A sírás nem férfi dolog …

          Mivel egyke voltam, és eléggé fürge, mozgékony, minden lébe kanál, sokszor lábatlankodó kíváncsi emberke, és szüleim által szabadlábra voltam engedve, én meg inkább a nagyok, felnőttek körül szerettem legyeskedni, téblábolni, és így elég korán sok élet- tapasztalatra tettem szert.

A nagyóvodás téli vakációmat többnyire édesapám munkahelyén a kantinnál töltöttem, amelyik alig két ház távolságra volt a bérlakásunktól a 24 Udvartér derekán. Itt nagyon szerettem, mert sok nyúl volt és szívesen etettem őket, és a kicsi nyulak hancúrozása elszórakoztatott, na meg voltak kedvenceim is. Egy fehér bundájú, piros szemű jámbor nyúl, aki mindég a kezemből vette el a szénát, őt simogattam a legtöbbször, mert nem húzódott a ketrec mélyére, hanem meg lapult, és addig maradt helybe, amíg meg nem untam a simogatását.

A kantin konyhájára már bejáratos lettem, hisz előzetesen a szálkát én készítettem, én vittem be a konyhára, és fát is segítettem be hordani Pista bácsinak, aki beszédhibás volt, de azért mi midig nagyon jól meg értettük egyik a mást. Egy ilyen fa fuvar után, mindég megbújtam a kályha ablak felöli részén, ahol senkinek se voltam láb alatt, de a kályha melege azért jól elért, és miközben melegedtem, lestem a szennyes vidret, és amikor az félig megtelt, akkor kivittem a konyha előtti szennyvíz csatornába. Tízórást is kaptam, lekváros, zsíros-paprikás olykor vajas kenyeret is. Itt ettem életembe először mézes kenyeret, amivel nem voltam el ragadtatva, mert a folyékony méz sikeresen megkapta a kenyérszelet minden lyukát, és átfolyva rajta, kezem, ruhám ragacsossá vált, amit a hideg vízzel csak nagy nehezen tudtam lemosni.

A délelőtti órák hamar elteltek, és haza kellett menjek, hogy tüzet gyújtsak.

         Az otthoni tűzgyújtót és a fát is én hordtam be, az egyetlen főző kályhánkhoz, akkor, amikor volt mit, mert biz’ előfordult nem egyszer, hogy nem fa, hanem szálkánk se volt a ház melletti kis fásszínünkbe, pedig igen csak spórlósan tüzeltünk. Édesapám a kert melyékéről behajoló akácfa ágakat is levágta az ősszel, és azzal is szaporította a tüzelőnket, meg a Molnár bácsiék gyümölcs fáit is szívesen meg metszette, aminek ágait munkadíjként nekünk adták. Jól fogott ez a vékony ágfa is a „kartelás” fa mellett, amelyet még a nyár folyamán vett édesapám a fa lerakatból. A kartelás fa mellé tojásszenet is adtak, amit kötelező volt kivenni. Nem sokan szerették, mert mocskolt és féltek a füstjétől. Mi is óvatosan tüzelgettük, ezért a szénkupac, ami nem volt túl nagy, igen csak szaporának bizonyult. Amikor nagyon megszorultunk a tüzelő felől, a ház tulajdonosától, Molnár bácsitól kértünk és kaptunk egy-egy kosár gyalult forgácsot, aki asztalos-kerekes révén, a műhelyébe mindég akadt tüzelni való, forgács, korpa. Molnár bácsi nem volt nagytermetű ember, inkább a hangjával pótolta, ami a magasságából hiányzott. Előrehaladott kora ellenére volt munkája bőven. Szekérkereket szeretett a legjobban készíteni. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a gyalult forgács melege csak arra volt jó, hogy az esti teát meg főzzük a lángja mellett és egy kicsit a szoba levegőjét, felmelegítse, hisz a „huh” leheletünk is látszott a levegőbe. A megbontott ágyneműig már nem ért el a tűz melege, mert amikor bele feküdtem az ágyba sütött - sütött a hidegtől a paplan, meg a lepedő, amíg a testmelegét fel nem vette az ágynemű.

       Édesanyám féltett, hogy nehogy beteg legyek, ezért ki találta, hogy a kályha tetején és a kályha lerjébe téglákat tett, az meg jól fel melegedett. Pokrócba csavarta, és az ágyam közepébe tette, ami jólesően felmelegítette a hideg ágyneműt. Nekik is jutott a meleg téglákból, ők inkább a lábukhoz tették, hisz a nap folyamán a lábuk fázott meg nagyon.

Egy téli szeles sötét estén, amikor a Nemere szele nem bírt magával, üvöltve, süvöltve nyomult be a ház kéményébe, és még a pokróccal kitömött két ablak közé is belopta magát, magával hozván a tél jelképét is a havat. Reggelre ott volt az ajándéka az ablakon, a sok szép érdekes jégvirág, de a legkellemetlenebb a fagyos lehelete volt, amit ott felejtett a szobába és nagyon kihűtötte a lakásunkat, ami két szekrénnyel elválasztott szoba, konyha bérszobából állt, a 24 Udvartér fenekén. Az egyetlen zománcos konyha kályhánk, amit hozományként hozott a családi életbe édesanyám, nem bírta kimelegíteni a szobát, amelynek se, ablakai se az ajtója nem zárt tökéletesen. Ezen a bizonyos hideg téli estén, abban a reménybe, hogy fel tudunk melegedni, édesanyám a díványra parancsolt maga mellé, és pokrócokba csavart, majd egymáshoz bújva, egymást melegítve, reméltük, hogy sikerül felmelegednünk, és majd elmúlik a vacogásom. Édesanyám, hogy a hidegről a figyelmem elterelje, egy dal dúdolásába fogott, előre hátra hajlongva, engem is magával vitt a ritmus dalába, hogy a test így is melegedjék. Látva, hogy nagyon figyelem, próbálta nekem is meg tanítani, soronként többször is meg ismételve a szöveget. Sikerült is neki. Ez az  Eötvös József-től, „ A megfagyott gyermek” c. zenésített verse volt, amit többé soha életembe el nem felejtettem, és az ekkor történteket se.

 Ily késő éjszaka ki jár

Ott kinn a temetőn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,

Szívét bú tölti el;

Hisz az, ki őt szerette már,

Többé az fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog

Az árva kis fiú:

„Anyám, oh édes jó anyám!

Szívem be-h szomorú!

Mióta eltemettek itt,

Azóta bús fiad.

Nincs a faluban senki most,

Ki néki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:

Szeretlek gyermekem!

Puszta a ház, hideg szobám,

Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt

Miért nem nyughatom?

Szegény és elhagyott vagyok,

Hideg a tél nagyon!”

Az árva búsan zengi így

Kínos panaszait;

Felelve rá a téli szél

Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei

Elállnak arcain;

Borzadva néz körül, de itt

A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik;

A csend irtóztató,

Csak a szél sóhajt a fákon át,

Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de, nincs erő;

Lankadva vissza dől

A kedves dombra, -- felsóhajt,

S mély álomba merül.

És ím az árva boldogul,

Jól érzi most magát:

Elmúltak minden gondjai;

Az álom hű barát.

Szíve még egyszer feldobog,

Mosolyognak ajkai;

Csöndes - nyugodva alszik ott…

Meghaltak kínjai. --  

Hát ennek a dalnak szövege igen csak szíven talált, és kértem másodszor, harmadszor az ismétlést, főleg az első és utolsó vers szakaszokét, de végül nem bírtam tovább és a párnába fúrtam fejem, hogy a kitörő zokogást el fojtsam. Folytak a könnyeim, és a meleg sós áradat fel melegítette a hideg arcomat. A baj csak akkor kezdődött, amikor a sírásom csuklásba, majd megállíthatatlan húkkogásba ment át. A hidegről már mindketten megfeledkeztünk, én az érzelmektől áthatva, és a visszatérő csuklástól rázkódó testel simultam édesanyám ölébe, aki simogatta fejem, nyugtatgatott, hogy ”Fiacskám, ez csak egy dal, és semmi más, egyébképpen egy férfiember nem szokott sírni” Igen, egy férfiember nem sír! Ezt nagyon megjegyeztem, és biz’ sokszor összeszorítottam a fogam, az életem során, amikor sírnom kellett volna, de egyszer csak nem sikerült. Ez akkor volt, amikor édesanyámat elveszítettem, és én akkor már családapa voltam, és ekkor tőrt fel belőlem a sok éven át magamba fojtott, düh, bánat, keserűség, fájdalom, oly hanggal, és hangosan, hogy a picébe kellet, elrejtsem magam, hisz a lelkem hangja meg a görcsökbe rángatózó testem senki se értette volna meg, első látásra, és kíváncsi szempárokat nem akartam látni.

    De hadd folytassam a gyerekkori történetet. Miután sikerült némileg meg csendesítenie engem édesanyámnak, elgörbült szájjal, szippogva kérdeztem meg, hogy miért nincs meleg a szobánkba? Miért nem melegít jobban a kályhánk?  Édesanyám felkelt, a kályhához ment, majd térült fordult és odahívott a kályhához, hogy lássam, győződjek meg, ég a tűz a kályhába, jól látszik a karikák réseinél, csak hát odakint nagyon hideg van, és a kegyetlen Nemere szél, az nagyon fúj!

    Másnap délbe ahogy hazaértem, Molnár néni megkopogtatta a konyha ablakát és behívott mondván itt a műhely kulcsa, menj és vigyél be magatoknak gyaluforgácsot és egy kosár aprófát is, de ne ragad meg erősen a kosarat, mert sérved lesz, inkább fordulj kettőt. Hát persze, hogy fordultam, hát hogyne fordultam volna. Az esti jó melegre gondoltam, és arra a meglepetésre, hogy melegházzal várhatom a szüleim. A tüzelő behordása után, egy vider vizet vittem Molnár néninek, aki nem mondta, hogy elfogyott a víz a konyhán, de a vider a bejáratnál volt és láttam, hogy üresen ásít rám.Fagyos kézzel, nyitottam ki a kályha ajtaját és a hamut akartam el kotorni, de a kezem megállt fél úton és nem jött hogy higgyek a szemeimnek.

         Szüleim későre keltek fel reggel, és sietve mentek el munkába, így az esti „bűnjeleket” édesanyám nem tüntette el, nem gondolva, hogy a fiuk, a sors akaratából meg találja. Hát, amit láttam, az, nagyon - nagyon sokáig kísértett későbbi életem során is, amikor csak egy kicsit is meg fáztam. Összeszorult a torkom, amikor eljutott a tudatomig, hogy az este mi is történt. Ugyan is a kályha tűz szekrényébe, a szokásos hamu helyett egy csonkig égett gyertya volt. Előre nem tudtam mitévő legyek, a leégett gyertyadarabot kivegyem, vagy se. Végül úgy döntöttem, hogy a csonka gyertyát a tűzhelybe hagyom, és a tüzet úgy gyújtom meg, ami vígan pattogott, még egy kis füst is lett, ami egyáltalán most nem zavart. A kosár forgács elégett, még egy rend fa is, amikor az ablakra fagyott jégvirágok elkezdtek sírni, és most örömömre nem csodáltam őket, hanem a dörgölővel próbáltam őket eltüntetni, hisz amikor nincs jégvirág az ablakon akkor már meleg, van a házba. A kályhától csak az ablakig mentem, törölve a jégvirág vízét, majd vissza a kályhához, melegítve a pirosra fagyott kezem.Amire hazajöttek szüleim az ablakról már eltűnt a jégvirág, és a „huh” se látszott, főleg a kályha közelébe.

     Ahogyan szüleim szerre septébe bejöttek a házba, előre semmit se fogtak fel, csak azt látták, hogy fa, és gyaluforgács van a kályhánál, ég a tűz és érezték, hogy mintha barátságosabb lett volna a szoba levegője. Én csak őket figyeltem, amikor egyszer csak az édesanyám bundája kihullott a kezéből, összecsapta tenyerét és önkéntelenül kifutott a száján” Jaj, fiam, csak nem…, és a kályhára meredt a szeme” Hát igen, ő meg én is értettem a kétségbeesésének az okát. Magához szorított, és sírtunk, sírtunk mind a ketten, a már jóleső melegedő szobának levegőjétől körül véve.

Ekkor voltam hetedik éves!

2012 Jan. 5

                                                                                 Beke Ernő.

Kézdivásárhely