honban élek elveszett üres lelkű emberek között és haza vágyom de nagyon, iszonyúan szenved a lelkem testestül és reménykedem, hogy a Jóisten valahogy úgy ossza a kártyákat, hogy ismét haza juthassak az illatos szénaboglyás hegyeim közé.