Erdélyi magyarok a világban

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

A mesebeli paplak VII.

Anyai nagyszüleim egy távoli marosmenti faluban, Marosvécsen laktak. Itt ringott a ’30-as években az Erdélyi Helikon bölcsője, s a szülőatya, báró Kemény János mellett nagyapám is ott bábáskodott a korszak legjelentősebb erdélyi íróit összefogó társaság megszületésénél. A történet előzménye, hogy a kolozsvári Protestáns Teológiára együtt járt a báróval. Egy életre szóló barátság szövődött az igen értelmes és szorgalmas görgényi parasztfiú, és az ősi erdélyi arisztokrata család sarja között. Nyilvánvaló, hogy kapcsolatuk az intellektus, hazaszeretet és a népükért tenni akarás jegyében fogant, és ez tartotta életben halálukig. Amikor elvégezték tanulmányaikat, nemsokára Kemény báró nagyapámat saját birtokára, Marosvécsre hívta szolgálni. Különös helyzet alakult ki így az egyházi hierarchiában, mivel a báró, mint birtokos, a helybéli egyház patrónusa volt, ám mint tanult, de fel nem szentelt pap, segédlelkész, ilyen minőségben nagyobb ünnepeken nagyapám mellett szolgált a vécsi templomban.

Mindig valamiféle krisztusi analógiát éreztem ebben: a nyájáról híven gondoskodó pásztor, a mindenki fölött álló úr és a szeretettel és alázattal szolgáló testvér alakja úgy forrt egybe báró Kemény Jánosban, hogy ez utóbbi soha nem kisebbítette, sőt növelte rangját és tekintélyét a helybeliek szemében. Tökéletes úr és tökéletes szolga tudott lenni egyszerre, méltósággal, alázattal, szeretettel és hűséggel. Igazi nemes lélek lakozott benne és feleségében, Auguszta bárónőben, aki egy angol lord lányaként, hazáját odahagyva, egész életét boldog derűben és szeretetben töltötte el báró Kemény Jánosnéként, egy távoli országban, melynek létezéséről akkoriban hazája egyszerűbb fiai talán nem is tudtak.

Emlékszem, gyermekkoromban nagyapámmal meglátogattuk őket abban az apró marosvásárhelyi pincelakásban, amelyet a kitelepítés után a bolsevikok kétes „kegye” juttatott nekik. Az egykori fényből megmentett néhány bútordarab között fogadtak békés mosollyal. János bácsi nagy, ódon írógépe ott állt a sarokban, - de szerettem magam kedvére kopogni rajta, nézni, ahogyan a billentyűket megnyomom, s a jókora fémkarok lendülnek, majd a tiszta fehér lapon szép, talpas, nagy, fekete betűk jelennek meg hatalmas csattanás kíséretében... János bácsi író volt. Én is az szerettem volna lenni.

Auguszta néni kiejtésén leheletnyi árnyéka lengett át szép angol anyanyelvének, - angol nyelvórákat adott, többnyire abból tartották fenn magukat; János bácsi kezdetben szénégetőként dolgozott, később már ismét megjelenhetett néhány írása.

A báróné süteményei igazán pompásak voltak. Gyermekfejemben az a regényes kép élt, hogy az előkelő házaknál csakis a szakácsnő forgolódik a konyha melegében, a hölgyek napernyőjük árnya alatt sétálgatnak, beszélgetnek, unatkoznak, intrikálnak egész nap. Megkérdeztem hát Auguszta nénit, mikor tanult meg ilyen finom süteményeket sütni? - Kislánykoromban - válaszolt nevetve a báróné. - Tudod, kedvesem, egy úriasszonynak mindenhez kiválóan értenie kell, ami a háztartással kapcsolatos, hiszen másként hogyan tudná irányítani és ellenőrizni a személyzetet?

Egy alkalommal, ottlétünkkor, Auguszta néni épp a piacról érkezett haza, jókora nehéz kosarat cipelt, tán egész heti élelmük benne volt. A szuterén járdaszinti ablakából figyeltem, amint méltóságteljes, egyenletes léptekkel haladt a ház felé, fejével finoman odabiccentett az ablakban bámészkodó szomszédnak, mintha csak hímzőkosarával a kertből befele sétáló ifjú kisasszony lett volna. Később, már vásárhelyi diákkoromban ez a kép jelent meg előttem, amikor a Maros étterem földszinti termében ültünk és a helyiségbe egyik B. grófnő lépett be, kövér öregasszony, virágkosárral a karján. Felszegett fejjel, méltóságteljes tartással nézett végig az ott ülőkön, majd asztaltól asztalig járva mindenütt megállt és csupán egyszer, emelt fővel, mosolyogva ennyit mondott: - Virágot tessék! Mindig tiszta volt, avíttan elegáns. A közönség reakcióiból azonnal le lehetett mérni annak összetételét. A fenséges jelenség, amely nem volt sem hivalkodó, sem tüntető, csupán önmagában tiszteletet parancsoló, puszta jelenlétével ingerelte a közönség bolsevik szellemű részét. – Nicsak, a grófnő! – kiabáltak be egyesek -, hogy vagyunk ma este, nacsságos ténsasszony! – és gúnyosan röhögtek. A grófnőről lepergett a csúfolódás, tekintetében sajnálkozó szánalmat véltem felfedezni, amint végignézett rajtuk. A közönség tekintélyes része azonban tárcája után kotorászott, és mosolyogva integetett: - Virágot kérünk szépen, méltóságos asszony! Utolsó filléreinket összekaparva, általában kiürítettük a kosarat. A grófnő mosolyogva megköszönte, majd üres kosarával a karján, királynői méltósággal távozott.

Sokáig nem értettem teljesen, mi volt ezeknek a férfiaknak és asszonyoknak a titka, akiket uralkodásra neveltek, és a legnagyobb megaláztatás sem tudta megtörni őket, a legalantasabb helyzetben is oly szelíd, magától értetődő méltósággal viselkedtek, hogy önkéntelen tiszteletet ébresztettek azokban, akik találkoztak velük. Csak jóval később, apám szavai hallatán véltem megvilágosodni, amikor azt mondta egyszer: A társadalmi ranglétra minél magasabb fokán állsz, annál több embernek kell szolgálnod. A kiváltságos társadalmi helyzet kevés kiváltsággal jár, de igen sok kötelezettséget ró rád. Sose légy rátarti. Arra, amit magad valósítottál meg, büszke lehetsz, az őseidhez pedig méltónak kell lenned. Akkor értettem meg e nagyszerű jellemek titkát. Ma is őszinte hódolattal adózom emléküknek.

Megtekintések: 78

Tetszik

0 tagnak tetszett

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Paniti Rozália Gyöngyi Január 11, 2011, 8:33pm: Kedves Emese !

Nagyon tetszett az írásod, ezt a VII.-et olvastam el először és szíves engedelmed nélkül továbbitottam,

báró Kemény János unokájának, Kemény Zsigmondnak.

Remélem ő továbbküldi testvéreinek Mikoltnak és Zoltánnak.

Köszönet e szép írásért.

Paniti Gyöngyi

Hozzászólt Réthy Emese Január 1, 2011, 2:05am: Kedves Zoli!

Lehet, hogy időnként tényszerűségekben tévedek, hiszen ezeket az emlékeket egészen kisgyermek koromból bányászom elő, - a nagyapámmal több kitelepített arisztokrata családnál jártam, lehet, hogy a nagynénédéknél is, és sajnos már nincs akit megkérdeznem, hogy felfrissítsem emlékeimet, hiszen nagyszüleim már régen nem élnek. Valójában a legfontosabb számomra, hogy érzéseket, gondolatokat fogalmazzak meg, amelyek ma is elevenen élnek bennem. Nagyon szerettem és tiszteltem a nagyszüleidet, és a kulturális misszió, amit betöltöttek, máig oly meghatározó az erdélyi és magyar irodalom és művészet történetében, amire csak hódolattal és hálával lehet emlékezni. És ha valakitől méltóságot és emberi tartást lehetett tanulni, hát Ők voltak azok.

Én is boldogabb, szebb újesztendőt kívánok Neked, és az egész családnak, szeretettel: Emese

Hozzászólt Nagy Zoltán December 31, 2010, 12:56am: Kedves Emese! Tényleg olvasom írásodat, nagy érdeklődéssel és élvezettel. Persze külön öröm nagyapámról olvasni benne. örülök, hogy a szénégetőt nem nekem kellett korrigálnom. Az az igazság, hogy ezt a tévedést már előtted elkövették többen, már szinte mítosszá nőtte ki magát. Pedig ő maga írt ottani élményeiről a Meszesek című novellájában, sőt a Székely Színházból való kidobásáról is (Tompa Miklós hálája), ami megjelent a Látóban. A pincelakás amiről írsz, az a testvéréé volt, báró Kemény Berenicéé, a kedves Berry nénié, akinek a férje Bethlen Balázs volt. Még egy apróság, Auguszta nagymamámnak tudtommal nem volt lord az édesapja, csak átvitt értelemben, de annál komolyabb filológus-régész kutató volt.
Jó újra érezni azt a szeretet, ami írásodból árad embersége és munkássága iránt és amely a hozzászólásokban is visszhangra talált. Köszönöm szépen. Boldog új esztendőt kívánok szeretettel: Vécsi Nagy Zoli

Hozzászólt Koszta Zsuzsanna December 30, 2010, 8:43pm: Kedves Emese, nagyon nagy örömmel olvastam végig a visszaemlékezéseit és bizony nekem is volt részem hasonló élményekben, igaz nem Auguszta nénivel. A virág árus grófnő szerintem Teleki Gemmi néni volt, akivel csodás kirándulásokban volt részem. Sok növény nevét és tulajdonságát tanultuk meg tőle.

Hozzászólt Józsa Miklós December 30, 2010, 11:51am: Kitűnő visszaemlékezés egy igazi művelt, önfeláldozó családra. Ezek az emberek csak adtak, és semmit sem kaptak. Intelligenciájuk őrizte meg őket a legnehezebb megpróbáltatások idején is. Sajnos, ez a világ végleg eltűnt. Számunkra, erdélyi magyarok számára (is) nagy veszteség. Gratulálok!

Hozzászólt sántha rezső December 30, 2010, 10:56am: BOLDOG ÚJÉVET KIVÁNOK MINDEN KEDVES ÓLVASONAK.

Hozzászólt Sütő Annamária Babi December 30, 2010, 8:39am: Köszönöm ezt a néhány sort, nagy élvezettel olvastam! Emlékeztek, a magyar adásban volt egy film sorozat a Kemény bárókról? Nem emlékszem a címre...pedig nagyon újra nézném.

Mély nyomot hagyott bennem az, ahogyan mesélték benne, hogy semmit nem dobtak ki, hanem ha például a sötétítőt lecserélték a kastélyban, abból a báró kamasz lányai ruhát varrtak a szolgáknak...

Hozzászólt Réthy Emese December 29, 2010, 11:59pm: Igen, és még valami: remélem, hogy néhai Kemény Zsuzsa fiai, Zoli és Géza is olvassák az írásomat, és ha valami nincs rendben, kiigazítanak. Annak idején iskolatársak voltunk a Művészetiben, és nagyszerű édesapjuk, Nagy Pál festőművész a tanárunk volt.

Hozzászólt Réthy Emese December 29, 2010, 11:55pm: Köszönöm a kiigazítást. Én akkor még gyerek voltam, (1958-ban születtem), valószínűleg nekem a szénégető és a mészégető között csak az volt a különbség, hogy az előbbiről tudtam, mi az, az utóbbiról nem nagyon... szénégetőket láttam ugyanis a hegyek között Kovászna környékén, lehet, ezért rögzült nekem így ez a dolog. De azt hiszem, majdnem mindegy, mindenképpen e nagyszerű ember megalázása és megsemmisítése volt a cél. Szerencsére, ez nem sikerült!

Hozzászólt Kákonyi Csilla December 29, 2010, 8:35pm: Nagy élvezettel olvasom ezt a folytatásokban közzétett elbeszélés-folyamot, és mindig nagyon várom a következő részt! Kedves Emese, persze, hogy "szenvedéssel" írod, az alkotás ezzel is jár..., valahogy úgy jön létre, mint a gyöngy a kagylóban. Kívánom neked sok további "gyöngy" megszületését az új esztendőben!